Abban az időben: A farizeusok félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártiakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a véleményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” De Jézus felismerte gonoszságukat és így szólt hozzájuk: „Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt!” Aztán megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” Azok azt felelték: „A császáré.” Erre ő így szólt hozzájuk: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!” Ennek hallatára elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek.
Mt 22,15-21
Az adófizetés valószínűleg soha nem tartozott az emberek kedvenc elfoglaltságai közé. Különösen akkor nem, ha az adót egy idegen hatalomnak kellett megfizetni. Jézus korában Júdea római fennhatóság alatt állt, és a lakosságnak különféle adókat kellett fizetnie. Ezek közé tartozott a személyenként kivetett fejadó is, amely nemcsak anyagi terhet jelentett, hanem állandóan emlékeztette a zsidóságot arra, hogy saját hazájában idegen uralom alatt él. A római adóztatás olyannyira érzékeny kérdés volt, hogy források szerint Kr. u. 6-ban a galileai Júdás vezetésével felkelés is kitört ellene. Éppen ezért az adófizetés kérdése Jézus korában nem egyszerűen gazdasági, hanem politikai és vallási probléma is volt.
Máté evangéliumában Jézus ellenfelei pontosan ezt a kényes kérdést használják fel arra, hogy csapdába csalják őt. A farizeusok tanítványaikat és a Heródes-pártiakat küldik hozzá. Ez már önmagában is figyelemre méltó, hiszen a két csoport politikai és vallási érdekei nem feltétlenül estek egybe. Most azonban közös céljuk van: olyan kijelentésre akarják rávenni Jézust, amelyet később felhasználhatnak ellene. Ezért először hízelegni kezdenek neki, hangsúlyozva, hogy mindig igazat beszél, és senkinek a személyére nincs tekintettel. Mindez természetesen nem az őszinte elismerés jele. Inkább azt szeretnék elérni, hogy Jézus minden óvatosságot félretéve válaszoljon a kérdésükre: „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?”
A kérdés látszólag egyszerű, valójában azonban mindkét lehetséges válasz veszélyes. Ha Jézus igennel felel, akkor úgy tűnhet, hogy támogatja a római megszállást, és ezzel könnyen elveszítheti a nép rokonszenvét. Ha viszont elutasítja az adófizetést, akkor lázadással vádolhatják meg a római hatóságok előtt. Ellenfelei tehát nem arra kíváncsiak, hogy Jézus mit gondol az adóról. Sokkal inkább arra, hogy miként tudják saját szavait ellene fordítani.
Jézus azonban nem választ a felkínált két lehetőség közül. Ehelyett egy pénzérmét kér, mégpedig azt a dénárt, amellyel az adót fizették. Az érmén minden bizonnyal Tiberius császár arcképe szerepelt, körülötte olyan felirattal, amely az uralkodót az istenné nyilvánított Augustus fiaként mutatta be. Az érme másik oldalán a római vallás legfőbb papi tisztségére utaló felirat állt. Ez egy vallásos zsidó számára különösen is kifogásolható lehetett, hiszen a császári propaganda olyan vallási méltóságot tulajdonított az uralkodónak, amely összeegyeztethetetlen volt Izrael egyistenhitével. A történetben azonban éppen Jézus ellenfelei azok, akiknél megtalálható ez a pénzérme, ráadásul a jeruzsálemi templom területén. Vagyis miközben az adófizetés vallási megengedhetőségéről kérdezősködnek, maguk is használják a római hatalom pénzét. Jézus nem véletlenül nevezi őket képmutatóknak.
Amikor Jézus megkérdezi, hogy kinek a képe és felirata látható az érmén, a válasz magától értetődő: a császáré. Ekkor hangzik el a történet központi kijelentése: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!” Az eredeti görög szövegben szereplő ige nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamit oda kell adni, hanem azt is, hogy vissza kell szolgáltatni azt, ami valakit megillet. Jézus tehát nem lát szükségszerű ellentmondást az állammal szembeni kötelezettségek teljesítése és az Isten iránti hűség között. Attól, hogy valaki megfizeti az adót, még nem ismeri el a császárt istennek. A politikai hatalomnak megadhatjuk azt, ami jogosan megilleti, anélkül, hogy ezzel feladnánk Isten iránti elkötelezettségünket.
Érdemes azt is észrevennünk, hogy Jézus kijelentése szorosan kapcsolódik a korábbi példabeszédekhez. A gonosz szőlőművesek történetében (Mt 21,33–46) éppen az volt a probléma, hogy a munkások nem akarták megadni a szőlő gazdájának azt, ami jogosan megillette. Most pedig Jézus ismét arról beszél, hogy mindenkinek meg kell adni azt, ami az övé. A kérdés azonban ezúttal messzebbre vezet: vajon mi az, ami Istent illeti meg? A válasz nem korlátozható bizonyos vallási kötelességekre. Isten nem egyszerűen időnk, javaink vagy figyelmünk egy részére tart igényt, hanem arra, hogy egész életünket az ő akaratához igazítsuk.
Az egyházatyák közül többen a pénzérmén látható császári képmásból kiindulva a teremtéstörténettel is kapcsolatba hozták Jézus szavait. Ahogyan az érmén a császár képe látható, úgy az ember is magán viseli Isten képmását, hiszen a Teremtés könyve szerint Isten saját képmására teremtette őt (Ter 1,26–27). Bár nem bizonyítható, hogy Máté evangélista tudatosan erre a szövegre utalt volna, ez az értelmezés szépen továbbgondolja Jézus kijelentését. A pénzérmét visszaadhatjuk a császárnak, de önmagunkkal Istennek tartozunk.
A mai evangélium tehát jóval többről szól, mint az adófizetés helyességéről. Jézus ellenfelei azt szeretnék megtudni, hogy mit kell megadni a császárnak, Jézus viszont arra irányítja figyelmüket, hogy mit kell megadni Istennek. Ez a kérdés pedig ma is érvényes. Könnyen meg tudjuk határozni, hogy milyen kötelezettségeink vannak a munkahelyünkön, a családunkban vagy a társadalomban, és többnyire azt is számon tartjuk, hogy mások mivel tartoznak nekünk. Talán ritkábban gondolunk azonban arra, hogy mi mivel tartozunk Istennek. Pedig Jézus szavai éppen erre emlékeztetnek: miközben igyekszünk mindenkinek megadni azt, ami megilleti, ne feledkezzünk meg arról, akinek egész életünket köszönhetjük.
Dr. Németh István
