Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!”
Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.”
Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek!
Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.”
Jn 14,1–12-ben Jézus úgy beszél a tanítványokhoz, mint aki búcsúzik – de ez a búcsú nem szakítás. Inkább olyan, mint amikor valaki elköltözik, de közben egy új, mélyebb együttlétet készít elő. A tanítványoknak azt mondja: „Ne nyugtalankodjék a szívetek!” – ugyanazzal a szóval, amivel János leírja Jézus saját „megrendülését” Lázár sírjánál, vagy a közelgő kereszt árnyékában. Vagyis nem arról van szó, hogy „ne legyen rossz kedvetek”, hanem arról az egészen mély megrendülésről, amikor az ember úgy érzi: mintha a gonoszé, a halálé lenne az utolsó szó. Erre hangzik a válasz: „Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek.” János evangéliumában ez a két hit nem válik szét: aki igazán az Istenben bízik, az Jézusban is bízik, mert az Atya mostantól Jézusban érhető el. Nem két külön bizalomról van szó, hanem ugyanarról, csak kimondottan krisztusi arccal.
Az „Atyám házában sok hely van” képével Jézus azt mondja: Istennél mindenkinek készül hely. A „ház” itt nem egy konkrét épület, nem mennybéli ingatlanpiac, hanem az Istennel való végleges, biztonságos közelség. Az a tér, ahol az ember végre „otthon van” nála. A „sok hely” azt fejezi ki, hogy ez nem kevesek zárt klubja, nem VIP-szoba, hanem tágas tér: Isten nem szűkösen mér, nem szorongva fogad be. Amikor Jézus azt mondja, hogy „elmegy” és „helyet készít”, akkor a saját útjára utal: a halálára, föltámadására, és arra, hogy visszatér az Atyához. Ezzel az úttal nyitja meg számunkra azt a lehetőséget, hogy ne kívülről szemléljük Istent, hanem valóban „otthon legyünk nála”. A kereszt és a föltámadás tehát nem Jézus „magánügye”, hanem annak az előkészítése, hogy mi is ott lehessünk, „ahol ő van”.
Tamás kérdése – „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” – nagyon emberi. Ő útvonaltervet vár, GPS-t, térképet, pontos koordinátákat. Jézus viszont nem egy útvonalat rajzol fel, hanem önmagára mutat: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” Itt az „út” a kulcsszó, a másik kettő ezt bontja ki. Jézus az „út”, mert ő az „igazság”: benne derül ki, hogy ki az Isten valójában; nem elvont fogalomként, hanem arccal, történettel. És ő az „élet”: benne kapunk olyan életet, amit a halál sem tud elvenni. Az „út” tehát nem egy szabálygyűjtemény vagy etikai kódex, hanem egy személy: Jézus maga. Az ő személyén, szavain, sorsán keresztül jutunk el az Atyához. Amikor azt mondja: „senki sem juthat el az Atyához, csak általam”, nem azt állítja, hogy Isten szűkmarkúan keveseket akar kiválasztani, hanem azt, hogy minden valódi istenkeresés végső célja ő. Akiket korábban talán csak homályosan, sejtésben, vágyban kerestek, az most konkrétan, névvel, arccal itt áll előttünk: Jézusként.
Fülöp kérése – „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!” – az emberi vallásosság egyik legmélyebb mondatát fogalmazza meg: „szeretnénk végre látni Istent”. Nem elég nekünk a beszéd róla, látni akarjuk. Jézus válasza meglepő és radikális: „Aki engem lát, az látja az Atyát is.” Vagyis többé nem kell külön, rendkívüli látomásokra, mennyei jelenésekre várni. Isten arca Jézus arcában látható. János evangéliuma máshol így fogalmaz: Istent soha senki nem látta, „az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki”. Jézus szavai és tettei tehát nem egy „nagyon sikeres próféta” produktumai, hanem maga az Atya cselekszik bennük. Ezért hivatkozik Jézus a „tetteire” mint a hit egyik alapjára: a gyógyítások, a kenyérszaporítás, Lázár föltámasztása mind olyan jelek, amelyek mögött az Atya életadó ereje áll. Aki ezeken túl lát, az nem csupán egy tanítót, hanem Isten munkáját ismeri föl Jézusban.
A szakasz végén Jézus egy nagyon merész ígéretet ad a tanítványoknak: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is fog tenni, mert én az Atyához megyek.” A „nagyobb tettek” nem feltétlenül azt jelentik, hogy látványosabb csodákat kell produkálnunk, mint a vízen járás vagy a halott-támasztás. Inkább arról van szó, hogy Jézus jelei – amelyek nála előre mutattak valamire – a tanítványok életében és szolgálatában elkezdenek „valóra válni” emberek konkrét sorsában. Jézus csodái azt jelezték: Isten életet ad, megbocsát, új kezdetet ajándékoz. A föltámadott Krisztushoz kötődő közösség küldetése pedig az, hogy ezt az életet ténylegesen továbbadja: hirdesse a bűnbocsánatot, kísérje az embereket a hit útján, és olyan közösségeket építsen, ahol Isten új élete láthatóan jelen van. Ennek a „nagyobb voltának” a kulcsa az, hogy Jézus „az Atyához megy”: már nincs egyetlen helyhez kötve, hanem mindenhol cselekedhet azok által, akik benne hisznek.
Így áll össze az egész szakasz: Jézus elmegy, de azért, hogy megnyissa az utat az Atyához; ő maga az út, aki az igazi Istent és az igazi életet hozza; és úgy marad jelen, hogy a benne bízó embereken keresztül folytatja azt, amit elkezdett – egészen addig, amíg az „Atya házában” az a sok hely be nem telik.
A hitünk középpontja nem egy elvont tanrendszer, hanem egy élő kapcsolat. Az Atyához Jézuson át jutunk, de Jézus nem marad távoli: magát adja nekünk az Igében, a szentségekben – különösen az Eucharisztiában – és az Egyház közösségében. Amikor az „Atya házára” gondolunk, nem csak a halál utáni „végső állomásra” nézünk, hanem arra is, hogy ez az „otthonlét” már most elkezdődik: amikor Jézus nevében imádkozunk, amikor engedjük, hogy az evangélium formáljon, amikor készségesen részt veszünk az Egyház küldetésében. Így válik valóra Jézus ígérete: nem hagy minket magunkra, hanem úgy vezet az Atya felé, hogy közben itt, a hétköznapjainkban is egyre inkább vele élünk, benne bízunk, és az ő műveinek munkatársaivá leszünk.
Dr. Németh István
