„Ó, Uram! Szeretnék ma is egész nap a Te jelenlétedben élni, ezért arra kérlek, tisztítsd meg a szívemet, hogy be tudjam fogadni a Te békédet, és segítségeddel meg is őrizzem azt egész nap. Szent Lelkeddel indíts arra, hogy felszítsam lelkemben, a szentségeid által kapott kegyelmeket, és ma is, legalább lélekben jelen legyek a Te legszentebb áldozatodban. Veled egyesülve a szentáldozásban, erőt merítsek a rólad való hiteles tanúságtételhez. Ámen.”
A 2024-es év első hónapjában a keresztény élet forrásáról és csúcsáról elmélkedve imádkozunk papi és szerzetesi hivatásokért. Elmélkedésünk kezdetén lélekben boruljunk le a Szűzanyával és a szeretett tanítvánnyal a Golgota hegyén, Krisztus keresztjének a tövébe, és nézzük végig az ő keresztáldozatát, mert itt adja áldozatul önmagát a mennyei Atyának. Beteljesíti azt, amire az Atya küldte. Magára vette emberi természetünket, és az atya iránti engedelmességből, a mi engedetlenségünk váltságdíjaként odaáldozta testét és vérét.
Miután szemléltük, hogy az Atya kezébe ajánlva, fejét lehajtva kilehelte lelkét, menjünk át (könnybe lábadt szemmel) az utolsó vacsora termébe. Mert ami ott történik, magába foglalja azt, amit az imént szemléltünk. Jézus a tanítványaival (ma velünk) készítteti elő az utolsó vacsora termét, ahol átadja tanítványainak szeretetének legnagyobb jelét. De mi is ez a jel? A szeretett tanítvány szerint a lábmosó szeretet, a többi evangélium és Pál apostol szerint testének és vérének átadása a kenyér és bor színében. Ez a szentségi jel, de mit jelez? Magát Jézust. Azt a Jézust, aki a kereszten feláldozta magát az Atyának, aki elfogadva áldozatát, megdicsőítette őt. Ezt az értünk áldozattá lett, az Atya által föltámasztott és megdicsőített ÖNMAGÁT adja nekünk Jézus az Eucharisztiában! A mi időhöz kötött értelmünk fennakad ezen: hogyan adhatja Keresztáldozatát és megdicsőült önmagát nagycsütörtök este? Az Örökkévaló Istennél mindez örök valóság, nála nincs „órarend”.
És mit jelentenek az átadáshoz kapcsolt szavak? „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Amikor erre keressük a választ, azt is megértjük, hogy mire hívja meg Jézus azokat, akiket papi szolgálatra hív, és azt is, hogy mire kell őket felkészítenünk, milyen kegyelmekért kell imádkoznunk, amikor hívatásokért imádkozunk.
Mit cselekedjünk az ő emlékezetére? Azt, amit ő tett. Legyünk eggyé vele, mint ahogyan ő egy az Atyával. Olyan papokért imádkozunk, akik készek befogadni az önmagát nekik adó Jézust, és egész életáldozatukkal, szolgálatukkal, főleg a szentmise bemutatásával, és az Eucharisztia kiosztásával – önmagát Jézust adják, így cselekszenek az ő emlékezetére. Mi pedig gyakran boruljunk le értük a Kereszt előtt, és időzzünk el az utolsó vacsora termében, ahogyan tettük ezt ezzel az elmélkedéssel, hogy egyre jobban megérintsen bennünket Jézus önmagát nekünk adó szeretete, és olyan Egyházat alkossunk, amelyben megtapasztalható Jézus vonzása.
Képek: Fodor András atya – Siluva (Lettország) Mária kegyhely, Világosság útja 5. állomás (titok) Szépművészeti Múzeum, Utolsó vacsora
Fodor András
nyugalmazott püspöki helynök, plébános
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
