Mit, miért és hogyan gyónjak címmel dr. Krakomperger Zoltán általános helynök, püspöki irodaigazgató, plébános nagyböjti prédikációsorozata kezdődött el, február 16-án, a debreceni Szent Anna-székesegyházban. A gyónásról szóló elmélkedéseket péntekenként a 18:00-kor kezdődő szentmiséken hallgathatjuk meg. A szentmisék előtt 17:15-től keresztúti ájtatosságon is részt vehetünk, amelyeket az egyházközség más-más közössége végez. Az alkalmakon gyónásra is van lehetőség.
Az alábbiakban Krakomperger Zoltán atya elmélkedését olvashatjuk.
Miért végezzük el a szentgyónásunkat és miért akarjunk újra teljes közösségre lépni teremtő megváltó Istenünkkel és az ő családjával, amely az egyház közössége? Kiinduló megfontolásként engedjünk teret tapasztalatainknak.
Az elhatározásunkért folytatott küzdelem, hogy szentgyónásunkat továbbra is rendszeresen és minél több lelki haszonnal végezzük el, vagy hosszú idő kihagyása után újra elvégezzük, nehézséget jelenthet, mert téves vélekedések akadályozzák azonosulásunkat a szentgyónásról és annak szükségességéről szóló katolikus tanítással.
E helytelen vélekedések közül az alábbiakat lehet a leggyakrabban hallani: elegem van abból, hogy egész életemet bűntudatban és aggályok között éljem le; Istennek gyónás nélkül is megvallhatom bűneimet; már nem világos számomra, mi is a bűn; visszaeső bűnösként mindig ugyanazokat kell meggyónnom; szégyellem magam, amikor egy kínos vétkemet meg kell vallanom; egyszer indiszkrét módon kifaggattak; a bűneim elleni küzdelmemhez nem kaptam hatékony útmutatást, stb.
Megértést tanúsíthatunk az ilyen kifogásokat támasztó és ehhez hasonló indoklást kereső embertársaink iránt. Ezek a kifogások azonban a gyónástól visszatartó erejüket elvesztik, ha a szűk, kényelmetlen, nyikorgó és belülről kevésbé megvilágított gyóntatószéket gondolatban kitágítjuk egy tágas, világos ünnepi teremmé a tékozló fiúról és az irgalmas apáról szóló példabeszéd csúcsmondanivalójával: „Most azonban vigadnunk és örülnünk kellett, mert ez a testvéred halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült” (Lk 15,32).
Ebben a mondatban már benne rejlik az első válasz a „Miért gyónjak?” – kérdésre, és ez így fogalmazható meg: Azért gyónok, mert Isten, a mi irgalmas Atyánk Egyszülötte, Jézus meghív bennünket kiengesztelődött közösségre önmagával és gyermekeivel, és én mindent megteszek azért, hogy meghívását bizalommal elfogadjam az égiek és önmagam nagy-nagy örömére. Nem feledhetjük ugyanis: „Isten arra hívta az embert, hogy egész lényével kapcsolódjék őhozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében” (GS 18).
Az indok, amiért gyónjak ezek után a napnál világosabb. A szeretet nem enged magának határt szabni a gonoszság által. Ez kijelentés az irgalmas Istenről, hogy ő nem engedi, hogy a bűnössé vált ember szeretetét korlátozza.
E kiinduló megfontolások után ismerkedjünk meg a bűnbeismerés és -bevallás szükségességét és jótékony hatását alátámasztó néhány szentírási hellyel!
Bűnbevallás az Ószövetség tanúsága szerint
Mózes visszament „… az Úrhoz, és így szólt: »Kérlek, igen nagy vétekkel vétkezett ez a nép: aranyisteneket csinált magának«” (Kiv 32,31).
Az engesztelés napjának (jom kippur) szertartásán: Áron „… tegye rá mindkét kezét a kecskebak fejére, s vallja meg Izrael fiainak minden gonoszságát, minden vétkét s bűnét, s átkozza azokat a kecskebak fejére, s küldje ki azt egy arra rendelt emberrel a pusztába” (Lev 16,21). Az engesztelési kultusz érzékelhetően tárja Izrael közössége elé, hogy a bűn mentő körülményt nem kereső megnevezése és kimondása eltűnt a világból. Az engesztelés napja még ma is egyike a legfontosabb zsidó ünnepeknek.
Bűneink megvallásában valóra válik rajtunk a 32. zsoltár örömhíre: „Ameddig hallgattam, velőmig sorvadoztam, sóhajtozásomnak nem volt vége. Kezed súlyosan rám nehezedett nappal és éjjel. Szívem olyan volt, mint a föld a tűző napon. De akkor megvallottam neked bűnömet, nem rejtegettem tovább vétkemet. Így szóltam: »Az Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat! S te eltörölted adósságom, megbocsátottad bűnömet«” (Zsolt 32,3-5).
Bűnbevallás az Újszövetség tanúsága szerint
Üdvözítő Jézusunk mentegetőzés nélküli, alázatos bűnbeismerést és -bevallást vár tőlünk. Az elveszett fiú „ekkor magába szállt, és azt mondta: «… Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened!»” (Lk 15,17a.18).
„A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: »Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek! «” (Lk 18,13).
„Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok” (Jak 5,16).
A fenti ó- és újszövetségi lelőhelyek középpontba állítják a bűnbevallás szükségességét, a benne rejlő és a belőle áradni akaró felszabadító, megtisztító és gyógyító hatékonyságával. Gondolatainkban, beszédünkben, tetteinkben és egymással való bánásmódunkban mindazt, ami nem ütötte meg a krisztusi mércét, el ne nyomjuk magunkban, hanem bizalomteljes légkörben nevezzük néven és mondjuk ki.
Az első válasz a Miért gyónjak? – kérdésre: Életemben nem akarom nélkülözni Isten minden emberi értelmet meghaladó szeretetét (vö. Ef 3,19), amelynek bűneink nem szabhatnak határokat.
A tarzusi Saul, aki vallásáért embereket szolgáltatott ki a halálnak, hiszen Jézusban hívő férfiakat és nőket kötözött meg és vetett börtönbe (vö. ApCsel 22,4), megtapasztalta a fenti válaszban rejlő igazság életátformáló erejét. Isten határtalan, minden emberi értelmet felülmúló szeretetétől megigézetten már Pál apostolként élte és hirdette: „Isten azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk… mert ha Fia halála kiengesztelt Istennel, akkor, amikor még ellenségei voltunk, mennyivel inkább megszabadultunk élete által most, hogy már megszerezte nekünk a kiengesztelődést” (Róm 5,6-10).
Pál apostol ezekkel a szavakkal adott kifejezést annak, hogy Istent irántunk való szeretetének ránk árasztásában semmi sem tarthatja vissza, sem bűn, sem érdektelenség az emberek részéről, sem az ő valóságának világból való kiküszöbölésére tett elméleti és gyakorlati erőfeszítések.
Ő nem mondja nekünk: Csak akkor szeretlek téged, ha… Csak addig szeretlek, amíg… Megvonom tőled szeretetemet, amennyiben nem…
Szűnni nem akaró csodálkozással ráeszmélhetünk arra, hogy mennyit érünk Istennek! Ha Isten elfogad minket, megtérő bűnösöket úgy, ahogy vagyunk, akkor nem található olyan ok, amely miatt el ne fogadhatnánk magunkat. Ehhez mindjárt hozzáfűzhetjük: Ha Isten a többieket is elfogadja úgy, amint vannak, nincs olyan ok, amely miatt meg ne kísérelhetném, hogy én is elfogadjam őket.
„Vajon nem egy Atyánk van-e mindannyiunknak? Vajon nem ugyanaz az Isten teremtett-e minket?” (Mal 2,10).
A második válasz a Miért gyónjak? – kérdésre: Mert bűneim beismerésében és -vallásában átélhetem, hogy életemben az igazság mindig kifejtette megszabadító erejét (vö. Jn 8,32).
Az Evangélium életünkre vonatkozó igazsága nem tárul elénk automatikusan, csak úgy magától. Pál apostol még Saulként olyan emberekhez tartozott, akikről Jézus ezt mondta: „Az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele Istennek” (Jn 16,2). Igen, nagy és kisebb jelentőségű ügyekben egyaránt az ember ennyire elnyomhatja az igazságot.
Az igazsággal szembeni hétköznapi ellenállásunk egyike, hogy
meglátjuk a szálkát embertársaink szemében, de a magunkéban nem vesszük észre a gerendát (vö. Lk 6,42).
A megszabadító igazság érdekében Jézus küldetése során mindig felfedte a hazugságot. Például mások megvetését a farizeus imájában, aki így szólt: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is” (Lk 18,11). Az irgalmas szívű apáról szóló példabeszédben fény derül arra az elhidegülést kiváltó félreértésre, amelyben az idősebb fiú élt. Az őt oly nagyon kérlelő apa érvelésének (vö. Lk 15,31) hátterében ezek a gondolatok húzódnak meg: Gyermekem, hát valóban éveken át azt hitted, hogy egy kecskegidát sem adnék neked? Egész idő alatt így gondolkoztál rólam? Hiszen akkor állandóan abban kellett reménykedned, hogy hamarosan meghalok! Gyermekem, fiam, hiszen ami az enyém, az mind a tiéd!
Mekkora félreismerések és -értések, micsoda szakadékok tárulnak itt fel! Ennek alapján megérthetjük, miért kéri Istent a 19. zsoltárban imádkozója ezekkel a szavakkal: „Ki látja meg saját hibáit? Tisztíts meg mindtől, ami rejtve maradt!” (13.v.).
Az Evangélium igazságában meghozott ítélet életünkről és megnyilvánulásainkról magában hordozza, hogy általa Isten emel fel minket elesettségünkből. Igazság és irgalom szorosan egymáshoz tartoznak. Aquinói Szent Tamás szerint „az igazság irgalom nélkül kegyetlenség. Az irgalom igazság nélkül bomlasztás”.
Bátran beismerhetjük,
szükségünk van arra a szabadítására, amelyet Jézus végbe akar vinni személyes és közösségi életünkben.
Szentgyónásunkban ennek biztosítunk szabad teret. Krisztus tanítványának lenni, benne hinni és élni meghívást jelent begyökerezésre az ő szabadító igazságába. Ennek a begyökerezésnek első követelménye, hogy szüntelenül törekedjünk a teljes igazság megismerésére hitünkben, személyes életünkben és a közélet eseményeinek megítélésében. A másik követelmény, hogy szabadságunk használatában sose szakadjunk el az igazságtól. Az igazsággal szembehelyezkedő szabadság öncélúvá válik, és tönkreteszi az embert és az emberekből álló kisebb-nagyobb közösségeket.
Szabadságomnak az Evangélium igazságán tájékozódó használata a legintenzívebben szolgálja kiteljesedésemet a krisztusi szeretetben. Olyan mértékben válok szabaddá, amilyen mértékben kibontakoztatom szeretetemet Isten iránti engedelmességben és a felebarát iránti önzetlenségben. „A szabadság nem az Isten-ellenes választásokban teljesedik be. Valójában hogyan is lehetne a szabadság hiteles használatának tekinteni a vonakodást, hogy az ember megnyíljon az előtt, ami lehetővé teszi teljes kibontakozását?
A hitben az ember léte legjelentősebb cselekedetét teszi meg; a szabadság ugyanis eljut az igazság bizonyosságára, és eldönti, hogy benne fog élni” (Szent II. János Pál pápa).
Igazság és hazugság, mások javát szolgáló szabadság és önkényeskedő szolgaság között választanunk kell.
Aki szentgyónására felkészül és azt elvégzi, meghozta döntését a rá vonatkozó igazság és a mások javát szolgáló szabadság mellett, és készen áll arra, hogy beteljen „az Isten egész teljességével” (Ef 3,19).
A harmadik válasz a Miért gyónjak? – kérdésre: Annak beismerése és -vallása, ami elválaszt minket Istentől és embertársainktól, a velük való közösségbe kapcsol minket újra.
Dietrich Bonhoeffer (1906 – 1945) evangélikus lelkész, a második világháború alatti német ellenállás támogatója és mártírja nagyon világosan és mélyrehatóan fejezte ki azt az összefüggést, ami a bűnösség megvallása és a közösségre való szabaddá válás között fennáll:
„Aki egyedül marad a rosszal, az egészen egyedül marad.
Az evangélium kegyelme, hogy az igazság fényébe állít bennünket és azt mondja: bűnös vagy, és most gyere Istenedhez, aki szeret téged… A gyónásban megtörténik az áttörés a közösség felé. A bűn magára akar maradni az emberrel… Minél magányosabb lesz az ember, annál rombolóbb hatása lesz rajta a bűn erejének. A beismert és bevallott (megnevezett) bűn elveszíti minden hatalmát…”
Miért gyónjak?
Mert a gyónásban arra a szabad útra lépünk, amely közösségre vezet minket Istennel. „E szentség célja és hatása tehát az Istennel való kiengesztelődés. … Az Istennel történő kiengesztelődés szentsége ugyanis igazi »lelki föltámadást« hoz az istengyermeki élet méltóságának és javainak helyreállításával, melyek közül a legdrágább az istenbarátság.
Ez az Istennel való kiengesztelődés maga után vonja a kiengesztelődés egyéb formáit is, amelyek más sebeket is gyógyítanak.
A gyónó, aki bocsánatot nyert, kiengesztelődik legmélyebb énjében önmagával, miáltal visszanyeri belső igaz voltát; kiengesztelődik testvéreivel, akiket megbántott és megsértett; kiengesztelődik az Egyházzal és az egész teremtett világgal” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 1469).
Életünk és tevékenységünk kiengesztelődött közösségben Istennel és népével földi keretek között történő elővételezése az üdvösségnek, amelyben „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).
A Miért gyónjak? – kérdésre adott három válasz megfogalmazása és kifejtése után intézzük egymásért fohászkodó kérésünket mennyei Atyánkhoz:
Ő gyújtson lelkünkben világosságot, hogy megértsük, milyen reményre hívott meg bennünket, „… milyen gazdag az a felséges örökség, amely övé a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy a hatalma rajtunk, hívőkön!” (Ef 1,18-19).
Dr. Krakomperger Zoltán általános helynök, püspöki irodaigazgató, plébános
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
