Miről szól az evangélium? – Dr. Németh István püspöki titkár elmélkedése Krisztus Király vasárnapra

EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:

Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.

Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!”

Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”

Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!”

Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!” Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.

Ezek az evangélium igéi. 

Mt 25,31-46

Máté evangéliumában Jézus utolsó nagy tanító beszéde az ítélet megrendítő képével zárul. Az előző vasárnapok példabeszédei már felkészítettek bennünket erre a jelenetre. A tíz szűz története az állandó készenlét fontosságát hangsúlyozta, a talentumokról szóló példabeszéd pedig arra figyelmeztetett, hogy felelősséggel kell gazdálkodnunk mindazzal, amit Istentől kaptunk. A mai evangéliumban végül az is kiderül, hogy miben mutatkozik meg ez a készenlét, és milyen szempontok alapján történik majd az utolsó ítélet.

A jelenet megértéséhez érdemes felidéznünk Dániel próféta könyvét. A próféta látomásában egy emberfiához hasonló alak jelenik meg, aki Istentől hatalmat, dicsőséget és királyságot kap, hogy minden nép és nemzet neki szolgáljon (Dn 7,13-14). Jézus ezt az ószövetségi képet alkalmazza önmagára, amikor az Emberfia dicsőséges eljöveteléről beszél. A történet különlegessége, hogy Jézus egyszerre jelenik meg királyként, pásztorként és bíróként. Ezek a szerepek az Ószövetségben elsősorban Istenhez kapcsolódnak. Ezért a jelenet nem csupán a világ végéről szóló tanítás, hanem Jézus személyéről is fontos kijelentést tesz: ő az, akinek Isten az egész emberiség fölötti ítéletet átadta.

Az ítéletet Jézus egy pásztor mindennapi munkájával szemlélteti. Az ókori Közel-Keleten a juhokat és a kecskéket gyakran együtt legeltették, de szükség esetén különválasztották őket. A hasonlatban nem az állatok tulajdonságain van a hangsúly, hanem a szétválasztás tényén. Azok az emberek, akik addig ugyanabban a világban éltek, egyszer csak két csoportba kerülnek. A jobb oldal a megbecsülés és az elfogadás helye, míg a bal oldal az elutasítást jelenti. A pásztor pontosan tudja, melyik állat hová tartozik, ahogyan Krisztus is ismeri az emberek életét, még azokat a tetteiket is, amelyekről mások talán soha nem szereztek tudomást.

A történet legmeglepőbb része azonban az ítélet szempontja. Jézus nem rendkívüli vallási teljesítményeket, nagy áldozatokat vagy látványos hőstetteket sorol fel, hanem egészen hétköznapi cselekedeteket. Enni adni az éhezőnek, inni a szomjazónak, befogadni az idegent, felruházni a nélkülözőt, meglátogatni a beteget és a foglyot. Ez a hat cselekedet az emberi élet alapvető szükségleteire irányul. Ráadásul egyik sem követel rendkívüli képességeket. Jézus nem azt kéri számon, hogy valaki meggyógyította-e a beteget vagy kiszabadította-e a foglyot, hanem azt, hogy meglátogatta-e őket. Nem feltétlenül az a kérdés, képesek voltunk-e megoldani mások problémáit, hanem az, hogy észrevettük-e őket, és megtettük-e értük azt, ami tőlünk telt.

A felsorolt cselekedetek hátterében az ószövetségi irgalmasság hagyománya áll. Izajás próféta például arra szólítja fel az embert, hogy ossza meg kenyerét az éhezővel, fogadja be a hajléktalant és ruházza fel a mezítelent (Iz 58,7). Jézus tehát egy jól ismert vallási és erkölcsi tanítást idéz fel, de egy egészen új szemponttal egészíti ki. Azt állítja, hogy amit a legkisebbek egyikével teszünk, azt valójában vele tesszük. Krisztus olyan szorosan azonosul az emberi kiszolgáltatottsággal, hogy a másik embernek nyújtott segítség egyúttal a vele való találkozás lehetőségévé válik.

Érdemes azonban megvizsgálni, hogy kiket nevez Jézus a legkisebb testvéreinek. A bibliatudományban erről több értelmezés is létezik. Máté evangéliumában Jézus testvérei elsősorban azok, akik teljesítik a mennyei Atya akaratát (Mt 12,50), a kicsinyek pedig gyakran a tanítványokat jelölik. Ezért sok szentírásmagyarázó szerint Jézus különösen azokra a követőire gondol, akik az evangélium hirdetése közben nélkülözést, üldöztetést vagy fogságot szenvednek. Más értelmezők viszont minden kiszolgáltatott embert ide sorolnak. A két megközelítés között lényeges különbség van, de egyik sem teszi fölöslegessé a másik ember iránti felelősségünket. Jézus tanításának egészéből egyértelmű, hogy a felebaráti szeretet nem korlátozódhat csupán azokra, akik hozzánk tartoznak.

Különösen érdekes, hogy az ítélet során mindkét csoport ugyanazt kérdezi Jézustól: „Uram, mikor láttunk téged?” (Mt 25,37.44). Az igazak nem azért segítettek, mert tudták, hogy cselekedetükért egyszer jutalmat kapnak. Egyszerűen észrevették a szükséget szenvedő embert, és segítettek neki. A másik csoport tagjai viszont ugyanúgy meglepődnek, mert nem ismerték fel, hogy mulasztásukkal Krisztust utasították el. A történet így arra is figyelmeztet, hogy az Istennel való kapcsolatunk nem választható el attól, ahogyan embertársainkkal bánunk. A hitünk valódisága a mindennapi döntéseinkben és cselekedeteinkben mutatkozik meg.

Fontos észrevennünk azt is, hogy a bal oldalon állók nem azért részesülnek elmarasztalásban, mert különösen súlyos bűnöket követtek el. Jézus egyetlen erőszakos vagy gonosz cselekedetet sem említ velük kapcsolatban. Az a problémájuk, hogy elmulasztották megtenni a jót. Látták az éhezőt, de nem adtak neki enni; találkoztak a beteggel, de nem keresték fel. A történet tehát a mulasztásaink súlyára is ráirányítja a figyelmet. Nem elegendő, hogy nem ártunk másoknak. A keresztény élethez az is hozzátartozik, hogy lehetőségeink szerint aktívan tegyünk értük.

A jelenet végén Jézus az örök büntetés és az örök élet valóságáról beszél. Szavai komoly figyelmeztetést jelentenek, hiszen döntéseinknek maradandó következményei vannak. Ugyanakkor figyelemre méltó a két ítélet közötti különbség: az igazak számára készített országról azt olvassuk, hogy Isten már a világ kezdetétől nekik szánta, míg az örök tűz eredetileg az ördögnek és angyalainak készült. A hangsúly így Isten eredeti szándékára is rámutat: az embert az életre és a vele való közösségre hívta meg.

Az evangélium egyik legmélyebb üzenete talán abban rejlik, hogy az egész világ fölött ítélkező Krisztus a legkiszolgáltatottabb emberekkel azonosítja önmagát. Különösen megrendítő ez annak fényében, hogy Máté evangéliumában közvetlenül ezután kezdődik Jézus szenvedéstörténete. Aki most dicsőséges trónuson ülő királyként beszél önmagáról, hamarosan kiszolgáltatottá válik, elítélik, kigúnyolják és keresztre feszítik. A világ bírája maga is megtapasztalja az emberi szenvedést.

A mai evangélium ezért nem csupán arra figyelmeztet, hogy egyszer majd számot kell adnunk az életünkről. Sokkal inkább arra tanít, hogy a Krisztussal való találkozás már most is lehetséges, mégpedig azokban az emberekben, akiknek szükségük van a segítségünkre. Az utolsó ítélet fényében egészen más jelentőséget kapnak a hétköznapi, olykor jelentéktelennek tűnő cselekedeteink. Egy látogatás, egy figyelmes gesztus, egy segítségre szánt óra vagy a másik ember meghallgatása olyan tett lehet, amelynek értékét igazán csak Krisztus ismeri.

Dr. Németh István