Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Mt 22,34-40
A múlt vasárnapi evangéliumban Jézus azt mondta, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig azt, ami Istené (Mt 22,21). Ennek kapcsán felmerült egy fontos kérdés: vajon mi az, ami Istent megilleti? A mai evangélium mintha éppen erre adna választ. Jézus ugyanis arról beszél, hogy az embernek teljes szívével, teljes lelkével és egész értelmével kell szeretnie Istent. Vagyis Isten nem csupán életünk egy meghatározott részére tart igényt, hanem egész életünkre. Ráadásul Jézus hozzáteszi, hogy az Isten iránti szeretet elválaszthatatlan a felebarát szeretetétől.
A történet megértéséhez érdemes ismét figyelembe vennünk azt a helyzetet, amelyben Jézus szavai elhangzanak. Máté evangéliumában továbbra is a jeruzsálemi vallási vezetők próbálják különféle kérdésekkel kellemetlen helyzetbe hozni Jézust. Miután a szadduceusoknak nem sikerült zavarba hozniuk a feltámadásról feltett kérdésükkel, most a farizeusok próbálkoznak. Egy törvénytudót küldenek hozzá, aki látszólag egyszerű kérdést tesz fel: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” (Mt 22,36). A kérdés azonban korántsem olyan ártatlan, mint amilyennek első hallásra tűnik.
A zsidó vallási hagyományban ugyanis régóta foglalkoztak azzal, hogy miként lehetne összefoglalni a mózesi törvény lényegét. A későbbi rabbinikus hagyomány összesen 613 parancsolatot tartott számon, és a vallási tanítók között élénk vita folyt arról, hogy melyek a fontosabb és melyek a kevésbé jelentős előírások. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy egyes parancsolatokat figyelmen kívül lehetett volna hagyni. Sokkal inkább arra keresték a választ, hogy a számos rendelkezés mögött mi lehet az az alapvető elv, amely az egész törvényt összefogja. Jézus ellenfelei éppen ebbe a vitába akarják bevonni őt. Bármelyik parancsolatot emeli ki, könnyen azzal vádolhatják, hogy a többi jelentőségét csökkenti.
Jézus válasza azonban egészen más irányba tereli a beszélgetést. Nem kezd el mérlegelni a különböző vallási előírások között, hanem a Második Törvénykönyvből idéz: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel” (Mt 22,37; vö. MTörv 6,5). Ez a mondat a zsidó vallási élet egyik legismertebb szövegének, az úgynevezett Semának a része volt. A vallásos zsidók naponta kétszer, reggel és este imádkozták, ezért Jézus hallgatói számára egyáltalán nem lehetett ismeretlen. Az istenszeretet parancsa tehát nem Jézus újítása. Már az Ószövetségben is a vallásos élet alapját jelentette. Jézus azonban különösen nagy hangsúlyt helyez arra, hogy ez a szeretet az ember egész életét meghatározza.
Amikor Jézus a szívről, a lélekről és az értelemről beszél, nem három egymástól független emberi képességet akar felsorolni. A kifejezések együttesen az egész embert jelölik. Az istenszeretet tehát nem korlátozható bizonyos érzelmekre, vallásos gondolatokra vagy meghatározott cselekedetekre. Nem merül ki abban, hogy valaki időnként imádkozik, részt vesz a szentmisén, vagy igyekszik megtartani bizonyos vallási előírásokat. Mindez természetesen fontos, de az Isten iránti szeretet ennél többet jelent: azt, hogy gondolkodásunkat, döntéseinket és cselekedeteinket is az Istennel való kapcsolatunk alakítja. A bibliai értelemben vett szeretet ugyanis nem pusztán érzés, hanem olyan elköteleződés, amelynek a mindennapi életben is meg kell mutatkoznia.
Jézus azonban nem áll meg ennél a válasznál. Bár a törvénytudó egyetlen parancsolatot kérdezett, ő egy másodikat is hozzákapcsol az elsőhöz: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,39; vö. Lev 19,18). Ez a mondat szintén a mózesi törvényből származik, és a zsidó vallási hagyományban ugyancsak jelentős szerepet töltött be. Jézus tanításának sajátossága tehát nem abban áll, hogy korábban ismeretlen parancsolatokat fogalmaz meg, hanem abban, hogy ezt a két előírást szorosan összekapcsolja, és együtt állítja őket az egész törvény középpontjába. Figyelemre méltó, hogy a második parancsolatot az elsőhöz hasonlónak nevezi. Ezzel arra mutat rá, hogy az Isten és az embertársaink iránti szeretet nem két egymástól független vallási kötelesség. A kettő összetartozik.
De vajon mit jelent úgy szeretni felebarátunkat, mint saját magunkat? Jézus nem valamiféle különleges érzelmi állapotot követel meg, és nem is elsősorban az önmagunkhoz való viszonyunkról akar tanítást adni. Sokkal egyszerűbb és gyakorlatiasabb dologról van szó. Mindannyian természetesnek tartjuk, hogy törődünk saját szükségleteinkkel, igyekszünk elkerülni a szenvedést, és szeretnénk, ha mások figyelembe vennék érdekeinket. Jézus azt kéri, hogy ugyanilyen komolyan vegyük embertársaink szükségleteit és érdekeit is. Ráadásul a felebarát fogalmát sem szűkíthetjük le azokra, akiket kedvelünk, vagy akik közel állnak hozzánk. Máté evangéliumában Jézus korábban már az ellenség szeretetére is felszólított (Mt 5,43–48). A szeretet parancsa tehát azokra is vonatkozik, akikkel nehezen értünk szót, akik másként gondolkodnak, vagy akiktől semmiféle viszonzásra nem számíthatunk.
A történet végén Jézus kijelenti: „E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták” (Mt 22,40). Ez a megfogalmazás különösen fontos, hiszen a törvény és a próféták kifejezés az ószövetségi Szentírás egészére utal. Jézus tehát nem azt mondja, hogy a többi parancsolatra többé nincs szükség, és elegendő csupán általánosságban beszélni a szeretetről. Éppen ellenkezőleg! Arra mutat rá, hogy az összes többi előírás és vallási kötelesség végső értelmét az Isten és az embertársaink iránti szeretet adja meg. A parancsolatok megtartása nem öncélú teljesítmény, amelynek segítségével igazolhatjuk saját vallásosságunkat, hanem annak konkrét megnyilvánulása, hogy szeretjük Istent, és komolyan vesszük a másik embert.
Ez a tanítás a mai keresztény ember számára is különösen fontos. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy vallásosságunkat elsősorban bizonyos kötelességek teljesítésével azonosítjuk. Elmegyünk vasárnap szentmisére, elmondjuk az imádságainkat, megtartjuk az egyházi előírásokat, és úgy gondoljuk, hogy ezzel rendben is vagyunk. Jézus azonban arra figyelmeztet, hogy az Istennel való kapcsolatunk nem választható el attól, ahogyan másokkal bánunk. Nehéz hitelesen beszélni az Isten iránti szeretetről, ha közben közömbösek maradunk mások nehézségei iránt, vagy éppen a hozzánk legközelebb állókkal nem tudunk türelmesek és figyelmesek lenni. A felebaráti szeretet ugyanakkor nem helyettesíti az Istennel való kapcsolatot, hanem éppen annak egyik legfontosabb megnyilvánulása.
A mai evangélium tehát nem egyszerűen arról szól, hogy a sok parancsolat közül melyik a legfontosabb. Jézus ennél alapvetőbb kérdésre válaszol: mi ad értelmet a vallásos ember egész életének? Válasza szerint az Isten és az embertársaink iránti szeretet. A múlt vasárnapi evangéliumban arról hallottunk, hogy meg kell adnunk Istennek azt, ami őt megilleti. Most pedig azt is megtudjuk, hogyan tehetjük ezt meg. Nem csupán azzal, hogy életünk egy részét neki szenteljük, hanem azzal, hogy egész életünket az iránta való szeretet határozza meg. Ennek pedig egyik legkézzelfoghatóbb jele az, ahogyan a mellettünk élő emberekkel bánunk.
Dr. Németh István
