Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig (a sziklába) taposógödröt vágott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte le hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Mikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték.
Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal?
Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.”
Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az Írásokban: A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez! Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.”
Mt 21,33-43
Aki figyelmesen hallgatja ezt a példabeszédet, már az első mondatoknál sejtheti, hogy itt többről lesz szó egy rosszul sikerült földbérleti szerződésnél. A gazda szőlőt telepít, körülkeríti, taposógödröt vág bele, őrtornyot épít, majd munkásokra bízza. Ezek a részletek ugyanis szinte szó szerint Izajás könyvének szőlőénekét idézik fel, ahol a szőlő Isten népét jelenti: „A Seregek Urának szőlője Izrael háza” (Iz 5,7). Jézus hallgatói számára tehát már a történet elején világos lehetett, hogy a példabeszéd valójában Isten és az ő népe kapcsolatáról szól.
A történet háttere közben nagyon is életszerű. Jézus korában nem volt szokatlan, hogy egy tehetős földbirtokos másokra bízta a földjét, ő maga pedig távol élt. Egy újonnan telepített szőlő ráadásul csak több év után kezdett igazán termést hozni, így a gazda jelentős összeget és hosszú időt fektetett bele, mielőtt bármit visszakaphatott volna. A bérlők feladata az volt, hogy műveljék a földet, majd a termésből megadják a tulajdonosnak azt, ami őt megilleti. A példabeszéd konfliktusa tehát nem abból fakad, hogy a gazda túl sokat követel, hanem abból, hogy a munkások idővel úgy kezdenek viselkedni, mintha a szőlő az övék lenne.
Talán éppen itt kezd igazán kellemetlenné válni a történet. A szőlőmunkások ugyanis nem rosszul végzik a munkájukat. A szőlő terem. A probléma az, hogy nem akarják átadni a gazdának azt, ami őt illeti. Máté evangéliumában ezért újra és újra visszatér a gyümölcs motívuma. Isten olyan életet vár az embertől, amelynek látható gyümölcse van: megtérés, igazságosság, irgalom, hűség. A példabeszédben tehát nem egyszerűen egy szőlőről van szó, hanem arról a kérdésről, hogy mi történik mindazzal, amit Isten ránk bízott.
A gazda először elküldi szolgáit, majd újabb szolgákat küld. Az egyiket megverik, a másikat megölik, a harmadikat megkövezik. A történetnek ez a része Izrael prófétáinak sorsát idézi fel. A Szentírás újra és újra beszél arról, hogy Isten küldöttei ellenállásba ütköznek, sőt üldözést szenvednek. Máténál a próféták elutasítása később is hangsúlyosan megjelenik. A szolgák egymást követő küldése ezért Isten különös türelmét mutatja: újra és újra megszólítja népét, még akkor is, amikor küldötteit visszautasítják.
A történet csúcspontja azonban a fiú elküldése. A gazda még mindig nem jelenik meg személyesen, hanem azt mondja: a fiamat csak megbecsülik. Első hallásra ez már szinte érthetetlen jóindulat. A munkások korábban megverték és megölték a szolgákat, a gazda mégis elküldi hozzájuk a saját fiát. A fiú itt nem egyszerűen egy újabb küldött. Ő az örökös, az apa tekintélyét képviseli. A példabeszéd ezzel világosan túlmutat a próféták történetén: Jézus saját küldetéséről beszél. A szolgák után érkező fiú Isten utolsó és döntő megszólítása.
A szőlőmunkások válasza egészen abszurd: megölik az örököst, mert azt gondolják, hogy így majd övék lesz az örökség. Emberileg ennek alig van értelme. Egy földbirtokos fiának meggyilkolásával aligha lehetett törvényesen megszerezni a birtokot. A példabeszéd azonban éppen ezen a ponton válik igazán drámaivá. A munkások már nem egyszerűen a termést akarják megtartani. Magát a szőlőt akarják megszerezni. Nem szolgálni akarnak benne, hanem birtokolni. El akarják felejteni, hogy van gazda fölöttük.
Jézus ezután megkérdezi hallgatóitól, mit fog tenni a gazda. A főpapok és a nép vénei maguk mondják ki az ítéletet: elveszi tőlük a szőlőt, és másokra bízza. Máté szerkesztésének különös ereje éppen abban áll, hogy Jézus ellenfelei saját magukat ítélik el. Hasonló történik az előző, két fiúról szóló példabeszédben is: Jézus kérdez, ők pedig olyan választ adnak, amely végül saját magukra vonatkozik.
Ezen a ponton azonban nagyon fontos pontosan érteni Jézus szavait. A példabeszédet nem lehet úgy összefoglalni, hogy Isten elvetette a zsidó népet, és helyette választotta a pogányokat. A szöveg ennél sokkal pontosabb. Jézus közvetlenül a vallási vezetőkhöz beszél, és a szőlő nem semmisül meg. Ugyanaz a szőlő marad, csak más munkások kapják meg. Az ítélet tehát elsősorban azokat éri, akik Isten népének vezetését saját tulajdonukként kezelték. Máté által használt görög ethnos szó itt egy új népet jelöl, amelyet nem etnikai származása, hanem az jellemez, hogy megtermi Isten országának gyümölcseit. Ebben a közösségben zsidók és pogányok egyaránt helyet kapnak.
Ez pedig az Egyház számára nemcsak ígéret, hanem figyelmeztetés is. Könnyű lenne ezt az evangéliumot úgy hallgatni, hogy az mindig valaki másról szól. Az akkori főpapokról, az akkori vezetőkről, az akkori emberek hitetlenségéről. Csakhogy a szőlő továbbra sem a munkások tulajdona. Az Egyházban sem. A feladatot, a közösséget, a szolgálatot, az embereket mindannyian csak ránk bízva kapjuk. Egyetlen pap, püspök, hitoktató, közösségvezető vagy hívő sem mondhatja rájuk, hogy az enyém. A példabeszéd logikája szerint ugyanis abban a pillanatban kezdődik a baj, amikor a ránk bízottból saját tulajdont csinálunk. Máté keresztény olvasói számára is figyelmeztetésként szolgálhatott a történet: az Egyház vezetői ugyanúgy megfeledkezhetnek arról, kié valójában a szőlő.
Jézus azonban nem a munkások pusztulásával fejezi be a történetet. Idézi a 118. zsoltárt: „A kő, melyet az építők elvetettek, szegletkővé lett” (Zsolt 118,22). Ezzel a példabeszéd jelentése egy váratlan fordulatot vesz. A fiú halála mégsem a történet vége. Akit az emberek elutasítottak, azt Isten igazolja. A kidobott kő válik az egész épületet összetartó kővé. A példabeszéd tehát már előre magában hordozza Jézus halálának és feltámadásának misztériumát. Az emberi ítélet szerint fölösleges és elvetendő lesz az, akire Isten végül mindent épít.
Talán ezért a példabeszéd legfontosabb kérdése végül nem is az, hogy kik voltak a gonosz szőlőmunkások. Sokkal inkább az, hogy mi mit teszünk azzal, amit Isten ránk bízott. Mert a munkások legnagyobb tévedése nem az volt, hogy rosszul művelték a szőlőt. Hanem az, hogy egy idő után úgy kezdtek viselkedni, mintha az övék lenne. A termést is maguknak akarták megtartani, végül pedig már magát az örökséget is meg akarták szerezni.
Ez teheti ezt a példabeszédet számunkra is kényelmetlenné. Könnyű megfeledkezni arról, hogy mindaz, amit kaptunk – az életünk, a képességeink, a feladataink, a közösségeink, az Egyházban végzett szolgálatunk – nem a tulajdonunk. Ránk van bízva. Isten pedig nem azért bízza ránk a szőlőt, hogy birtokoljuk, hanem azért, hogy dolgozzunk benne, és amikor eljön az ideje, átadjuk neki azt, ami őt illeti. A szőlő ugyanis továbbra is az övé. Mi csak munkások vagyunk benne.
Dr. Németh István
