„Akit Te, Szent Szűz, Erzsébetet látogatván hordoztál”
A régi latin elnevezés szerint: „Visitatio Beatae Mariae Virginis”; azaz: „A Boldogságos Szűz Mária látogatása” Erzsébetnél. Ennek a fontos találkozásnak az előzménye, hogy Mária jelet kapott Gábriel által az Istentől arra, hogy Istennél semmi sem lehetetlen (vö Lk 1,36-38).
Érdemes kicsit elidőzni annál a szónál, hogy: Találkozás. Bergson azt állítja: „Isten, csak azért teremtette és csak azért forgatja fel a világot, hogy szenteket alkosson.” Felforgatta Isten Mária életét is a Gábor angyallal történő találkozás által, hogy áldott és választott lett (vö Lk 1, 26-35). Felforgatta Erzsébet életét is a Teremtő, mert „éltes” kora ellenére gyermeket vár, aki az Isten Fiának Előfutára lesz (vö Lk 1, 5-20). Felforgatta a Mennyei Atya Assziszi Szent Ferenc életét is, hogy szó szerint vegye a kijelentést: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek és kincsed lesz a mennyekben. Azután jöjj, kövess engem.” (vö Mt 19,21) De most nézzük meg, hogy mit jelent a Találkozás Mária és Erzsébet kapcsolatában, mert ott is felforgatja a Mindenható az életüket, amikor a két édesanya találkozása által, találkozik az Isten Fia és az Előfutár.
Mária és Erzsébet találkozásában a korabeli zsidó rituálé szerinti megnyilatkozások mögött, a látogatás teológiai valósága, az emberi találkozások isteni mélysége tárul elénk. A találkozás, szemlélődéssel indul. Feltűnnek egymás előtt. És egy pillanat alatt átlátja a szerető tekintet a másik egész valóját. Felismeri és elismeri a másikat, de az arcot keresi és az arcon is magát a szemet. A tekintetek, igazából nem egyszerűen csak találkoznak, hanem szinte megmerítkeznek egymásban. Ezért is mondjuk: „A szem a lélek tükre.” Ugyanis Mária és Erzsébet tekinteteinek egybekapcsolódása mögött a szeretet hatalmas és különleges eseménye játszódik le, ami a kölcsönös befogadás és elfogadás szeretete. Vagyis: kölcsönösen meglátni egymásban a Szépséget, a Krisztusit. És ezért van az, hogy itt (találkozás – elfogadás) dől el minden. Ugyanis a szeretetkapcsolat mélységének és nagyságának arányában engedhetjük a szemünkön keresztül bensőnkbe hatolni a másik tekintetét. Ha innen továbblépne, akkor már határt sértene, amelyre egyértelmű elutasítás a felelet. Mária és Erzsébet szabadon, minden fenntartás nélkül beléphetnek egymás benső lelki világába, mert Mindketten őszintén és tisztán szeretnek. És mivel két, Istenbe elmerült ember találkozott, ezért igen nagy mélységet járt be a tekintetük. Odáig hatolt a tekintet, ahol a másikban Isten lakozik: Máriában a Megtestesült Ige, Erzsébetben a hitet támasztó és megőrző Szentlélek. És csak! ezután szólalnak meg. Erzsébet meglepődik és zavarba jön: „De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám?” (vö Lk 1,43) Mária viszont nem reagál Erzsébet szavaira, hanem az Istent dicséri: (vö Magnificat: Lk 1, 46-55). És végül ez az ima nyitja meg az eget, két egymást szerető ember találkozásának eseményében. Ráadásul Mária, Jézussal Együtt! énekli egyes szám első személyben az Úr dicséretét. És ez, már a szentek közösségének megvalósulása. Ezért olyan fontos a rózsafűzér imádkozása közben is elgondolkodni azon, mit jelent a találkozás az Isten által és az Istenben.
Tolsztoj írja a következőket: „Egyszer, miközben Istenhez imádkoztam, világossá vált számomra, hogy Isten Mindaz, amit én, a Szeretet formájában érzékelek. És ezáltal éreztem meg Őt.” A pap, az ima által elkezdi érezni, hogy vele van az Isten; mellette van az Isten… Ez még misztikus, de az érzésnek való átengedés indítja el a papot az Isten által számára kijelölt úton. Megtörténik az elcsöndesedés és a befelé fordulás, ami létrehozza a találkozást és azt a felszabadító érzést, hogy az Istennel való találkozást már nem veszíthetjük el, mert az Övé lettünk. Érdekes, mert ekkor nem a megnyugvás jön, hanem az emberi kétely kérdései:
Miért van az, hogy a belső – lelki érzéseink, gondolataink és cselekedeteink még nem Isten? Miért van az, hogy még mindig a saját érzéseim útján járok? Kétségbeejtő, hogy a találkozás nem hozta meg a megszentelődés gyümölcsét: az Istennek történő önátadást. Pedig DE!!! Csak nem a teljes önátadás történt még meg; hanem csak a részleges önátadás. És ekkor jön egy felszabadító érzés, hogy rájövünk, miszerint a szabadságunk megmarad örökre, mégpedig az Isten és az emberek, válogatás nélkül történő szeretetére (vö Mt 5, 43-48) Mert a találkozások alapja pontosan az Isteni Szeretet befogadása és továbbadása. Ezért fontos a pappal történő találkozás, aki ember, de Alter Christus! Ő ugyanis tanúskodik (móed – martürion), mert Isten, miután bizonyságot ad önmagáról és szándékáról, ezt adja tovább a rábízottak számára, mint közvetítő. Mert Krisztus képmásaként átérzi, mit jelent az öröm; mit jelent a megpróbáltató kereszt; az esetleges veszteség. És közben, minden találkozásban az életét kell, hogy adja a híveknek, a hívekért; hogy ezáltal, valóban Krisztus közvetítője legyen és maradjon, aki életét adja barátaiért. (vö Jn 15,13)
Vannak olyan találkozások, amelyek mély nyomot hagynak a keresztény ember életében is. Ezek a pillanatok azonban nem csupán emlékek maradnak, hanem egy új irányt szabnak az életnek. XVI. Benedek pápa írja a Deus caritas est kezdetű enciklikájában: „A keresztény lét kezdetén nem egy döntés vagy egy eszme áll, hanem a Személlyel való találkozás.” Az apostolokat, a mindenkori szenteket így tette az Istennel való találkozás az Egyház oszlopaivá. És így teszi a Szent László Imaszövetség tagjait az Istennel való találkozás, a papok megtartásának és a papi-szerzetesi hivatások kiesdeklésének biztos hátterévé. És ebben a különleges utazásban van egy biztos útitárs, a Szentlélek; a biztos út pedig Jézus Krisztus (vö KEK 2707). És azért kitartóak az Imaszövetség tagjai, mert hisznek az imádság hatékonyságában Jézus példája alapján; Aki, mielőtt még kérésre nyitotta volna a száját, a következőt mondta Atyjának: „Én ugyan tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz,…” (vö Jn 11,42). Ez a „Mindenkor” kifejezés, hitünk szerves kiegészítő része még akkor is, ha értelmünk néha megrémül, hogy vajon, valóra válik-e az imádság? Érdekes jelenet, amikor Jézus azt mondja Péternek: „Evezz a mélyre!” Mert nem akkor hívja meg, amikor sikeres; hanem akkor, amikor elfáradt és csüggedt. Nem akkor hívja meg, amikor önbizalma teljében van, hanem akkor, amikor csak a csalódás maradt. Isten ugyanis éppen ott kezdi el munkáját, ahol mi már úgy gondoljuk: mindennek vége. Krisztus számára tehát az üres háló nem a kudarc jele, hanem a kegyelem kezdete. És itt jön az új irány, amiről XVI. Benedek pápa beszél. Ezért, mi, a Szent László Imaszövetség tagjai, nem letudjuk az egy tized rózsafűzér elimádkozását, hanem átéljük azt; mert számunkra az a fontos, hogy előkészítjük a meghívott fiatalt a Mesterrel történő találkozásra és közben mi kisebbedünk, hogy az imáink által, Krisztus növekedhessék a meghívottban. (vö Jn 3,30) Tehát elmondhatjuk mi is Máriával együtt: „…mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, …” (Magnificat: vö Lk 1,49)
Imádság
Urunk Jézus! Add, hogy a Veled való mindenkori találkozásaink az imában, jobbá tegyenek minket és a velünk találkozott embereket is a mindennapi életben, hogy az Isteni Szeretet megmutatása által lehessünk az Egyház alapkövei és példaképei; Ámen.
Lengyel József
Leveleki Plébános
