4. Akit te, Szent Szűz, a templomban bemutattál
Jézus születését követően, a negyvenedik napon, Mária és József bemutatták Jézust a Jeruzsálemi templomban. Nem birtokolni akarják a Gyermeket, hanem visszaadják Őt Istennek, Akitől kapták. Ők ugyanis nemcsak kötelességből és a hagyományoknak eleget téve, hanem Isten iránti hálából és benső indíttatásból mennek a templomba. És ekkor találkoznak Simeonnal, az Igaz és Istenfélő emberrel; akiben, ahogy olvassuk, „a Szentlélek volt benne.” (vö. Lk 2,25) Valamint találkoznak Anna prófétaasszonnyal is, aki imádsággal és böjtöléssel szolgált a templomban. Nekik megmutatják a Gyermeket, akik már nagyon régen várják az Üdvözítővel történő találkozást. (Lk 2, 21-40) Viszont Simeon megdöbbentő állítást fogalmaz meg, miután magasztalta az Istent: „…jel lesz (Gyermek – Jézus) és a te (Mária) lelkedet tőr járja át…” (Lk 2, 34-35) Erre mondja Szent Bernát, hogy Mária attól a naptól fogva élve haldoklott, mert megértve Simeon jövendölését, a szívében egy kegyetlen fájdalmat hordozott: csöndben, imádkozva kíséri Fiát a Golgotáig, mert ráhagyatkozik az Isten akaratára: „Legyen nekem a Te Igéd szerint.” (vö Lk 1,38) Szent Ágoston szerint, a Jeruzsálemi templomban történő bemutatás napján lett Mária az emberi nem újjászülője (Reparatrixa). Szent Ambrus szerint pedig Mária az összes hívő anyja, mert az ő akarata teljesen egy volt Fia akaratával, vagyis a MI Megváltásunkat akarta. Ezért fontos Mária alázata, amelyről így nyilatkozik: „Magasztalja lelkem az Urat és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát…” (Lk 1,46-48). Ferenc pápa ezért mondja: „Az alázat minden erény kapuja.” Hiszen Mária, a sziklaszilárd alázata miatt marad ott a kereszt tövében, miközben a diadalmas Messiás – Kép darabokra törik. De az Isten Fiának édesanyja, az alázatos szolgálóleány, még ott is az Üdvözítőt mutatja meg a világnak. Érdemes ezek után két szóra figyelni: Bemutatni és Megmutatni.
A Katolikus Egyházban a pap, a szentelés (Ordinatio) alkalmával teljes egészében felajánlja és átadja magát Istennek és megtörténik a szentelendő bemutatása az Egyház szolgálatára. Ez a pillanat nem csupán egy ígéret, hanem egy életre szóló, visszavonhatatlan elköteleződés, amely a pappá szentelési liturgia során több mély jelképben is kifejeződik.
- Először: A földre borulás (Prostratio): A szentelés egyik legmeghatóbb mozzanata, amikor a szentelendők arcra borulnak a földön a Mindenszentek litániája alatt). Ez a teljes önkiüresítés, az alázat és az Istennek való teljes önátadás jele.
- Másodszor: Ígéretek tétele: A jelöltek a püspök és a közösség előtt nyilvánosan megerősítik szándékukat, hogy az életüket Krisztusnak és az Egyháznak szentelik, vállalva minden lemondást és az engedelmességet.
- Harmadszor: Kézrátétel és szentelő imádság: A püspök csendes kézrátétele és az azt követő imádság által árad ki a Szentlélek, amely eltörölhetetlen jeggyel (karakterrel) pecsételi meg a pap lelkét; Krisztus, a Fő és Pásztor képmására formálva őt.
A pap ilymódoni felajánlása, bemutatása tehát azt jelenti, hogy saját akaratát, életét és jövőjét teljesen az Isten kezébe teszi, hogy eszközzé váljon a kegyelem közvetítésében, a szentségek kiszolgáltatásában és az evangélium hirdetésében a rábízottak számára. Az „Alter Christus” küldetése viszont ezek után kezdődik, mert a pap meg kell, hogy mutassa a benne élő Krisztust. Ehhez, a Minden elhagyása szükséges, mert: „…az Úr azonban a szívet tekinti (nézi)” (vö. 1. Sám 16,7) és „… az alázatosaknak pedig kegyelmet ad (Isten)” (vö. Jak 4,6). Ezért mondja E. Stanley Jones: „Ha nem adod át magad Krisztusnak, akkor kiszolgáltatod magad a káosznak.” Átadni Istennek az életedet, az nem valami érzelmi sugallat, hanem egy ésszerű és legfelelősségteljesebb intelligens cselekedet. Ugyanis nem tudod teljesíteni az Isten tervét addig, amíg a saját terveidre koncentrálsz. Ezt tette Mária is, aki ezért tudott az Isten üdvözítő tervének hatékony része lenni. Legyek ezért én is ilyen, nem feledve Pál apostol szavait: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.” (vö. Fil 4,13)
A Szent László Imaszövetség tagjaiként, megértettük Szent Péter apostol szavait: „ Mindnyájan öltsétek magatokra az alázatosságot,…” (vö. 2. Pét 5,5); (alázat, héberül canáváh; görögül pedig tapeinophrosüné). Mert aki így tesz, az alázatosan jár az Ő Istenével (vö. Mik 6,8) és miután kiüresítette önmagát, képes „bemutatni” a legszentebb imádságot a papi és szerzetesi hivatásokért és a papok üdvösség útján történő megmaradásáért. Ezáltal leszünk Máriához hasonlóan az Úr szolgálóleányai és szolgái, (vö. Lk 1,38) akik teljes bizalommal és imádságra készen, gyermeki lelkülettel tudjuk megszólítani Istenüket. Az alázat az imában ezért egy belső erő, egy tisztánlátás és közben méltóságteljes tartás. Így leszünk szelídek és alázatos szívűek, (vö. Mt 11,29) akik Simeonhoz és Anna prófétaasszonyhoz hasonlóan csendben várakozunk, hogy imáink meghallgatásra találjanak és megmutathassuk a töretlen és fáradhatatlan hitünket, amikor kiesdekeljük a papi és szerzetesi hivatást és megerősítjük papjainkat a szent szolgálatban.
Imádság
Add Urunk azt a rendíthetetlen hitet mindannyiunk számára, hogy mindig az alázatosság ruhájába öltözve, tiszta lélekkel mutathassuk be az imádságainkat a papi és szerzetesi hivatásokért; valamint papjainkért; hogy a szeretet jótetteinek megmutatásával legyünk Mesterünk ajándékozói ebben a mai világban, sokak üdvösségét szolgálva ezzel; Ámen.
Lengyel József
Leveleki Plébános
