Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.
Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
(Jn 20, 19-23)
A János evangéliumából vett jelenet azzal kezdődik hogy a tanítványok félnek. Zárt ajtók mögött ülnek, „a zsidóktól való félelmükben”, vagyis egy olyan ellenséges közeg szorításában amelyben már nem egyszerűen egy vallási vitáról van szó, hanem az egész közösség egzisztenciájáról. Ez a félelem egyszerre tükrözi a húsvét utáni néhány nap bénultságát és az evangélium későbbi keletkezési idejének tapasztalatát: a keresztények egyre inkább külön állnak attól a zsidó közösségtől amelyhez származásuk szerint maguk is tartoznak. Ebbe a bezártságba lép be a Feltámadott úgy hogy a zárt ajtók sem jelentenek akadályt: nem úgy, mintha átmenne a falon, hanem úgy hogy megmutatkozik ott ahol akar, olyan módon amelyet már nem tudunk a megszokott fogalmainkkal leírni. A lényeg nem a technika, hanem az hogy Isten Fia nem köthető többé a régi világ határaihoz.
Első szava: „Békesség nektek (Shalom – héberül)!” A shalom, a zsidó mindennapi köszöntés ezen az estén többet jelent udvarias formulánál. Az Ószövetségben a shalom az Isten uralmának teljességét jelöli, az üdvösség, az épség, a helyreállított kapcsolat, az élet teljességének sűrített fogalma. Amikor Jézus húsvét estéjén kimondja ezt a szót, akkor mintegy kiegészíti a kereszten elhangzott „Beteljesedett”-et: az a béke amelyet Isten ígért, most valóságosan kiosztott ajándék. A megbékéltetés és az új élet békéje lép be a félelemre zárt szobába.
János hangsúlyozza hogy Jézus megmutatja a kezét és az oldalát. A tanítványok öröme nem valami homályos túlvilági találkozás miatti meghatottság, hanem annak felismerése, hogy ugyanaz a Mester áll előttük, akit keresztre feszítettek. A feltámadott Úr és a megfeszített Jézus nem két alak: a „Keresztre feszített” maga a „Feltámadott”, és a Feltámadott nem szabadul meg testétől, sebhelyeitől, az emberi történelembe írt áldozatától. A sebek látása ezért nem egy egyszerű bizonyító jel, hanem hitvallás: az üdvösség nem egy eszme, hanem valóságos, testben elszenvedett halál és valóságos, testben megjelent feltámadás.
A jelenet középpontjában Jézus küldő szava áll: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ez a rövid mondat az egész jánosi teológiát magába foglalja. Az Atya által küldött Fiú személyében, szavaiban és tetteiben maga az Atya volt jelen a világban; most ez vár a tanítványokra. Nem arról van szó, hogy Jézus átadja a stafétát és hátrébb lép, hanem arról, hogy az ő küldése folyik tovább, aminek a formája talán változik. A tanítványok nem új művet kezdenek, hanem részt fognak venni Krisztus egyetlen művében. Ezért kapcsolódik szorosan ehhez a küldéshez a Lélek ajándéka.
János sajátos módon fogalmazza meg a Szentlélek adását: Jézus „rájuk lehelt” és ezt mondta: „Vegyétek a Szentlelket!” A görög ige ugyanaz, amelyet a görög Ószövetség használ a teremtéstörténetben, amikor Isten az első ember orrába leheli „az élet leheletét”, és Ezekiel látomásában, amikor a lélegzet a kiszáradt csontokba árad és életre kelti azokat. Itt tehát húsvét és pünkösd egymásba csúszik: az új teremtés kezdete az, hogy a megdicsőült Krisztus az Atya Lelkével tölti el tanítványait. Nemcsak egy meghatalmazást kapnak, hanem életközösséget: ugyanaz a Lélek, aki Jézus földi szolgálatát hordozta, most bennük kezd működni, hogy tanúságtételükben ő maga legyen jelen. Így válnak részeseivé annak az isteni életnek, amely Krisztus halálában és feltámadásában már megjelent az emberi világban.
Ebből nő ki a szakasz talán legnehezebben emészthető mondata: „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A jánosi gondolkodás egésze arra épül hogy az ember döntése Jézushoz és az ő szavához képest valóban sorsdöntő: aki befogadja, annál megnyílik az út a bűnbocsánat és az isteni élet előtt, aki elutasítja, az maga marad kívül ezen az életen. A tanítványok tehát ezzel a jézusi mondattal felhatalmazást kapnak arra, hogy az evangélium hirdetésekor kimondják: mi lett ennek az emberi döntésnek a következménye. A megbocsátás vagy a bűn megmaradása tehát elsősorban nem önkényes emberi mérlegelés, hanem annak megállapítása, hogy valaki engedi-e, hogy a Lélek új élete működni kezdjen benne, vagy elzárkózik előle.
A vers szoros kapcsolata a Lélek ajándékával azt jelzi, hogy ez a bűnbocsátó hatalom a Krisztus által új életre hívott közösséghez kötődik, és abban bontakozik ki, ahogyan az Egyház a Szentlélek erejében hirdeti az igét, keresztel, kíséri és szeretettel hordozza tagjait.
Pünkösd ünnepén azért különösen beszédes ez a jánosi rész, mert megmutatja: a Szentlélek eljövetele elválaszthatatlan Krisztus húsvéti misztériumától és az Egyház küldetésétől. Nem két külön történetet ünneplünk, hanem ugyanannak az isteni műnek két arcát: a megfeszített és feltámadt Úr kiárasztja Lelkét, hogy az Egyház ne csupán emlékezzen rá, hanem jelenvalóvá tegye őt a világban. Pünkösd nem csak lelkesedés és nem csak karizma, hanem annak a békének a kiosztása amely húsvét estéjén belépett a félelemtől bezárt szívbe, annak a küldésnek az újra megerősítése, amely az Atyától indul a Fiúban és rajtunk keresztül folytatódik, és annak a bűnbocsánatnak a szentségi, közösségi gyakorlása, amely által ma is új élet születik az emberekben.
Dr. Németh István
