Szakmai Nap
Szeretettel hívunk és várunk minden régi és új érdeklődőt a 2024.június 1-én megrendezésre kerülő IV. szakmai napunkra!
A Debrecen – Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálatának munkatársai immár negyedik alkalommal szervezik meg szakmai napjukat, az előző évek gyakorlatához hasonlóan.
Az idei évben is három nagyszerű előadó tisztel meg minket jelenlétével. Az előadások tematikája a
veszteség / gyász / újrakezdés
gondolatköréhez kapcsolódik, más-más irányból közelítve meg a témát.
Ha máskor nem, a halottak napjához közeledvén akkor is előtérbe kerül a gyász kérdése, ha a veszteség nem akkoriban ért bennünket, és nem gyászolunk, a szó „aktív” értelmében. Sokszor egy temetésen újra felkavaró érzések lesznek úrrá rajtunk, és ez teljesen természetes dolog.
Minden gyász egyedi, nehezen leírható lelki folyamat, de az biztos, hogy sokféle, akár ellentétes érzelmek sokasága, elcsendesedése és felerősödése zajlik az ember lelkében. A haláleseti gyászon túl kb. 40 féle veszteség érheti az embert, a meg nem valósult álmokon, az elveszített bizalmon át a válásig bármi, akár aprónak tűnő, de életvezetési szempontból fontos veszteségek feldolgozatlansága is terhelhetik a mentális rendszerünket. És bár az életünk része, előbb-utóbb mindnyájunk életébe megérkezik, mégis a mai napig tabuk, hiedelmek és néha kifejezetten káros szokásaink vannak, ha gyászolunk vagy gyászoló ember él a környezetünkben. Bőven van mit tanulnunk a témáról ahhoz, hogy a veszteséghez kapcsolódó traumáink ne korlátozzanak bennünket egy életen át.
A gyász nem tipizálható, mindenkinél másképp zajlik, éppen olyan egyéni a veszteséghez és a halálhoz való viszonyunk, mint az élethez.
„A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat – ez csak később, visszatekintve válik világossá -, amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor….!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte.” (Orvos-Tóth Noémi)
A veszteség minden ember számára nehéz. A keresztények sem mentesülnek a gyász alól, és a betegség, a veszteségek, szeretteik halála hatással lesz rájuk. A gyász folyamatát nem kell szégyellni vagy kerülni, hiszen a gyászra látunk bibliai válaszokat is.
A gyászoló keresztény nem marad remény és vigasztalás nélkül. A mennyország és az eljövendő örökkévaló ország ígérete előttünk áll a jövőre nézve, míg Jézus állandó jelenléte vigaszt nyújt a jelenben. Isten még mindig munkálkodik, a gyász fájdalma közepette is, és nem engedi, hogy szerettei bánata hiábavaló legyen.
Mégis vannak olyan élethelyzetek, amikor szükségünk lehet szerető, empatikus segítőkre, akik mellettünk vannak elakadásainkban, vigaszt nyújtanak bánatunkban, kísérnek a „bánatszelidítés” útján.
Közülük hárman itt lesznek velünk, hogy megosszák velünk tapasztalataikat, saját élményeiket, gondolataikat, érzéseiket.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Nehézségben növekedni – a betegség mint átok, és áldás
Dr. Prezenszki Zsuzsanna
Pszichiáter, pszichoonkológus vagyok.
Ha pályám fontosabb állomásait nézem, már orvosi tanulmányaimat azért kezdtem, mert vonzott a lélek titkos, rejtelmes világa. Az egyetemi évek alatt egyre érdekesebbnek és varázslatosabbnak láttam a test működését. Megfogott a szépség, amit a szervezetünk rejt, és az érdeklődésem hamar afelé fordult, hogy mi lehet a kettő közötti összefüggés. Hogyan hat egymásra lélek és test? Van-e kölcsönösség érzelmeink, meghatározó életeseményeink, és szervezetünk működése között?
Így jutottam el a pszichoonkológiáig, ami számomra a híd, ami a szervezet fizikai és emocionális, lelki részét összeköti. A pszichoonkológia az a terület, ami a daganatos betegséggel kapcsolatos érzelmi történéseket tudományos szinten vizsgálja, és a feltárt eredmények mentén, a lélekgyógyászat eszközeivel támogatja a betegséggel érintett embert, és környezetét.
Több mint 20 éve foglalkozom daganatos betegek pszichés támogatásával. Szakmai életem meghatározó része volt a Nyírő Gyula Kórház Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézete, ahol 10 éves pszichiátriai osztályos gyakorlat után pszichoonkológiai működésem kezdtem. Jelenleg magánorvosként dolgozom, emellett daganatos betegeket támogató civil szervezetek munkáját is segítem, és részt veszek a szakemberképzésben.
Vezetőségi tagja vagyok a Magyar Pszichoonkológiai Társaságnak. Alapító tagja vagyok az „Összehangolva” Alapítványnak, amit azzal a céllal hoztuk létre, hogy olyan módszert adjunk daganatos és egyéb krónikus betegséggel küzdők kezébe, ami támogatja a testi-lelki egyensúly visszaállítását, és segíti az ezt megtartó életmód és szemléletmód kialakítását.
Méltóságterápia az életvégi megküzdésben
Dr. Hegedűs Katalin
A Semmelweis Egyetem habilitált egyetemi docense, mentálhigiénés szakember, családterapeuta vagyok. 32 éve foglalkozom az élet végén levő páciensek életminőségének jobbá tételéért, a hospice elismeréséért, a halál és a gyász tabujának megszüntetéséért.
Csaknem harminc évig (1990-2018) tanítottam orvosi etikát a Semmelweis Egyetemen, jelenleg is több kutatócsoportot vezetek az életvégi kérdések témájában. A hospice munkába 1992-ben kapcsolódtam be, elsősorban a szervezési, képzési feladatokban és a nemzetközi kapcsolatok kiépítésében vállaltam szerepet. Koordináltam a szakmai irányelvek kidolgozását. Vezettem a Szeretetkórház hospice mobil team-jét és jelenleg is foglalkozom hospice- és gyászoló betegekkel.
Fontosnak tartom munkámban:
A hospice alapelvek megtartását, a valódi team-munka kialakítását és a kollegiális, egymást segítő szervezeti munkát.
A Magyar Hospice-Palliatív Egyesület 1995-ben alakult, s közel száz hazai hospice szervezetet képvisel. Célunk a szakmai együttműködés elősegítése, a gyógyíthatatlan betegek életvégi ellátásának fejlesztése, társadalmi szemléletformálás és az önkéntesség, a társadalmi felelősségvállalás és a betegekkel való szolidaritás előmozdítása.
2023 tavaszán létrehoztuk a Méltóságért Alapítványt, amely ezeket a célokat vallja és emellett a méltóságterápia – mint életvégi pszichoterápiás módszer – bevezetésén fáradozik egy nagyszerű szakértő csapattal.
Hittel megélt veszteségeink – Bánatszelidítők
Tegzes Katalin
1976 óta vagyok szerzetes, a Segítő Nővérek Kongregációjának tagja.
Eredetileg orvos szerettem volna lenni, de ez a tervem akadályokba ütközött. Tíz évig dolgoztam azonban az onkológiai intézetben aneszteziológus asszisztensként. Tudatosan választottam ezt a foglalkozást, tisztában voltam azzal, hogy az ott ápolt betegek életük sajátos időszakát élik, szembe kell nézniük a halállal is. Természetesen mindnyájunkban az életösztön dolgozik, így a súlyosan, nem egyszer halálosan beteg emberekben is. A képzésünkhöz hozzátartozott a speciálpszichológia is. Az előadónk azt kérte tőlünk, hogy írjuk le, milyen tapasztalatokat szereztünk a saját területünkön. Én arról írtam, hogy a betegeink számára alapvetően megváltozott a rák és a halál szavak jelentése. Korábban kívülállóként beszélgettek arról, mit tennének, ha rákos betegek lennének, amikor viszont róluk derült ki, hogy rákban szenvednek, fantasztikus életösztön lépett fel náluk.
Hamar rádöbbentem arra, mennyire lényeges, hogy őszintén beszéljünk a rákos betegekkel.
Ehhez jelentősen hozzájárult a személyes érintettségem, ami egyértelműen a Gondviselés keze volt. A bátyám is rákos lett, és mindig ezt kérte tőlem: „Kató, csak az igazat mondd!” Napjainkban a halál az emberek számára azért válik tabuvá, mert nem mernek beszélni róla, vagy nincs, akivel beszéljenek erről. Azt nem tudom, hogy mindezek az élmények mennyire játszottak szerepet abban, hogy immár több mint tíz éve hivatásom része a gyászpasztoráció, azt viszont tudom, hogy ezek a beszélgetések nagy segítséget jelentenek mindazoknak, akik igénylik.
Egyszer megkérdezte tőlem valaki – ráadásul katolikus pap volt az illető –, hogy ilyen is létezik, gyászpasztoráció? Mondtam, hogy igen. Az onkológiai intézetben eltöltött idő alatt szoros kapcsolatba kerültem a hospice-szal. Később szakoktatóként készítettem fel idősek otthonában dolgozó ápolónőket. Itt is alapvetően fontos volt annak tudatosítása, hogy az otthonban élők számára a következő állomás a halál. A gyászpasztoráció nem egy terápiás forma.
Sokan mondják, hogy a gyászt fel kell dolgozni, de én ezt a kifejezést nem szeretem. A lent meg a kendert dolgozzuk fel. A gyászt elfogadni lehet, együtt élni vele. A gyász szelídülni tud, megszűnni nem.
