Abban az időben: Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez:
A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel.
Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!
Mt 22,1-14
Első hallásra talán furcsa, hogy valakit különösebben győzködni kell arról, hogy menjen el egy királyi lakomára. A történetben minden készen áll: a király ünnepet rendez, az asztalt megterítették, az ételt elkészítették, a vendégeket pedig már korábban meghívták. Mégis éppen azok nem akarnak elmenni, akiknek ott lenne a helyük.
Jézus példabeszédének megértéséhez fontos lehet egy korabeli szokás. A nagyobb ünnepségekre a vendégeket előre meghívták, majd amikor minden elkészült, újra értesítették őket, hogy ideje elindulni. A történetben tehát nem arról van szó, hogy a király váratlanul zavarja meg az emberek napját. Ők már korábban elfogadták a meghívást. Most azonban, amikor valóban menni kellene, visszalépnek. Éppen ezért a visszautasítás nem egyszerű udvariatlanság, hanem a király nyilvános megsértése.
Máté evangéliumában ráadásul nem önmagában áll ez a történet, gondoljunk csak bele a korábbi vasárnapok evangéliumaira. Jézus továbbra is a főpapokhoz és a nép véneihez beszél, és ez már a harmadik példabeszéd, amelyben ugyanaz a gondolat tér vissza: valakik különleges helyzetben vannak, Isten sokat bízott rájuk, mégsem válaszolnak arra, amit Isten kér tőlük. A két fiú történetében az egyik fiú igent mond, de nem teszi meg apja akaratát. A gonosz szőlőművesek átveszik a szőlőt, de nem adják át annak termését. Most pedig a meghívottak tudják, hogy várják őket, mégsem mennek el a lakomára.
Különösen érdekes, hogy miért maradnak távol. Nincs valami rendkívüli akadályuk. Az egyik a földjére megy, a másik az üzletével foglalkozik. Önmagában egyik sem rossz dolog. Dolgozni kell, a földet művelni kell, az üzlettel is törődni kell. A probléma abban van, hogy ezek fontosabbá válnak annál, aki meghívta őket. A szövegben használt kifejezés egyszerű közönyt fejez ki: nem törődtek a meghívással.
Talán éppen ez a példabeszéd egyik legkényelmetlenebb része. Istent nem feltétlenül látványos lázadással lehet visszautasítani. Néha egyszerűen annyi történik, hogy mindig van valami fontosabb. Munka, ügyintézés, családi teendő, egy elintézendő telefon, egy program, amely nem várhat. Önmagukban mind jogos dolgok. Csak közben észrevétlenül megtörténhet, hogy Isten meghívása valahová a lista végére kerül.
A példabeszéd ezután szinte meghökkentő fordulatot vesz. A király azt mondja szolgáinak, hogy menjenek ki az utakra, és hívjanak be mindenkit, akit találnak. Isten országa tehát nem egy szűk, előre kiválogatott társaság. A meghívás kitágul és azokhoz is eljut, akikről talán senki nem gondolta volna, hogy helyük lehet a király asztalánál. Isten hívása nem társadalmi rang, származás vagy korábbi érdem alapján működik.
Ha itt érne véget a történet, egészen megnyugtató példabeszéd lenne. Az első meghívottak nem jöttek, de végül mindenki más előtt kinyílt az ajtó. Jézus azonban folytatja.
A király belép a terembe és észrevesz valakit, akin nincs menyegzős ruha. Ez a rész elsőre igazságtalannak tűnhet. Hiszen az embert éppen az utcáról hívták be. Mit várhatott volna tőle a király?
A korabeli háttér segít ezt is megérteni. Valószínű, hogy egyszerűen tiszta, az alkalomhoz méltó öltözéket vártak el a vendégtől. A vendég nem azért kerül bajba, mert szegény, vagy mert nincs drága ruhája. Az a probléma, hogy bár elfogadta a meghívást, nem vette komolyan azt, ahová meghívták.
És itt válik a példabeszéd igazán fontossá Máté keresztény közössége számára is. Könnyű lenne úgy olvasni az első felét, mintha az kizárólag másokról szólna: azokról, akik nem ismerték fel Jézust, akik elutasították Isten küldötteit, akik nem mentek el a lakomára. A menyegzős ruha története azonban hirtelen azok felé fordítja a kérdést, akik már bent vannak. Máté evangéliumának egyik visszatérő gondolata ugyanis az, hogy Isten népéhez tartozni önmagában még nem jelent automatikus biztosítékot. A hálóban jó és rossz halak vannak, a szántóföldön búza és konkoly nő együtt, a tíz szűz közül pedig nem mindegyik jut be a menyegzőre. A meghívás ingyenes, de nem következmények nélküli.
Isten nem azért hív meg bennünket, mert már tökéletesek vagyunk. Éppen ellenkezőleg: a szolgák mindenkit összegyűjtenek, gonoszokat és jókat egyaránt. Nem előbb kell rendbe tenni az életünket ahhoz, hogy Isten meghívjon bennünket. De ha elfogadjuk a meghívást, akkor nem maradhat minden pontosan ugyanúgy, ahogy előtte volt. A menyegzős ruha ennek a válasznak a képe: annak, hogy az ember komolyan veszi azt a kegyelmet, amelyet kapott.
Ezért a példabeszéd utolsó mondata sem valamiféle statisztika arról, hogy végül hányan üdvözülnek: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14). Sokkal inkább figyelmeztetés. Nem elég tudni a meghívásról. Nem elég egyszer igent mondani rá. Nem elég egyszer belépni az ajtón. A meghívásra az egész életünkkel válaszolunk.
Talán ezért olyan erős ez a példabeszéd. Először azokat figyelmezteti, akik nem mennek el a lakomára. Aztán azokat, akik már ott ülnek. Isten asztalánál van hely. Sőt, meglepően sokak számára van hely. A kérdés végül nem az, hogy kaptunk-e meghívást. Hanem az, hogy mit kezdünk vele.
Dr. Németh István
