Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak:
A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult.
Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!
Ezek az evangélium igéi.
Mt 25,1-13
Ha ma egy esküvőre készülünk, egészen biztosan nem jut eszünkbe, hogy lámpást vagy fáklyát vigyünk magunkkal – bár a csillagszórós fotók egyre gyakoribbak, mégis azt is szokták számunkra biztosítani. Jézus példabeszédében azonban tíz fiatal lány mégis ezt teszi: lámpásaikkal várják a vőlegény érkezését. De miért van erre szükség? Mit keresnek ezek a lányok a vőlegény mellett, és miért olyan fontos, hogy világítsanak a lámpásaik?
Ahhoz, hogy megértsük a történetet, érdemes egy kicsit megismernünk Jézus korának esküvői szokásait. Bár az első századi zsidó lakodalmak pontos menetéről viszonylag keveset tudunk, az bizonyos, hogy a menyegző az egész közösség számára jelentős ünnepnek számított. Az ünnepség egyik fontos mozzanata lehetett a vőlegény ünnepélyes fogadása és elkísérése a lakodalom helyszínére. Ebben a menetben a násznéphez tartozó fiatal, még nem házas lányok is részt vehettek, akiknek az volt a feladatuk, hogy fáklyáikkal megvilágítsák az éjszakai ünnepi menet útját. Nem tíz menyasszonyról van tehát szó, akik ugyanarra a vőlegényre várnak, hanem a lakodalom résztvevőiről, akik fontos szerepet kaptak az ünnepség lebonyolításában.
Az evangéliumban szereplő lámpások alatt valószínűleg nem az általunk ismert apró olajmécseseket kell elképzelnünk, hanem olyan fáklyákat, amelyek egy rúdra erősített, olajjal átitatott szövet segítségével világítottak. Ezeket időről időre újra olajba kellett mártani, különben hamar kialudtak. A tartalék olaj tehát nem valamilyen fölösleges kellék volt, hanem elengedhetetlen ahhoz, hogy a lányok teljesíteni tudják a rájuk bízott feladatot.
Jézus történetében mind a tíz lány ugyanarra az eseményre készül. Mindannyian meghívást kaptak, mindannyian magukkal viszik a lámpásukat, és valamennyien várják a vőlegény érkezését. Az evangélista azonban már a történet elején két csoportra osztja őket: öten okosak, öten pedig balgák. Ez a megkülönböztetés ismerős lehet Máté evangéliumából, hiszen Jézus a hegyi beszéd végén is szembeállítja az okos és az ostoba embert, akik közül az egyik sziklára, a másik homokra építi a házát (vö. Mt 7,24–27). A különbség egyik esetben sem az értelmi képességeikben mutatkozik meg, hanem abban, hogy mennyire képesek előrelátóan és felelősségteljesen cselekedni.
A történetben az öt okos lány számolt azzal, hogy a vőlegény esetleg később érkezik, ezért elegendő olajat vitt magával. A másik öt viszont csak arra készült fel, hogy minden a várakozásainak megfelelően történik majd. Amikor a vőlegény késik, valamennyien elálmosodnak és elalszanak. Éppen ez a részlet különösen érdekes, hiszen Jézus a példabeszéd végén virrasztásra szólítja fel tanítványait, miközben a történetben még az okos lányok sem maradnak ébren! Vagyis a példabeszédben nem az alvás jelenti a problémát, hanem a felkészületlenség. Az okos lányok azért aludhatnak nyugodtan, mert már korábban megtettek mindent, ami szükséges volt a vőlegény fogadásához.
A vőlegény késlekedése egyébként nem véletlenül kap ilyen hangsúlyt. A példabeszéd Máté evangéliumának abban a szakaszában található, amelyben Jézus a történelem végéről és saját második eljöveteléről beszél. Az első keresztény közösségek számára különösen fontos kérdéssé vált, hogy mikor tér vissza Krisztus. Ahogy múltak az évek, egyesekben talán türelmetlenség ébredt, mások pedig kezdtek úgy élni, mintha a visszatérésére már nem is kellene számítani. Jézus példabeszéde mindkét magatartással szemben figyelmeztetés: a vőlegény érkezése biztos, de annak időpontját senki sem ismeri. Ezért a tanítványoknak nem csupán egy közeli időpontra, hanem akár hosszú várakozásra is fel kell készülniük.
A történet legnagyobb feszültsége akkor kezdődik, amikor az éjszaka közepén végre felhangzik a kiáltás, hogy megérkezett a vőlegény. Ekkor derül ki, hogy öt lánynak nincs elegendő olaja. Az okosaktól kérnek segítséget, ők azonban nem adnak a saját készletükből. Első olvasásra talán önzőnek tűnhet a válaszuk, hiszen Jézus máskor éppen az önzetlenségre és a javaink megosztására tanít. Itt azonban nem a segítségnyújtás elutasítása a történet mondanivalója. Ha az okos lányok szétosztanák az olajukat, végül egyikük lámpása sem világítana megfelelően, és mindannyian alkalmatlanná válnának a vőlegény fogadására.
A példabeszédben az olaj pontos jelentését Jézus nem magyarázza meg. Ezért óvatosnak kell lennünk, amikor valamelyik konkrét erénnyel vagy vallási cselekedettel akarjuk azonosítani. Az azonban világos, hogy az olaj a felkészültség elengedhetetlen feltétele. A történet arra figyelmeztet, hogy vannak dolgok az Istennel való kapcsolatunkban, amelyeket mások nem tudnak helyettünk megtenni. Mások imádkozhatnak értünk, segíthetnek bennünket a hit útján, taníthatnak és bátoríthatnak, de az Istennel való személyes kapcsolatunkat nem élhetik meg helyettünk. Ahogyan az öt balga lány sem tudta az utolsó pillanatban pótolni azt, amiről korábban megfeledkezett, úgy a Krisztussal való kapcsolatunk sem alakítható ki egyetlen pillanat alatt.
A történet végén az öt felkészületlen lány elkésik a menyegzőről, és zárt ajtóval találja szemben magát. Ez a jelenet már túlmutat az egykori lakodalmak világán. Egy valódi esküvőn aligha lett volna megszokott, hogy a késve érkező vendégeket ilyen szigorúan kizárják az ünneplésből. Jézus azonban nem egyszerűen egy lakodalomról beszél, hanem Isten országáról. A menyegző öröme az Istennel való végső közösséget jelképezi, a bezárt ajtó pedig arra figyelmeztet, hogy az ember számára rendelkezésre álló idő nem végtelen. Különösen megrendítő a vőlegény válasza: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!” (Mt 25,12).
Érdemes azt is észrevennünk, hogy mind a tíz lány eredetileg a meghívottak közé tartozott. Egyikük sem kívülállóként akart bejutni a menyegzőre. A példabeszéd ezért elsősorban nem azoknak szól, akik még nem találkoztak Krisztussal, hanem azoknak, akik már tanítványainak tartják magukat. Arra figyelmeztet bennünket, hogy önmagában a keresztény közösséghez való tartozás nem helyettesítheti a hitből fakadó életet. Ahhoz, hogy valóban Krisztushoz tartozzunk, szükséges az Isten akaratának folyamatos keresése és megvalósítása.
Amikor tehát Jézus a példabeszéd végén virrasztásra szólít fel bennünket, nem állandó nyugtalanságot vagy a világ végének szüntelen találgatását várja tőlünk. A virrasztás sokkal inkább olyan életformát jelent, amelyben az ember akkor is hűséges marad Krisztushoz, amikor az Úr érkezése még távolinak tűnik. Nem elég időnként lelkesedni a hitünkért, hanem a mindennapokban kell megélnünk azt: az imádságban, a ránk bízott feladatok teljesítésében, az embertársaink iránti szeretetben és az Isten akaratához való hűségben.
Jézus példabeszédének középpontjában végső soron mégsem a bezárt ajtó, hanem a menyegző áll. Isten nem azért hív meg bennünket az országába, hogy kizárjon onnan, hanem azért, hogy részesedjünk az ő örömében. A tíz szűz története ezért egyszerre figyelmeztetés és bátorítás. Nem tudhatjuk, meddig tart a várakozás, de azt igen, hogy mire kell felhasználnunk ezt az időt. Mert a keresztény élet nem csupán várakozás Krisztus érkezésére, hanem felkészülés arra az örömre, amelyet az ő jelenléte jelent.
Dr. Németh István
