Február 11-e a betegek világnapja. Ebből az alkalomból a klinikai halál állapotából visszatért Mészáros Krisztina gyógyulásáról, megtéréséről megosztott gondolatait közöljük, amelyet Geréné Sárga Monika jegyzett le.
„Mondass értem misét!” Ez volt a legutolsó mondata Mészáros Krisztinának, mielőtt végleg elvesztettem vele a messenger kapcsolatot. Krisztina negyvenhat éves, egyedül neveli a gyermekét. Ezelőtt betegeket látogatott, sokszor ugyanolyan élethelyzetben lévő embereket, amelyet ő maga is megélt. A hasonló állapot néha nagyobb erőt kíván a kísérőtől, hiszen ő maga is érintett.
Krisztina napjainkban újjászületve a szociális szférában dolgozik segítőként Berettyóújfaluban.
Újjászületésem előtti hónapokban elfordultam Istentől. A külsőségeknek éltem, és stresszeltem a lakáshitel, a kevés fizetés miatt. Egzisztenciális gondjaim egyre csak nőttek, a lányommal és a társammal is mélyre került a kapcsolatunk, majd egy másik munkahelyet kellett keresnem. Míg a végleges döntést meghoztam, szorongással teltek a hetek. Ebben a reményvesztett helyzetben állandóan aludni szerettem volna azért, hogy ne gondolkozzak a holnapon. Nem jártam templomba, és nem találtam a megoldást sem, az egyre csak nyomasztó, külön-külön is súlyos élethelyzeteimre. A betegségben csúcsosodott ki az önpusztításom.
Tavaly augusztus közepén kerültem orvoshoz, onnantól kezdve gyorsultak fel az események. Az eszméletem utolsó pillanatában könyörögve kértem a barátaimat, hogy mondassatok értem misét… Már ezekre sem emlékszem pontosan, de a riadólánc elindult, a felajánlás megtörtént.
Ezalatt az idő alatt leállt a vesém, a májam. A tüdőembólia sem a legjobbkor jött. Majd beállt a legrosszabb: a klinikai halál. Kétszer élesztettek újra, egyszer nyolc percig nem dobbant a szívem. Mindenki megijedt a környezetemben. A családom is rögtön összezárt: Budapestről, Nyíregyházáról,
Berettyóújfaluból napi látogatóim voltak. Imádkoztak, könyörögtek a gyógyulásomért. Közben már minden holmimat és a Bibliámat is hazaküldték az ápolók. Mikor testvérem szembesült ezzel, azonnal intézkedett, hogy mindent hozzanak vissza. Elmondásukból tudom, hogy ettől kezdődött visszatérésem is. Mintha a Biblia jelentette volna számomra a köldökzsinórt az élethez. Előtte az orvos szív transzplantációról beszélt, és a tények, hogy kétszer élesztettek újra, nagyon megviselték a környezetemben lévőket. A volt kolléganőim minden nap meglátogattak, imádkoztak az ágyamnál, és a fülembe suttogták, hogy meg kell gyógyulnom. A kórházlelkészi szolgálat lelki vezetője, Tóth Laci atya ellátott a betegek szentségével.
Nincs halálközeli élményem, nem volt fény az alagút végén sem. Erről az eseményről is a későbbi elmondásokból értesültem. Két hét telt el az életemből úgy, hogy a kórházi történésekből semmire sem emlékszem. A mélyaltatás alatt olyan élményben volt részem, mely boldoggá tett; az otthonomban voltam, és idilli módon éltem a hétköznapokat.
Augusztus 27-én ébresztettek sikeresen. A közvetlen vizsgálat bizonyította, hogy nincs értelmi károsodásom sem. Rohamosan gyógyulni kezdtem. A gyógytornász kérte, hogy álljak fel az ágyamból. Ezután még egy ideig pelenkáztak, de minden kedvezmény, amit kaphattam, ígéret tárgya volt. Ha megeszem a darabos ennivalót, akkor leveszik a pelenkát. Ha sétálok két lépést, kihúzzák ezt a csövet, kiveszik a kanült belőlem, majd a katétert is. Így alkudoztunk, ha én ezt megcsinálom, akkor ők betartják ígéretüket. Elcsodálkoztak rajta, és mondták is többször, hogy képtelenség, hogy ilyen gyorsan felépülök.
Szeptember hetedikén hazaengedtek. Az otthonomban ültem, és azon gondolkoztam, hogy megélem-e a holnapot. Gyengének éreztem magam. Elvesztettem a biztonságérzetemet, mert hiányoztak a nővérek tapasztalt és emberséges gondoskodásai, és a magabiztos orvosok szakértelme. Nem pittyegett a szívem ritmusát hallató gép a fejem felett. Sokáig féltem elaludni éjszaka. Naponta számtalanszor megmértem a vérnyomásomat, biztosan szabályosan dobban-e még? Ma már egyáltalán nem mérem, és elhagyhattam gyógyszereim zömét.
Minden nap beszélek az Istennel. Reggel hálát érzek azért, hogy felkelhettem. Napközben sokszor elbeszélgetek vele. Kérdéseimre jön a válasz. Egy idézeten, egy mondaton, legtöbbször embereken keresztül. Ha megjelenik az aggodalom, később minden jóra fordul.
Decemberben voltam szívultrahangos vizsgálaton. Az orvos nem hitte el, hogy egy olyan betegség, amely nem gyógyul magától, az nincs többé. Hitetlenkedve kérdezgetett: Krisztina vallja be, hogy beavatkozás történt. Doktor úr, mondtam. Itt a gondos kezelés mellett csak a Jóisten keze avatkozott be.
Új életet kaptam, megtisztultam. Leállt minden szervem, majd újraindult, így én új ember lettem. Az összes körmöm széltében kettétört. A hajam majdnem minden szálát elveszítettem, féltem, hogy még két nap és megkopaszodom. Visszazökkentem, néha úgy érzem, a kelleténél jobban megcsap a világi élet szele. Ilyenkor mindig figyelmeztetem magam arra, hogy honnan jöttem, és hogy hová tartok.
Mély hitbeli meggyőződéssel és bizalommal vagyok a Jóisten felé, mert tudom, hogy átsegít minden nehézségen. Már nem aggódom a holnap miatt, csendben minden rendeződött az életemben. Megerősödtem, értékelem az embereket a környezetemben, többet barátkozom, nyitottabb lettem mindenre.
Mindenről később szereztem tudomást. Az újraélesztés valósága nekem sokkot jelentett. Igazán akkor értettem és fogtam fel, hogy itt bizony sokkal több és végzetes dolog történhetett volna. Ezen a világos és egyértelmű jelen elgondolkodtam. Ha visszajöhettem, mi lehet az oka? Átértékeltem az életemet, a reset gombot már valaki megnyomta, tiszta lappal újra élhetem az életemet.
Ha a Jóisten feladatra kérne, elfogadnám, mert úgy érzem, életem végéig tartozom Neki, amiért megengedte az életem folytatását. Keresem, és befogadom az értelmét, és a lehető legtöbbet kihozva próbálnám teljesíteni a kérését. Már nem akarok lázadni. Teljes mértékben elfogadom az Ő akaratát.
Ha tehetem, elmesélem bárkinek, és büszkén vallom, hogy Isten megmentett. Könnyen tudok Róla most már beszélni, mert minél többször elmondom, annál könnyebb hordoznom. Ma már olyan, mintha egy ember történetét mondanám el, mintha nem is velem történt volna.
Mostanában ritkábban keresnek azok, akik mellettem voltak életem egyik legnehezebb helyzetében. Köszönettel tartozom nekik érte. Elfogadom, mert érzem, hogy Isten mindig itt van velem, és támogat.
Nélküle nem érdemes élni. Néha lehetetlennek tűnő dolgok válhatnak lehetségessé. Sosem késő hinni és bízni Benne. A hitet nem lehet erőltetni, azt érezni, megélni kell. Nem csak a rosszban, hanem a boldogságban is. Legyünk nyitottak minden apró csodára, és előbb-utóbb meglátjuk benne Isten jelenlétét.
Lejegyezte Geréné Sárga Monika beteglátogató munkatárs
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
