A magyar kultúra napja alkalmából Kölcsey vallási nézetei címmel tartott előadást dr. Keresztesné Várhelyi Ilona irodalomtörténész január 18-án, a debreceni Megtestesülés Plébánián rendezett Plébániai Szabadegyetemen.
Az előadás bevezetőjében Keresztesné Várhelyi Ilona az elmúlt év több nagy irodalmi évfordulójára emlékezett. Egy évvel ezelőtt, 2023. január 22-én ünnepeltük Kölcsey Hymnusának 200. születésnapját, de az ünneplésből egész évre jutott, a szintén 200 éves Petőfi és Madách esetében is. Talán csak Csokonai születésének 250. évfordulója kapott kisebb országos nyilvánosságot. A jeles évfordulók során rendezett számos tudományos konferencia és előadás sok új ismeretet hozott felszínre.
Az alábbiakban az előadás rövidített kivonatát tesszük közzé.
I. Kölcsey szellemi útja a Himnuszig
Amint az köztudomású, a felvilágosodás eszmei talajából táplálkozó reformkori politikusnak, a földjét becsülő magyar nemesnek, a szatmári főjegyzőnek és a pozsonyi országgyűlési követnek, az igazságot kereső jogásznak és az antik ideálokon nevelkedett filozofikus hajlamú embernek alapvető világértelmezése erkölcsi alapokra épült. E kivételesen intenzív, és mai ítéleteink szerint is mértékadó erkölcsi szemléletének alapját – véleményem szerint – Kölcsey Istenhez való viszonyában kell keresni.
Fiatalkori útkeresései
Kölcsey református családban született. Életének, szellemi tájékozódásának különböző korszakaiban személyes istenképére rá-rávetülnek más, olykor a keresztény istenképtől idegen képzetek is. Református debreceni iskolázásának és Kazinczynak, a fiatal költő igazi mesterének hatására a klasszikus, főként a görög mitológia, irodalom és filozófia panteisztikus istenképet alakított ki benne. Julow Viktor alapos elemzése szerint a Debreceni Református Kollégium a felvilágosodás időszakában nem a személyes istenkapcsolatra, imádságos lelkületre, hanem valamiképpen a katolicizmus és Bécs ellen irányuló intézményes vallásosságra, kálvinista öntudatra nevelte diákjait. Még azt sem túlzás állítani, hogy a babonásnak, bálványimádónak tartott katolikus rítussal szemben a „kálvinista agnoszticizmus” is teret nyert az iskolai nevelés szemléletében. Gondoljunk arra, hogy a korán árvaságra jutott gyermek 5 évesen került a Református Kollégiumba, Csokonai kicsapatásának évében, és majdnem 14 évet tanult itt.
Az ifjú Kölcsey kortársainál mélyebben tanulmányozta az ontológiai problémákat. Különösen nagy hatással van rá Anaxagorász rendszere, amelyből az ragadja meg, hogy az értelem, a szellem hozza mozgásba az anyagot. Ez az értelem, a ráció teszi képessé az embert az Abszolútummal való kapcsolat létesítésére.
/…/
A görög műveltség bűvöletében élő fiatal költő világnézeti fejlődésében nagy lépés az egyetlen Isten tételezése. A görög szellem iránti vonzalom megmutatkozik Kölcsey lírájában is. Gyakran a természetet ruházza fel isteni résztulajdonságokkal. Panteizmusának egyik jellemző kifejeződése a Földhez c. versében érhető tetten.
Hymnus: istenektől az Istenig
Kölcseynek az istenségtől az Istenig vezető útján több sorsdöntő elágazás is van. Minden útelágazás feltérképezésére az előadás keretei nem adnak lehetőséget. Egyetlen útkereszteződésre azonban mindenki felfigyel életművében, gyakran éppen a Hymnus tereli rá a figyelmet. A Vanitatum vanitas ez, az életmű legkülönlegesebb helyzetű műve, amit csak néhány hónappal a Himnusz után fejezett be, 1823 áprilisában. Bizonyos azonban, hogy írását már a Himnuszé előtt megkezdte.
Lehetetlen nem hozni szellemi összefüggésbe a lírai életmű e két csúcsteljesítményét. Nemcsak a két költemény közös ószövetségi alapja, a Prédikátor könyve miatt, hanem megtaláljuk bennük Kölcsey jellemző istenképének összetettségét, amely a Hymnusban egy életszakasz szemléleti lezáródását sejteti, hogy a Vanitatum vanitas-szal eljusson arra pontra, ahol a kiüresítettség állapota felszabadítja a filozófia okoskodása alól a személyes Isten hittel történő megismerésére.
Csak egy lépéssel előzte meg a Vanitatum vanitas befejezését a Hymnusé. A hiábavalóságok sorában még a világ történelme is csak „buborék”, hát akkor mennyire illanó „pára” egy kis nemzet zivataros sorsa! A Hymnus nemzeti panorámája a Vanitatumban világméretűvé tágul. A két költemény tehát korszakhatárnak tekinthető Kölcsey istenképe szempontjából. Az ide vezető szellemi útvonal ellentmondásai jól megfigyelhető lelki válságokat okoztak Kölcsey irodalmi munkásságában, amelyekről ő maga is beszámol.
Lelki válságok és mélységek
„1815-1817 kevés verset írtam, lelkem sötét volt. Akkor jövendőm minden kedves képeinek elsüllyedése után iszonyú hánykódásban valék. Örömmel választottam volna klastromot is” – emlékszik vissza depresszív életszakaszára az 1833-as híres életrajzi levelében. Ugyanitt említi, hogy néhány évvel később, már Szatmárcsekére költözése után, érdeklődése a görög klasszikusoktól a népköltészet irányába fordult.
“Kölcsén és Csekén igen-igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki. Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki), s ha sötét képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám. Nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala. ..” A klasszikus műveltség igényességével fordult a környezetében elevenen élő, színes és gazdag népi kultúra felé, amelynek ekkoriban még nemigen tulajdonítottak értéket.
II. A Hymnus istenképe
A „parasztdal tónja” ritkán jut eszünkbe éppen a Himnusz kapcsán, pedig éppen erről az időszakról vall levelében a költő. Maga az a tény, hogy egy klasszikus műfaj nevét emeli címbe, eltereli a figyelmünket a vers népies vonásairól. Pedig az antik himnuszok vagy a középkori vallási énekek műfajának ismert sajátosságai csak üggyel-bajjal mutathatók ki a versből.
Nehéz ezt – a lelkünket mindig megérintő – költeményt elfogulatlanul elemezni, de tipológiai szempontból vizsgálva tényleg hiányoznak belőle a himnusz ódai műfajára jellemző dicsőítő vagy hálaadó mozzanatok, hiszen még az is, amit Istennek köszönhet a nemzet; a honfoglalást, a termékenységet, a harci sikereket, az is megsemmisül a haragvó Isten büntetése következtében. Annak ellenére, hogy első szavával Istent szólítja meg a költő, még nem egy atyai jóistenkép rajzolódik ki szavai alapján, hanem inkább egy Zeusz-szerű istenség sújtja villámait méltatlan alattvalóira. A költő a vers elején még nem az irgalmas, együttérző Istent kéri áldásra, hanem valamiféle fátumot, a nemzeti sors alakítóját. Még ha tudjuk is, hogy az igazságszolgáltató, büntető Isten az ószövetségi istenképtől sem idegen, s a Kölcsey-kori protestáns prédikációk gyakori motívuma is ez, majdnem az egész költemény inkább antik szellemiségűnek látszik. A záró versszakra azonban a görögös fátum átalakul személyes és keresztény Istenné, akit lehet arra kérni, hogy töredelmes bűnbánatot tapasztalva szánalommal, irgalommal hajoljon az ember és a magyar nemzet felé.
A Hymnus kettős istenképe mögött véleményem szerint az újévi helyzet, a regölési népszokások ismerete állhat. A népi kultúra iránt érdeklődő költő a regős, énekmondó szerepében újévi jókívánságok keretében kéri Isten áldását és szánalmát a magyar nemzet számára.
A bor-búza-békességkívánás hagyománya összhangba kerül a személyes istenhittel. A jókedv, bőség, védő kar, víg esztendő Isten áldása, ezek hiánya vagy ellentéte Isten büntetése.
/…/
III. Istenkép-váltás: Kölcsey és Jézus
A Hymnus utolsó versszakában tehát az a személyes hit jelenik meg, amelynek szükségességét aTöredékek a vallásról c. filozófiai munkájában fejti ki. A három nagyobb egységből álló értekezés bizonyítja, hogy Kölcseyt egész életében intenzíven foglalkoztatták a teológiai és egyháztörténeti kérdések.
/…/
Kölcsey keresztény istenhitének alapja – a Töredékek a vallásról c. műve tanulsága szerint – éppen az, hogy Jézus történelmi személye és isteni embersége mélységesen megérintette őt. Az evangéliumi hivatkozások mellett gyakran idéz Pál apostol leveleiből is. Többször emlegeti az egyháztörténeti eseményekkel szembe helyezve a „szelíd Jézust”.
/…/
Az istenhit tudományos módszerekkel nem működhet, állapítja meg Kölcsey, és itt is Jézusra hivatkozik: „Jézus a maga egyszerű vallását titkos sejdítésekkel szőtte keresztül, hogy az értelmi vizsgálatok elakasztatván, a szívet tegye foglalatosságba s a szív által a fantáziát. Mert nem mindezen megjegyzés alá tatoznak-e a váltságot illető titkok; a háromság; az eredeti romlás hathatós éreztetése; a jutalmakról s büntetésekről tétetett ígéretek s fenyegetések; s maga az a képekkel gazdag előadás, melybe Jézus a legtisztább s legegyszerűbb morált öltözteté?”
Ebben a szelíd és alázatos Jézusban az emberiség megváltóját látja, aki önmaga feláldozásával jár közben Istennél a világ bűneiért. A világirodalom sok költője veszi magára ezt a paraklétoszi szerepet. Kölcsey is e szerepben jut el a Jézussal való belső azonosulásig. Költői-morális eszményképe a szelíd, az önfeláldozó, a népe javát szolgáló Jézus. A költő Krisztust-követése abban áll, hogy ő is nemzetének szószólójává válik, s ezt karrierje, sőt önmaga feláldozásával is kész hitelesíteni.
Hosszan lehetne még elemezni Kölcseynek Jézussal kapcsolatos gondolatait. De az eddigiekből is bizonyítható, hogy a távoli istenség Jézusban személyes erkölcsi példává tette magát Kölcsey számára is. Már 1815-16-ban a Szappho-versek, talán éppen az Aphrodité-himnusz fordítása döbbenti rá, hogy az Isten és a földi világ érintkezésének nemcsak az értelem és az érzékelés lehet az útja, hanem az imádság is. Az imádság alapja pedig a hit. Kölcsey hitének és a Himnusz imádsággá emelkedésének folyamatát tehát Jézus istenségének elfogadásában találjuk meg. Hogy a döntő fordulat mikor és miként következett be a költői lélekben, nem lehet pontosan tudni, de a fordulat, a megtérés tengelyét a Hymnusban látjuk.
A lélek megbékélése
Tudjuk, hogy a 1820-as esztendők anyagi nehézségeket, egzisztenciális döntési helyzeteket és emberi csalódásokat hoztak Kölcsey számára. Ezeknek köze lehet személyes istenhitének megerősödéséhez.
A másik tényező, amely figyelmét Jézusra irányította, felekezeti természetű. Az az ifjú, aki valaha még tiltakozott Isten mindentudása ellen is, nem fogadhatta meggyőződéssel a predestináció kálvini értelmezését. Később is csak abban – a több művében is visszatérő gondolatban – tudja feloldani dilemmáját, amit a Pariainesisben így fogalmaz: „Alig van ember, kinek kebelében a jó és szép magvai természettől hintve ne lennének.” Belső ellenállása arra késztette, hogy egyháztörténeti ismereteit is áttekintse, átértékelje. Korrekt elemzést ad a Töredékek a vallásról c. műve az egyházszakadások okairól és következményeiről is.
/…/
IV. Hit és erkölcs az egyháztörténelemben
Az, hogy a protestáns közfelfogással szemben gyakran beszél pozitív értelemben a katolicizmusról, annak is erkölcsi megfontolás, a vallásháborúk és viszály elítélése az alapja. Még 1813-ban Álmosdról Kazinczyhoz írt levélben írja: „Ha választanom kellene a szekták között, bizonyosan én is annak adnék pálmát, mely magát Rómáról nevezi, s ha kérdenék miért? nem felelnék semmit is, hanem Schillernek tragédiáit nyitnám fel a kérdező előtt…
A személyes hit az erkölcsben válik láthatóvá
Kölcsey a reformáció szakítását a katolicizmussal határozottan erkölcsi rossznak minősíti. A hit célját pedig az erkölcsös életben látja. Mivel – mint láttuk – Jézust erkölcsi mintának tekinti, az ellentétek felszítását, az egység megtörését méltatlannak tartja a szeretet vallásának megalapítójához.
/…/
Parainesis
Személyes hitének és Jézusban megtalált istenélményének leggazdagabb példatára a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz c. nagyszabású erkölcsi intelemrendszere. Rokonságát a Tízparancsolattal és Szent István Intelmeivel, valamint ezek ókori mintáival, már régen felismerték. Vallomásosságában tetten érhetjük még Kölcsey istenképének múltbeli kettősségét, de meggyőző bizonyítékait találjuk annak, hogy a személyes, keresztény istenélménye átlendítette korábbi szemléletén. Mindjárt a mű elején sajátosan keresztényi beállítással találkozunk, amikor a szenvedésekért ad hálát Istennek, amelyek képessé tették őt „az emberiség becsét érteni”. De az „Imádd az istenséget” kezdetű intelem – Pythagórászra hivatkozva az első „rendszabás” – nem a személyes Istent, hanem a teoretikus istenséget helyezi előtérbe. Azt a szellemi izgalmat magasztalja az örökhagyó, amit maga is átélt „Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné, … megtisztíthatná: mint az istenség nagy gondolatával foglalatoskodás”. Ám, hogy már nemcsak filozofálgatásról van itt szó, hanem intenzív személyes érzelmi viszonyról is, az kitűnik a következő sorokból: „Egész lényedet, fenntartásod s tökéletesűlésed minden eszközeit egyedűl e hatalmi és értelmi összehatásnak köszönheted: akkor fog kebeledben felébredni a csudálat, tisztelet és hála legmélyebb érzeteinek azon kimagyarázhatatlan vegyűlete, mit emberi nyelven imádásnak mondanak.” S talán Kölcsey egyéni istenélményét rejti a rész záró gondolata is: „Mert minden érzemény, mely bennünk szokatlan emelkedésre hág, lelkeinknek felsőbb erőket kölcsönöz; s nem süllyedésben érezzük magunkat, hanem közeledésben a nevezhetetlenhez, ki felé kebeleinknek oly fejthetetlen sejdítései vonzanak.”
V. Kölcsey ökumenizmusa
Felekezeti türelem és igazságosság.
Ékes bizonyítékai ennek a következetességnek a A vallás ügyében, ill. A papi dézma tárgyában tett követi megnyilatkozásai a pozsonyi országgyűlésen. A főrendek sorozatos visszautasítása ellenére is elszántan küzd a felekezeti szabadságért, az egyenlő jogok érvényesüléséért.
A politikai beszédek természetesen keveset árulnak el az istenhit személyességéről, ám arról az erkölcsi tartásról igen, aminek hátterét mégiscsak a hit képezi. Az országgyűlés megosztottságát, a főrendek ellenállását is a korhoz és a kereszténységhez méltatlan, szégyenletes állapotnak tartja. A felekezeti jogegyenlőség akadályoztatása még gúnyt és heves indulatot is kivált az egyébként higgadt politikus Kölcseyből. Ez is bizonyítja tetteinek erkölcsi felfogásával való szoros egységét.
A felekezeti áttérés ügyében a lelkiismereti szabadságot már biblikus megfogalmazásban adja elő: „Egyik vallásból másba menetelnek belső meggyőződésen kell alapulni … s ezen meggyőződésről halandó ember – bárki légyen az – nem ítélhet… Isten ítélőszéke eleibe tartozik az, ki szíveket vizsgál…”
VI. Hit és magyarság
A Parainesis címzettje, testvérének fia, megfogadta nevelőatyja intelmeit: 1849-ben a komáromi csatában életét adta a hazáért. Kölcsey hazafiságának erkölcsi tartalmára nagyszerű kilátás nyílik a Nemzeti hagyományok életmű-magaslatáról is. Ezeknek a műveknek világnézeti előzményei már nem kizárólag a görög, német és a francia filozófusoknál keresendők, hanem személyes istenélményből fakadó, letisztult és cselekvéssé vált egyéni világnézetről tanúskodnak.
A magyar mint választott nép
Kölcsey – irodalmunkban többször felbukkanó minták alapján – többször hivatkozik arra, hogy a magyarság ugyanúgy érdemtelenül Isten különleges védelmét élvezi, akár a választott nép: „Meg kell vallani: e választott nép semmivel sem jobb, mint ama másik, melyet Isten hosszú türelem után végre széjjelszórt. Azonban csakugyan nyilvánvalók rajtunk az isteni pártfogás jelei; mert anélkül, saját bűneink következésében, már régen el kellett volna sűllyednünk. De a hatalmasnak béketűrése még el nem fogyott.” Ennek a béketűrésnek a fenntartásához szükséges az engesztelés, az ima, aminek soha nem mondhat ellent az életvitel. Az, aki saját bűneiért engeszteli Istent, annak törekednie kell bűnei jóvátételére, Aki a nemzete bűneit vállalja, annak nemzete előtt kell példásan élnie és önérdekeiről teljesen lemondania. Ez az önfeláldozásig vállalt erkölcsi erő vetül vissza Kölcsey életművére és a Himnuszra, amit mi már saját hitélményünkkel és hazaszeretetünkkel telítve imádkozhatunk.
”Gyümölcséről ismerjük meg a fát”. Az imádságnak is van próbája. Csoóri Sándor az ezredfordulón a Kölcsey-díj átvétele alkalmából a szatmárcsekei református templom szószékéről megosztotta döbbenetes látomását: Kölcsey a 1822-23 fordulóján, szilveszter éjszakáján, szatmárcsekei udvarán sétálva felnézett az égre, és az mondta: Isten, áldd meg a magyart! És Isten azonnal cselekedett: ezen az éjszakán megszületett Petőfi Sándor. Hozzátehetjük: a vers kéziratának datálása pedig Madách Imre születésének másnapja. Petőfi és Madách valóban áldásnak bizonyult a magyarság számára. Ez is egy azok közül a misztikus véletlenek közül, amelyek keresztény szimbolikájukkal átjárják irodalmunkat és történelmünket.
Sírja Szatmárcsekén
Ebben a Kölcsey vallási nézeteinek, Istenhez való viszonyának – távolról sem teljes – bemutatásában feltűnik az a tendencia, amely a teoretikus közelítéstől a személyes érzelmi kapcsolaton át az egzisztenciális érintettség felé mutat. Ez a fejlődés nem az életkor vagy a társadalmi konvenció hatására, hanem az intellektus erőfeszítései eredményeként jön létre. De bármennyire is jellemzi Kölcseyt – még lírájában is – önmaga objektív távoltartása tárgyától, erkölcsi ítéleteihez való szenvedélyes érzelmi viszonya elárulja személyiségét. Erre a szenvedélyre az a felismerés – mondhatjuk: kegyelem – vezette, amely által Jézus személyében felfedezte és az egyház történelmi botrányaitól megkülönböztette a szeretet és a társadalmi igazságosság példáját, a felvilágosodás jelszavaival egybecsengő valódi szabadságot és testvéri egyenlőséget.
***
A Plébániai Szabadegyetem előadásai minden hónap harmadik csütörtökén este 19 órától kezdődnek, a Megtestesülés Plébánia (Borbíró tér 9.) közösségi termében. A szervezők az előadásokkal a város keresztény értelmiségét is szeretnék megszólítani. Az előadásokra minden érdeklődőt szeretettel várnak.
A következő alkalmon, február 15-én dr. Hallay Judit aneszteziológus: Az élet egy pillanat című előadásán vehetnek részt az érdeklődők.
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
