Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz:
„Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy »kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.
Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
(Mt 18,15-20)
Ennek a vasárnapi szakasznak a gondolata szorosan kapcsolódik az elveszett bárányról szóló példázathoz. A tanítványok közösségében mindenki felelős a másik lelki életéért. Ha valaki bűnbe esik, nem közömbösen kell tudomásul venni, hanem törekedni kell arra, hogy visszataláljon a közösségbe és Istenhez.
A szöveg elsőként nem az egyházi vezetőkhöz, hanem az egyes tanítványhoz fordul. Az eredeti felszólításban szereplő te egyes számú: az kerül kezdeményező szerepbe, aki észrevette a másik vétkét. Ez fontos részlet, mert a szakasz nem elsősorban hivatalos egyházi eljárást ír le. A középpontban az egyes ember magatartása áll, még akkor is, ha később szükségessé válhat a közösség bevonása.
A megszólított személyt Jézus testvérnek nevezi. Ez nem pusztán udvarias megjelölés, hanem azt fejezi ki, hogy a két ember ugyanahhoz a tanítványi közösséghez tartozik. A figyelmeztetés ezért nem egy fölérendelt személy fegyelmező intézkedése, hanem egyenrangú testvérek közötti törődés. A kezdeményezés indítéka nem az, hogy valaki hatalmat gyakoroljon a másik fölött, hanem hogy segítsen neki, mert a bűn veszélyezteti a lelki életét.
A bűn természetét a szöveg nem részletezi. Nem feltétlenül valamiféle személyes sérelemről vagy konfliktusról van szó, hanem általában a bűnről. Ez érintheti magát az elkövetőt, a közösség életét, vagy akár annak jó hírét is. A hangsúly azonban elsősorban azon van, hogy a vétkező ember veszélybe került, és ezért meg kell próbálni visszanyerni őt. Ezt fejezi ki a mondat: „megnyerted testvéredet”. A cél nem a hibás ember leleplezése, hanem annak elérése, hogy ne maradjon a bűn állapotában.
A folyamat első lépése a négyszemközti beszélgetés. Ez a lehető legkisebb nyilvánosságot jelenti. A problémát nem kell rögtön mások elé tárni, hanem először annak kell szólni, akit érint. Így megmarad a lehetőség arra, hogy a helyzet nyilvános megszégyenítés nélkül rendeződjön.
A figyelmeztetés ugyanakkor nem pusztán óvatos célzás. A szövegben szereplő ige határozott fellépést feltételez: a másiknak világosan meg kell mondani, hogy amit tett, az helytelen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden személyes ellenszenvet vagy ízlésbeli különbséget bűnnek lehet nevezni. A kezdeményezőnek magának is meg kell vizsgálnia, valóban erkölcsi kérdésről van-e szó. A közösség későbbi bevonása részben éppen azt a veszélyt csökkenti, hogy egyetlen ember tévesen ítéljen.
Ha a négyszemközti beszélgetés nem vezet eredményre, egy vagy két másik személyt kell bevonni. Ők nem hivatalos bírák vagy vezetők, hanem olyanok, akik megerősíthetik a kezdeményező aggodalmát és véleményét. A többek által megvizsgált és tanúsított ügy nagyobb súllyal esik latba, mint egyetlen ember véleménye. A szakasz ezzel az eljárással is azt jelzi, hogy a lehető legnagyobb körültekintés szükséges.
A harmadik lépés a helyi hívek közösségének megszólítása. Ez már nyilvánosabb fellépést jelent, de továbbra sem elsősorban ítélethirdetésről van szó. A közösség feladata az, hogy megerősítse a testvérhez intézett felhívást, és megpróbálja őt rávezetni a helyzet komolyságára. A korábbi, személyes megkeresések nyilvánosságra hozatala csak végső esetben válik szükségessé.
Ha a vétkező a közösség együttes figyelmeztetésére sem hallgat, akkor az egyes tanítványnak úgy kell tekintenie őt, mint pogányt vagy vámost. A szöveg itt nem formális kiközösítési eljárást ír le. Inkább arról van szó, hogy az illető többé nem tekinthető úgy, mint aki a közösség rendjét elfogadja, ezért a vele való megszokott közösségi kapcsolatot fel kell függeszteni. A folyamat végpontja tehát nem egy büntető intézkedés, hanem annak felismerése, hogy a másik saját döntésével kívül helyezte magát a közösségen.
A 18. versben megváltozik a megszólítás: az egyes számú te helyett többes számú alak jelenik meg. Ezzel a figyelem az egyes tanítvány eljárásáról a tanítványi közösség egészére irányul. A közösségnek hatalma van arra, hogy felismerje és megnevezze, mi egyezik Isten akaratával, és mi nem egyezik vele. Ezt fejezi ki a kötés és oldás képe. A szöveg tárgyai nem személyek, hanem dolgok, ügyek és cselekedetek: arról van szó, hogy a közösség kimondhatja, mi megengedett és mi nem.
Ez a hatalom azonban nem korlátlan felhatalmazás minden emberi döntés igazolására. A közösség feladata Isten akaratának felismerése és kimondása, nem pedig saját véleményének isteni tekintéllyel való felruházása. A mennyei és a földi döntés kapcsolata ezért felelősséget jelent.
A következő mondatok ezt a felelősséget az imádsággal kapcsolják össze. Már két ember egyetértése és közös kérése is elég ahhoz, hogy Isten elé vigyék ügyüket. A szöveg összefüggésében különösen is elképzelhető, hogy a közös imádság a vétkező ember helyreállításáért vagy a közösségi döntéshez szükséges útmutatásért hangzik el. A kijelentés azonban nem kizárólag erre az egyféle kérésre vonatkozik.
A közös imádság alapja nem egyszerűen az, hogy többen ugyanazt akarják. A döntő az, hogy Jézus nevében gyűlnek össze. Ez azt jelenti, hogy tanítványaiként, őt képviselve és hozzá igazodva vannak együtt. Ezért mondja Jézus: „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. Jelenléte ad alapot a közösség tekintélyének és a közös imádság reményének.
A szakasz így egyszerre beszél az egyén felelősségéről és a közösség szerepéről. A másik ember lelki veszélye nem magánügy, amellyel senkinek sem kell törődnie. A segítségnyújtásnak azonban fokozatosnak és körültekintőnek kell lennie: először személyesen, aztán néhány másik ember bevonásával, végül a közösség előtt. Mindez akkor maradhat Jézus tanításának megfelelő út, ha célja nem a megszégyenítés, hanem a testvér megnyerése, és ha a közösség döntéseit az imádságban keresett isteni akarat határozza meg.
Dr. Németh István
