Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!”
Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”
Mt 20,1-16a
Jézus példabeszéde első hallásra zavarba ejtő. Aki egész nap dolgozott a szőlőben, ugyanannyi bért kap, mint aki csak az utolsó órában érkezett. Emberi szemmel nézve szinte ösztönösen az első munkások mellé állunk. Dolgoztak reggeltől estig, elviselték a nap terhét és hevét, mégsem kaptak többet azoknál, akik alig egy órát töltöttek munkával. Ha azonban csak azt kérdezzük, igazságos volt-e a gazda bérezési rendszere, könnyen elszalasztjuk a példabeszéd igazi mondanivalóját. Jézus ugyanis nem munkajogi szabályzatot ad, hanem Isten országának logikáját mutatja meg.
A példabeszéd szorosan kapcsolódik az előző fejezethez. Péter azt kérdezte Jézustól, mi lesz a jutalmuk azoknak, akik mindent elhagytak érte (Mt 19,27). Jézus valóban jutalmat ígért tanítványainak, de rögtön hozzátette, hogy sok elsőből utolsó lesz, és sok utolsóból első (Mt 19,30). A szőlőmunkásokról szóló történet ezt a gondolatot bontja ki. A kérdés tehát nem az, kapnak-e jutalmat azok, akik követik Jézust, hanem az, hogyan gondolkodunk erről a jutalomról. Valami olyasminek tartjuk-e, amit teljesítményünkkel kiérdemeltünk, vagy felismerjük benne Isten ajándékát?
A történet egyetlen nap eseményeit mondja el. A gazda már napkeltekor munkásokat fogad fel, majd körülbelül reggel kilenckor, délben, délután háromkor, végül pedig délután öt óra tájban újra kimegy a piactérre. Az elsőkkel napi egy dénárban állapodik meg. Ez az első századi Palesztinában elfogadható napi munkabérnek számított. A többieknek viszont már csak azt ígéri, hogy megadja nekik, ami jogos. A hallgató ezért arra számít, hogy mindenki a ledolgozott időnek megfelelő összeget kap majd.
Különösen érdekesek azok, akiket a gazda csak a tizenegyedik órában talál meg. Amikor megkérdezi tőlük, miért állnak ott egész nap munka nélkül, nem azt válaszolják, hogy nem volt kedvük dolgozni, hanem azt, hogy senki sem fogadta fel őket. A görög szövegben szereplő argos ezért itt nem feltétlenül lustaságot jelent. Ezek az emberek egyszerűen munka nélkül maradtak. Talán éppen ők voltak azok, akiket a többi gazda már nem választott ki.
Ez azért fontos, mert a napszámosok helyzete különösen bizonytalan volt. Nem rendelkeztek állandó munkával, és ha aznap nem fogadták fel őket, könnyen előfordulhatott, hogy este nem volt miből élelmet venniük a családjuknak. A gazda viselkedése ebből a szempontból egyre különösebbé válik. Aligha azért megy ki újra és újra, mert reggel képtelen volt kiszámítani, hány munkásra lesz szüksége. Amikor pedig már csak egyetlen munkaóra maradt hátra, gazdasági szempontból szinte semmi értelme újabb embereket felvenni. A gazda nem pusztán munkaerőt keres, hanem embereket lát.
Az igazi meglepetés azonban este következik. A mózesi törvény előírta, hogy a napszámos bérét még aznap ki kell fizetni (Lev 19,13; MTörv 24,14–15). A gazda ezért összehívja munkásait, de szándékosan az utolsókkal kezdi. Azok, akik csak egy órát dolgoztak, teljes napi bért, egy dénárt kapnak. Amikor ezt az elsők meglátják, azonnal számolni kezdenek. Ha azok egy dénárt kaptak, akkor nekünk nyilván több jár. Csakhogy ők is pontosan egy dénárt kapnak.
Itt történik valami nagyon emberi. Az első munkások addig elégedettek voltak a bérükkel, amíg meg nem látták, mennyit kapott a másik. A dénár nem lett kevesebb, az előzetes megállapodást sem szegte meg senki. Elégedetlenségük forrása az összehasonlítás. Már nem azt nézik, mit kaptak ők, hanem azt, hogy mit kapott a másik. A gazda ezért helyesen mondhatja, hogy nem követett el velük szemben igazságtalanságot. Pontosan azt kapták, amiben megegyeztek.
A példabeszéd csúcspontja mégsem a gazda jogi érvelése, hanem utolsó kérdése. A magyar fordítás szerint az első munkás rossz szemmel nézi, hogy a gazda jó. A rossz szem bibliai kifejezés, amely az irigységre és a fösvénységre utal. A kérdés tehát lényegében ez: miért zavar téged, ha én nagylelkű vagyok valaki máshoz?
Ezen a ponton válik világossá, hogy a történet valójában nem a munkásokról szól. A főszereplő a gazda. Jézus azt mutatja meg, milyen Isten. Igazságos, mert senkitől nem vesz el semmit abból, ami jár neki, ugyanakkor jósága messze túlhalad azon, amit az ember kiérdemelt. Az első munkások az igazságosság alapján kapták meg bérüket, az utolsók pedig megtapasztalták azt a nagylelkűséget, amely többet ad annál, mint amennyit munkájukkal megszolgáltak.
Ezért a példabeszédet nem érdemes egyszerű allegóriává változtatni, amelyben az egyes órák az emberi élet különböző korszakait jelentik, vagy amely szerint a korábban megtértek állnak szemben a később megtérőkkel. Még kevésbé szükséges az első munkásokat a zsidókkal, az utolsókat pedig a pogány keresztényekkel azonosítani. A történet ennél általánosabb és éppen ezért sokkal kellemetlenebb kérdést tesz fel minden tanítványnak: képes vagyok-e örülni Isten jóságának akkor is, amikor az nem engem részesít előnyben?
Ebben nagyon közel áll a példabeszéd a tékozló fiúról szóló történethez (Lk 15,11–32). Ott az idősebb testvér nem azért haragszik, mert az apa rosszul bánt vele. Mindent megkapott, ami az övé. Azért haragszik, mert az apa jó lett ahhoz is, aki szerinte nem érdemelte meg. Ugyanez történik a szőlőben. Az első munkások nem keveset kaptak, hanem nem tudják elviselni, hogy az utolsók is sokat kaptak.
Jézus ezzel nem azt tanítja, hogy mindegy, mit tesz az ember, vagy hogy Isten előtt nincs jelentősége a hűségnek és a kitartásnak. Máté evangéliuma nagyon komolyan veszi az ember cselekedeteit és felelősségét. A példabeszéd azonban arra figyelmeztet, hogy kapcsolatunk Istennel soha nem válhat könyveléssé. Nem mondhatjuk neki, hogy én ennyit dolgoztam, ennyit imádkoztam, ennyi mindent áldoztam fel, tehát ennyi jár nekem. Isten nem adósunk. Az üdvösség végső soron nem fizetés, hanem ajándék.
Talán éppen ezért olyan nyugtalanító ez a példabeszéd. Könnyű örülni Isten nagylelkűségének, amikor mi vagyunk a tizenegyedik órában érkezett munkások. Sokkal nehezebb akkor, amikor úgy érezzük, hogy mi dolgoztunk egész nap. Jézus azonban arra hív, hogy ne egymás dénárját nézzük. Isten országa ott kezdődik, ahol az ember már nem azt számolgatja, hogy a másik mennyit érdemel, hanem örülni tud annak, hogy Isten jó.
Dr. Németh István
