2026. június 14-én délután hálaadó szentmisén búcsúztunk el a Széchenyi István Katolikus Német Nemzetiségi, Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Óvoda három ballagó nyolcadikos osztályától, Mátészalkán, a Szeplőtelen Fogantatás-templomban.
A hálaadó mise kezdetén Csapos Zsolt főigazgató úr köszöntötte a megjelent szülőket, pedagógusokat és a végzős diákokat. Az ünnep egy fontos életszakasz lezárását jelenti, a diákok most lépnek tovább egy új, izgalmas időszakba, amely tele lesz kihívásokkal, felfedezésekkel és lehetőségekkel. Ahogy főigazgató úr köszöntő beszédében hangsúlyozta, a gyermekek az elmúlt évek során mindannyian megtapasztalhatták, miben tehetségesek, kik is ők valójában, és milyen értékek mentén szeretnének élni.
Útravalóul magukkal vihetik mindazt, amit a katolikus iskola adott, az istenbe vetett bizalmat, a tiszteletet, a felelősségvállalást és a szolgáló szeretetet. Ezek az értékek belső iránytűként kísérhetik őket a későbbi döntéseikben. Főigazgató úr külön köszönetet mondott a diákoknak a közösségért végzett szolgálataikért — a nagyböjti készület során, a Csillagtúrában és minden olyan csendes, odaforduló segítségben, amely által nemcsak másokat, hanem önmagukat is gazdagították.
Hálával tartozunk a szülőknek és a pedagógusoknak is, akik szeretettel, türelemmel és kitartással kísérték a gyerekeket ezen az úton. A jövőben szépségek és nehézségek egyaránt várnak rájuk, de — ahogy főigazgató úr is kiemelte — sosem lesznek egyedül. Isten kíséri őket minden lépésükben. Érdemes tőle bölcsességet kérni, hálát adni mindenért, és kitartani a jó út mellett. Legyen bátorságuk jó emberként élni, és engedjék, hogy kibontakozzon előttük az az út, amelyet Isten készített számukra.
Az igeliturgiát iskolánk lelkivezetője, Heidelsperger István oktatásügyekért felelős püspöki helynök atya vezette, aki lelki útravalóval is ellátta a ballagó diákokat.
A beszéd kiindulópontja István atya pünkösdi élményei voltak, különösen Lemhényben, a Szent Mihály Római Katolikus Templomban tett látogatása. A helyi plébánia falán olvasható rövid, de erőteljes mondat – „Tégy, mint Isten: légy ember.”– olyan felszólítás, amely önvizsgálatra késztet. Mit jelent embernek lenni? Elég-e „csak” embernek lenni? És ha igen, milyen embernek?- tette fel mindannyiunk számára a kérdést a lelkivezető.
István atya kifejtette, hogy a történelem és a jelen tele van példákkal arra, hogy az emberséget lehet rombolásra, pusztításra, mások elnyomására használni. De ugyanígy tele van olyanokkal is, akik életüket mások szolgálatára tették fel, akik az Istentől kapott erkölcsi rend szerint éltek akkor is, amikor ezért üldözték, megvetették őket.
A beszédében felidézte azokat, akik az egész emberiség életét jobbá formálták. Ilyen volt Salkaházi Sára, aki életét adta üldözöttekért. Batthyány-Strattmann László, „az orvosok hercege, a hercegek orvosa”, aki vagyonát és tudását a betegek szolgálatába állította. Márton Áron püspök, akit Illyés Gyula egyszerűen csak „emberkatedrálisnak” nevezett, s akit a jeruzsálemi Jad Vashem a Világ Igazai közé emelt. Apor Vilmos, aki a püspöki palota pincéjében védte az embereket, s amikor három golyó érte, csak ennyit mondott: „Szívesen. Nagyon szívesen.”
Ők mind emberek voltak – de igaz emberek. Albert Schweitzer gondolata így hangzik: „Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes.” István atya az idézetet kibővítve adta át útravalóul nyolcadikosainknak: „Igaz embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes.”
Sík Sándor „Ember” című versének kezdősora is erre a mély igazságra mutat.
„Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!”
A ballagó diákok előtt most új életszakasz nyílik meg. Legyen hosszú, sikeres, boldog életük – kívánta a lelkivezető- de olyan emberséget éljenek meg, amilyet az emberré lett Isten mutatott. „Amit én tettem, ti is azt tegyétek.”
Az irgalmas szamaritánus története, amely István atya beszédének alapjául szolgál, olyan emberekről szól, akik mind úton voltak, mindegyiküknek volt úticélja. Azonban mindig csak az út közben derül ki, milyen erkölcs vezet bennünket és milyen emberré válunk. A példázat szereplői között volt olyan, aki mások szenvedéséből akart hasznot húzni; volt vallási vezető, aki tanította ugyan az igazságot, de megélni nem tudta; és volt egy lenézett ember, a szamariai, aki megvetettsége ellenére irgalmasságot cselekedett. Mind ember volt – de csak egy volt közöttük igaz ember.
A ballagók most tovább mennek az élet útján. A szülők és tanárok eddig a „tandemkerékpár” első ülésén vezették őket, most a fiatalok ülnek előre, és próbálják a saját életüket irányítani. Útravalóul Arany János gondolatát is a tarisznyájukba tette István atya:
„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.”
Tanulásban eredményes, szép élményekkel teli középiskolás éveket kívánunk végzős diákjainknak! Érjétek el kitűzött céljaitokat! Hitben növekedve járjátok tovább az élet útjait!
Gerecs Andrea tanár
Széchenyi István Katolikus Német Nemzetiségi, Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Óvoda
Fotó: Czine Árpád
