A papok, szerzetesek Keresztelő Jánoshoz hasonlóan készítik az Úr útját a saját szívük és mások szíve felé – Mezőladányban imádkoztak a papi és szerzetesi hivatásokért

Palánki Ferenc megyéspüspök január 4-én, elsőcsütörtökön Mezőladányban találkozott a Szent László Imaszövetség ottani tagjaival, hogy velük együtt imádkozzon az Oltáriszentség előtt és a szentmisén az egyházmegye papjaiért, valamint újabb papi és szerzetesi hivatásokért. A szentségimádást Németh János atya, az egyházközség plébánosa vezette, a szentmisét pedig a főpásztor mutatta be.

A főpásztornak szívügye az újabb papi és szerzetesi hivatások születése, ezért alapította 2019-ben a Szent László Imaszövetséget, hogy tagjai imádkozzanak minden nap egy tized rózsafüzért, elsőcsütörtökönként pedig szentségimádáson fohászkodhassanak a papi és szerzetesi hivatásokért. Püspök atya elsőcsütörtökönként az egyházközségeket személyesen is meglátogatja, hogy a híveket imára buzdítsa, és együtt imádkozzon velük.

Az alábbiakban a főpásztor elmélkedését olvashatjuk.

Sokféleképpen elmélkedhetünk a papságról. Az egyik ilyen példa és kép, hogy mindannyian Keresztelő Jánosként élünk, sajnos még nem vagyunk szentek, de az ő feladatát végezzük, készítjük az Úr útját a saját szívünk és mások szíve felé.
„Nézzétek, az Isten Báránya!” (ld. Jn 1,35-42) – mutatott rá Jézusra Keresztelő János, amikor együtt volt a tanítványaival. A tanítványok rögtön megértették, hogy Ő az, aki az Isten báránya, áldozata, vagyis a Megváltó. Tudták róla, hogy mester, tanító, rabbinak nevezték, és elkezdték követni őt.

Példaértékű, ahogyan Keresztelő János viselkedik. Nem azt mondta: álljatok meg, mert ti az én tanítványaim vagytok, hanem így fogalmaz: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem” (Jn 3,30), vagyis tudta, hogy hol a helye, hogy

Jézusnak kell nagyra nőnie, az ő nagyságát kell megmutatni itt a földön.

Jézusnak kell nagyra nőnie bennünk is, annak örülni, hogy a ránk bízottak egyre inkább odafordulnak hozzá, és nem nekünk, papoknak tapsolnak, nem bennünket dicsérnek, hanem magát az Istent dicsőítik. Így valósulhatott meg Keresztelő János életében is az életszentség. Ismerjük élete végét, hogy kiállt az igazság mellett és így vértanú lett.
Nem tudjuk, hogy a mi életünknek mi lesz a vége, hogyan alakul, de szeretnénk Istenhez tartozni, és egész életünkkel rámutatni Jézus Krisztusra, az Isten Bárányára, áldozatára, arra, hogy mekkora áldozatot hozott értünk. Eljött a végtelenből ide, a véges emberi világba, felvette az emberi testet, a test hordozója lett, hogy az ember, a lélek hordozója lehessen. Micsoda távolságot, mérhetetlen dimenzióváltást kellett átélnie és megtennie Jézusnak!

A ferences teológia – Joannes Duns Scotus (1266–1308 középkori skót skolasztikus filozófus) – azt mondja: Jézus Krisztus akkor is eljött volna, ha az ember nem esik bűnbe. Így van, mert

ennek a világnak semmi értelme nincs Jézus Krisztus nélkül.

Ő az, aki öröktől fogva születik az Atyától, és aki a második isteni személyként emberi testet vett föl, akiről ez a világmindenség szól, mert benne és általa teremtetett minden, és benne áll fönn minden. Ezt kell igazán megértenünk, neki kell lennie az életünk középpontjában. 
A két tanítvány (ld. Jn 1,35-42) elindul és követi Jézust, aki észreveszi őket és játszik velük, megkérdezi tőlük, hogy „Mit akartok?” „Mester, hol lakol?”– hangzott a válasz.  Nem utca, házszámra, hanem arra kíváncsiak, hogy ki ez a mester, akinek ilyen kisugárzása van, aki megérinti az ember szívét, lelkét, mert jó a közelében lenni.

Nekünk, papoknak ez a feladatunk.

Ne csak Keresztelő Szent Jánost kövessük, hanem magát Jézus Krisztust, hogy az embereknek jó, örömteli érzés legyen a közelünkben lenni, elfogadva a szolgálatunkat, a szeretetünket, az örömhírt tovább tudják adni a többi embernek.

A tanítványok kérdésére „Mester, hol lakol?” Jézus így válaszol: „Gyertek, nézzétek meg!”
Először csak nála vannak, aztán vele, mert őrá figyelnek, és rájönnek, hogy tulajdonképpen Jézusban vannak, mert vele kerülnek közösségbe.
Mi ezt a szentmisében csodálatos módon átélhetjük. Először nála vagyunk, ahogy belépünk a templomba, vele vagyunk, mert odafigyelünk rá, a tanítására, hogy mit üzen nekünk, és aztán benne vagyunk, amikor egyesülünk vele a szentáldozásban, és rájövünk, hogy ő igazán bennünk, az emberi szívekben akar lakni. Ez az igazi csoda.

Nem győzünk eléggé hálát adni, hogy „arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk neked”. Nem lehet erőből pappá lenni, azt mondani, hogy majd én megcsinálom. Isten végtelen kegyelme ez, és óriási öröm. Az az igazán vonzó és örömteli, hogy azt az örömet akarjuk megosztani másokkal, amit mi megkaptunk Jézustól a tanítása, a jelenléte révén, azt, hogy ő bennünk akar lakni. Olyan, mint amikor a gazdag ember földbe rejtett kincset talált, elment és örömében mindent odaadott, csak hogy azt a kincset megszerezze.

Ez a papság, amely mély titok, misztérium és ajándék. Nem értjük, nem fogjuk föl, nem tudjuk, hogy miért pont minket szólított meg Jézus. Ez az ő titka. De nem is a titkot kell kutatni, hanem, hogy hogyan lehet ezt a legjobban megélni, életre váltani, megmutatni, hogy újra meg újra Jézusnál, Jézussal, Jézusban vagyunk, és benne akarunk maradni egy örökkévalóságon át.

Ezek a gondolatok mindannyiunknak szólnak, nemcsak a felszentelt papoknak. Keresztségünk révén az általános papságban is részesültünk, így

mindenkinek feladata, hogy egyre többször legyen Jézusnál, Jézussal, és megmutassa a világnak, mit jelent, hogy mi Krisztus hordozói vagyunk.

Bennünket, keresztényeket választott ki arra, hogy rajtunk keresztül szeresse ezt a világot. Nem azért, mert a világ megérdemli, hanem, hogy jobb legyen. Ez egy egész életprogram mindannyiunk számára.

Ehhez kívánok sok kegyelmet, erőt, derűt, békét, Isten boldogító jelenlétének örömét mindenki számára, és köszönöm, hogy együtt imádkozhatunk újabb, örömteli, boldog papokért! – zárta elmélkedését püspök atya.

Fotó: Szemán Zoltán
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye