A „karitász raktárából” most lelki adományokkal tértek haza a karitatív szervezet egyházmegyei önkéntes munkatársai

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász önkénteseinek nagyböjti lelki napot tartottak március 5-én, Nyíregyháza-Borbányán, a Szent László plébánián. A lelkinapot Ferenczi Richárd, Gávavencsellő plébánosa, tiszteletbeli karitász tag vezette, aki két előadást tartott, majd szentmisét mutatott be a csoportjaikat elkísérő lelkipásztorokkal.

Csordás Gábor atya, egyházmegyei karitászigazgató köszöntötte a résztvevőket az előadás előtt, és elmondta, hogy amikor elkezdték szervezni ezt a találkozót, nem sejtették, hogy milyen körülmények vesznek majd körül bennünket, éppen ezért sokan most nem tudtak részt venni a lelkinapon, mert a menekültekkel foglalkoztak, vagy éppen az adományokat fogadták.   

Gábor atya megköszönte a karitász önkénteseinek áldozatos, tevékeny szeretetét, és arra is felhívta a figyelmüket, hogy a menekültek megsegítése közben azokról se feledkezzenek meg, akikről már eddig is gondoskodtak, és nehéz körülmények között élnek.

Nagyböjti felkészülési időben vagyunk. Gábor atya hangsúlyozta, hogy mindegy, mennyi dolga van az embernek, mennyire vagyunk leterheltek, néha tudni kell azt mondani, hogy a saját lelkem védelmében megállok a munkában.

„Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél” (Jn 17,22-23).

Ennek a mottónak a fényében telt a karitász lelkinap, befelé figyelve, erőt gyűjtve, egy oázist teremtve, hogy a munkatársak lelki adományokat is tudjanak hazavinni a „karitász raktárából”, ahogyan Richárd atya nevezte a lelkinapot, majd előadásaiban számtalan, mély gondolatokat hordozó, valamint mosolyt, nevetést előcsalogató történettel is fűszerezte mondanivalóját, mert mint mondta, fontos, hogy tudjunk nevetni is, ami hozzátartozik a lelki egészséghez.

Az előadó bevezető gondolatainak első története egy gazdag emberről szólt, aki expedíciót szervezett a Himalájára. Elhatározásának megvalósításához segítőket, serpákat fogadott fel.

Útjuk során egyre gyorsabban haladtak, a vezető hajtotta a serpákat, mert minél hamarabb szeretett volna eljutni a csúcsra. A serpák egyszer csak megálltak, lemálháztak, és azt mondták, túl gyorsan haladnak, és lemaradt a lelkük. Azért álltak, meg, hogy bevárják azt.

„Mi is bevárjuk most a lelkünket, hiszen sok külső körülmény befolyásolja a mindennapjainkat, különösen most, a zavaros időkben. Töltekeznünk kell kegyelemmel, szeretettel, találkozásokkal, hogy az Urat tudjuk képviselni ott, ahová állított bennünket a gondviselés” – fogalmazott Richárd atya, majd ehhez kapcsolódóan visszatekintett az esztergomi ferences gimnáziumban töltött éveire, ahol az első év után tíznapos közmunkát írtak elő a diákok számára, amelynek során a ferences atyáknak kellett segíteniük, de az akkori 14-15 éves diákok tetszését nem nyerte el a nyári munka.

Egy dobozokkal teli szobát kellett kipakolniuk, és Richárd atyát hajtotta a kíváncsiság, majd felnyitott egy szentképekkel teli dobozt. Az egyik képen ez a felirat állt: „Ha Istennek nem lenne rád szüksége ott ahol vagy, nem rendelt volna oda”.

Azóta is számtalanszor erőt adott számára ez a mondat az élete során. „Semmi sem történik véletlenül. Az Úr arra hív, hogy meglássuk mindennek az értelmét, értékét, és az sem véletlen, hogy éppen ebben az élethivatásban vagyunk. Ha Istennek nem lenne rád szüksége ott, ahol vagy, nem rendelt volna oda. Nagyböjtben is merjük felfedezni az értékeinket, de ez a szent idő eltelhet anélkül is, hogy bármit is tennénk a lelkünkért.

Mégis jó, ha élünk e szent idő lehetőségével. Hamvazószerdától húsvétig a 40 nap 40 lehetőséget tár elénk. Minden ember elsősorban a saját lelkéért felelős, önmagát kell kormányozni a cél felé. Mindannyian szeretnénk eljutni az üdvösségre, a ránk bízottakkal együtt” – hangsúlyozta Richárd atya.

Majd azt is megosztotta a jelenlévőkkel, hogy amikor kispap volt, Teréz anya nővéreihez kellett menniük missziós szolgálatra a budapesti 8. kerületi Tömő utcába. A törékeny, apró, fehér száriba öltözött szerzetesnővérek a hit példaképei lettek számára, akik nap mint nap egy órás szentségimádás és szentmise után indultak el a pályaudvarokra segíteni a rászorulókat. Példamutató volt, ahogyan a nővérek kiállták olykor az emberek gúnyolódását is. Volt, hogy leköpték őket, vagy követ dobtak eléjük.  

Egy ilyen misszió alkalmával Richárd atya kispaptársaival velük tartott a pályaudvarokra. Ők száriban, nekik pedig reverendába kellett menniük. A nővérek útközben elkezdték hangosan imádkozni a rózsafüzért. A kispapok kezdetben szégyellték ezt a helyzetet, de megdöbbentő tapasztalat volt számukra a tanúságtevő misszió Budapest utcáin.

„Csak olyat tudunk adni, amivel rendelkezünk. A nővérek állhatatosan kitartottak abban, amit Teréz anyától, Krisztustól tanultak, jelen voltak hűségben az emberek között. A nővérek helytálltak küldetésükben.

Éljünk mi is az imádság, a böjt, az alamizsna eszközeivel, formáljuk át személyiségünket, és ne azt kérdezzük, hogy miért, hanem, hogy hogyan imádkozzunk, böjtöljünk, és adjunk alamizsnát.

A mindenható Isten arra hív meg bennünket, hogy merjünk kilépni önmagunkból. Sokszor nagyon nehéz a beidegződött szokásokat átlépni. Az ember szereti a rendkívülit, amit egyszer-kétszer még megtesz, de újra és újra, rendszeresen megtenni, már erőfeszítést, kihívást jelent.

Ahhoz is kérjünk erőt, hogy tudjunk helyzetfelismerőek lenni, figyeljünk az itt és a most pillanatának nagyszerűségére, hiszen nem tegnap, vagy holnap kell kereszténynek lenni, hanem ma, itt és most. Mindig a jelen pillanata a legfontosabb, ezt kell megélni.”

Ezután Richárd atya a hitről beszélt, amely Isten adománya, e nélkül nem lehet élni. Nincs jelen ott, ahol túl sok az önzés. Ahhoz, hogy ez igaz legyen, nagylelkűnek kell lenni. A szeretet és hit együtt járnak, kiegészítik egymást. Majd Kalkuttai Szent Teréz anyát idézte: „Adjuk meg Krisztusnak az alkalmat, hogy használjon minket, hogy az Ő igéje, tápláléka és ruhája legyünk, amelyet ma rajtunk keresztül ad a világnak”.

Engedjük, hogy készek legyünk megtenni mindazt, amit várt tőlünk. Újra és újra lendüljünk neki az imádságnak, böjtnek, alamizsnálkodásnak, nem mások, hanem Krisztus elvárása szerint. Tanuljunk meg: „Szeretni, ahogy Ő szeret, segíteni, ahogy Ő segít, adni, ahogy Ő ad, szolgálni, ahogy Ő szolgál, megváltani, ahogy Ő megvált, közel lenni Őhozzá a nap minden órájában, megérinteni Őt a sanyarúság öltözéke alatt” (Kalkuttai Szent Teréz).

Ferenczi Richárd atya érdekes előadásai után a karitász önkéntesei kiscsoportos megbeszéléseken osztották meg egymással gondolataikat, amelynek központi témája volt a jelenlegi ukrán háború elől menekült családok támogatása, segítése, a felmerült nehézségek kezelése.

Az egyházmegyei karitász lelkinapjára Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök is ellátogatott, hogy köszöntse a karitász önkénteseit és megköszönje a helytállásukat ebben a nehéz helyzetben.

A főpásztor gondolatában a Kivonulás könyvében olvasható mondatot idézte:  „Láttam népem nyomorúságát” (Kiv 3,7). Isten látja az emberek nyomorúságát és megindul a szíve, ahogy Jézusról is mondja az evangélium: „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, (Mt 9,36), és elindul, hogy megoldja a problémát. Ehhez választ munkatársakat, segítőket. A karitász munkatársai is Isten megoldásának eszközei. Isten meg akarja oldani az emberek nyomorúságát és eljuttatni hozzájuk az Örömhírt. Ehhez a szolgálathoz lélekjelenlétre is szükség van. A léleknek: a Szentléleknek is és a mi lelkünknek is jelen kell lenni ahhoz, hogy tudjunk segíteni – fogalmazott a püspök atya.

Az egyházmegyei karitász lelkinapján a szentmisét az ukrán háború elől menekült családokért ajánlották fel.

Kovács Ágnes – Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye