Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”
(Mt 28,16-20)
Máté evangéliuma úgy ér véget, mint egy nagy ívű zenemű: az utolsó akkordban egyszerre hallatszik vissza szinte minden korábbi motívum. A történet visszatér Galileába, oda, ahol elkezdődött. Az a mozgás, amely eddig északról délre, Galileából Jeruzsálem felé tartott, most megfordul: Jézus a kudarcnak tűnő jeruzsálemi történet után újra a galileai hegyen áll tanítványaival. Ezzel a lezárással Máté kifejezetten azt hangsúlyozza, hogy a jeruzsálemi elutasítás és a kereszthalál nem a történet vége, hanem a fordulópontja: a galileai Jézus, akit elutasítottak, most a feltámadásban legyőzött minden ellenállást, és ugyanott, ahol a misszió elkezdődött, elindítja azt a küldetést, amely a „világ végéig” (Mt 28,20) tart.
A jelenet kerete nagyon szűkszavú: „a tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre” (Mt 28,16). A hegy Máténál szinte mindig teológiai helyszín: ott hangzik el a hegyi beszéd, ott történik az átváltozás, ott utasítja vissza Jézus a sátán hatalom-ajánlatát. Most a hegy egyszerre idézi fel Mózes hegyét és a dánieli látomás világát. A háttérben ott áll Dániel könyve, ahol „annak, aki az ég felhőin jött, hatalom, dicsőség és királyság adatott, hogy minden nép, nemzet és nyelv őt szolgálja” (vö. Dán 7,13–14). Amikor Jézus kijelenti: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön” (Mt 28,18), ez a dánieli mondat teljesedik be. Az a „Emberfia”, akit korábban elárultak és kiszolgáltattak, most megkapja mindazt, amit a sátán már a pusztában felkínált, de Jézus akkor az engedelmesség útját választotta. A kereszt engedelmességének következménye most a kozmikus királyság.
A történetben közben nagyon emberi hang szólal meg: „amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek” (Mt 28,17). A használt ige inkább tétovaságot, habozást jelent, mint racionális hitetlenséget. Ezek az emberek napok óta tudják, hogy Jézus feltámadt, várják is őt, mégis, amikor valóban ott áll előttük, nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzá: ugyanaz, és mégsem ugyanaz. Ráadásul az utolsó közös emlékük a szétszéledés az Olajfák – hegyén. A vágy, hogy leboruljanak előtte, és a szégyen, hogy elhagyták őt, egyszerre van jelen. Ez a kettősség – imádás és habozás – nagyon realisztikusan mutatja meg az egyház kezdeteit: az első tanítványok nem hősies legendalények, hanem olyan emberek, akik egyszerre vonzódnak a feltámadt Úrhoz és zavarban is vannak előtte.
Jézus reakciója erre a vegyes reakcióra az, hogy odamegy hozzájuk, megszólítja őket, és ezzel felülírja a köztük lévő törést. Nem kéri számon a múltat, hanem egy olyan kijelentéssel kezdi, amely az egész jelenetet teológiai horizontba állítja: „Nekem adatott minden hatalom mennyben és földön” (Mt 28,18). Eddig Máténál Jézus hatalma fokozatosan bontakozott ki: mint Dávid fia, mint a „zsidók királya”, mint tanító, aki úgy tanít, mint akinek hatalma van, mint az Emberfia, aki majd eljön dicsőségben. Most ez a motívum eléri csúcspontját: a hatalom nemcsak Izraelre, nemcsak a démonok felett, hanem „mennyre és földre” terjed ki. A Máté elején megígért királyság, amelyet Heródes még politikai riválisként értett félre, most kozmikus méretet ölt.
Ebből a kijelentésből következik a küldés: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden nemzetet” (Mt 28,19). A hangsúly nem azon van, hogy egyszerűen „hirdessék az evangéliumot”, hanem azon, hogy „tanítványokká tegyenek”. A tanítvánnyá válás nem pusztán információk meghallgatása, hanem életforma-váltás, belelépés egy közösségbe és egy tanulási folyamatba. Érdekes, hogy a mondatszerkezetben az egyetlen főimperatívusz a „tegyetek tanítvánnyá”; a „menjetek”, a „kereszteljetek” és a „tanítsatok” mintegy kibontják, hogyan történik a tanítvánnyá tétel. A sorrend is figyelemre méltó: előbb a keresztség, és azután a tanítás. Nem arról van szó, hogy előbb valaki mindent megtanul, aztán „vizsga” jelleggel megkeresztelkedik, hanem épp fordítva: a keresztség a belépés egy olyan iskolába, ahol a tanulás soha nem ér véget. A közösség így nem az „elkészült tökéletesek”, hanem az úton lévő tanítványok tere.
A „minden nemzet” (Mt 28,19) kifejezésnél nem arról van szó, hogy a zsidók helyett most már csak a pogányok a célpont. A „minden” nyelve egyetemes távlatot ad: az a királyság, amelyről a hegyi beszédben és példabeszédekben Jézus beszélt, most minden néphez elindul. Ez egyszerre kapcsolódik vissza Dánielhez, ahol „minden nép, nemzet és nyelv” az Emberfia uralma alá kerül (vö. Dán 7,14), és Ábrahám ígéretéhez, hogy „benne áldást nyer a föld minden nemzetsége” (vö. Ter 12,3). A zsidó küldetés tehát kitágul, nem megszűnik.
A keresztség meghatározása különösen sűrű teológiai pont: „kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). Máté evangéliumában eddig nem találkozunk azzal, hogy Jézus tanítványai kereszteltek volna, a keresztség elsősorban Jánoshoz kötődik. A feltámadás után azonban teljes természetességgel jelenik meg a keresztség mint a tanítvánnyá válás kezdő aktusa. A formula rendkívül merész: az „egy névbe” való bemerítés három személyhez kapcsolódik. Az evangélium során Jézus fia-viszonyát az Atyához, és kapcsolatát a Lélekhez több helyen halljuk, de az, hogy a Fiú az Atya és a Szentlélek közé kerüljön, egyetlen „névben”, erőteljes összegzése ennek a Krisztus-képmásnak. Az az ember, aki Galilea hegyein tanított, most a keresztségben a hit tárgyává válik, akinek a nevében, az Atya és a Lélek nevével együtt, az emberek életüket Istennek adják. Máté nem fogalmaz kidolgozott dogmatikai szentháromságtani elméletet, de a gyakorlat – a keresztség – már úgy beszél az Atyáról, Fiúról, Szentlélekről, mint egyetlen isteni valóságról.
A küldés másik pólusa a tanítás: „tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,20). Itt fontos az igeidő: nem egy-két utolsó rendelkezésről van szó, hanem arról, hogy Jézus egész földi működése „parancs”. Mindaz, amit mondott, tett, és ahogyan élt, egyetlen nagy isteni parancsként áll a tanítványok előtt. A megfigyelő bibliaolvasó számára ez a mondat visszhangozza az Ószövetség több elhívástörténetét (Mózes, Józsue, Jeremiás), ahol Isten küldötteinek azt mondja: tartsák meg „mindazt, amit parancsolt”. Máté itt finoman úgy mutatja be Jézust, mint az új Mózest: ahogy Mózes a törvényt adta, úgy Jézus az „új törvényt”, az ő tanítását adja, és az ő szava válik a nép életének mércéjévé.
A jelenet utolsó mondata mintegy visszafordítja az egész evangéliumot a kezdetéhez: Jézus kijelenti: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28,20). Máté első fejezetében a gyermek Jézust úgy mutatják be, mint „Emmánuelt, ami azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1,23). A könyv eleji cím itt teljes mértékben kibomlik: Jézus nemcsak Isten jelenlétének jele, hanem maga az, aki – isteni módon – állandó jelenlétet ígér. A zsidó elhívástörténetekben Isten mindig úgy bátorítja a küldötteit, hogy velük lesz. Itt az a drámai fordulat, hogy ezt nem külön Isten vagy egy angyal mondja, hanem maga a feltámadt Jézus, aki az imént hirdette ki kozmikus királyságát. A feltámadás értelme így négy fő vonalban sűrűsödik össze: Jézus felmagasztalt Uralkodóvá lett; küldetést ad minden nép felé; földi életének tanítása és példája kötelező irányadóvá vált; és a jelenléte kíséri az egyházat a történelem végéig.
A hit tehát nem állapot, hanem tanítványság: belelépés egy közösségbe, amelynek küldetése van, amely tanul, tanít és keresztel. A keresztségünk nem egy múltbeli családi esemény, hanem annak jele, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében élünk. Jézus parancsai – az evangélium egészében – nem opcionális szép eszmé”, hanem annak a Királynak a szavai, akinek „minden hatalom adatott mennyben és földön” (Mt 28,18).
Dr. Németh István
