Abban az időben: Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Mire ő Péterhez fordult: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!”
Azután így szólt tanítványaihoz: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért?
Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint.”
Mt 16,21-27
Jézus jeruzsálemi útjának bejelentése új szakaszt nyit az evangéliumban. A tanítványok már felismerték benne a Messiást, de még egészen másféle messiási küldetést képzeltek el, mint amilyet Jézus megmutatott nekik. Számukra a Messiás a győzelem, a tekintély és Isten népének helyreállítása felé tartott. Jézus viszont arról beszél, hogy Jeruzsálemben szenvedés, elutasítás és halál vár rá. Ez nem véletlenül bekövetkező kudarc, hanem küldetésének része: ő a szenvedő Szolga útját járja, aki nem mások fölé emelkedve, hanem önmagát odaadva viszi végbe Isten üdvözítő tervét.
Jézus szavai végén ott áll a feltámadás ígérete is, a tanítványok figyelmét azonban szemmel láthatóan annyira megragadja a szenvedés és a halál gondolata, hogy ezt már alig hallják meg. A veszteség, a kudarc és a fájdalom rendszerint hangosabbnak tűnik, mint a remény.
Péter hevesen tiltakozik. Szavai mögött szeretet és ragaszkodás van: nem akarja, hogy Jézussal ez történjék. Mégis téved. A tanítvány jó szándéka sem teszi automatikusan helyessé a gondolkodását. Jézus ezért rendkívül keményen válaszol neki, amikor sátánnak nevezi. Nem Péter személyét ítéli el, hanem azt a gondolatot, amely Jézust le akarja téríteni az Atyától kapott útról. A sátán ebben az összefüggésben az ellenfelet jelenti, azt, aki akadályozza Isten tervének megvalósulását.
Péter ugyanaz az ember, aki néhány pillanattal korábban hitelesen vallotta meg Jézust Messiásnak, most azonban éppen a Messiás küldetését nem érti. Ez fontos figyelmeztetés minden hívő számára. Lehet jó hitvallásunk, lehetnek őszinte vallásos érzéseink, mégis előfordulhat, hogy Isten útját a saját elképzeléseinkhez igazítanánk. Az emberi gondolkodás gyakran a sikert, a biztonságot és a látható eredményt tartja Isten áldásának. Jézus viszont megmutatja, hogy Isten logikája nem azonos a pusztán emberi siker logikájával.
A tanítványokhoz intézett szavai már nemcsak Jézus sorsáról szólnak, hanem mindazokéról is, akik őt követni akarják. Aki követi Krisztust, annak meg kell tagadnia önmagát, fel kell vennie keresztjét, és követnie kell őt.
Az önmegtagadás nem önmagunk megvetését jelenti, és nem azt, hogy minden vágyunk vagy személyes értékünk rossz volna. Azt jelenti, hogy nem saját önérdekünk lesz életünk legfőbb mércéje. Aki Krisztust akarja követni, annak késznek kell lennie arra, hogy Jézushoz való hűségét önmaga kényelménél, biztonságánál és akár életének megőrzésénél is fontosabbnak tartsa.
A kereszt képe Jézus korában nem vallásos dísztárgyat jelentett, hanem a kivégzés gyalázatos eszközét. Amikor Jézus a kereszt felvételéről beszél, eredeti hallgatói számára ez egészen konkrét és megrázó kép volt: a tanítvány annak az embernek a nyomába szegődik, akit a világ bűnözőként és vesztesként kezel. A keresztény hagyomány később joggal alkalmazta ezt a képet az élet különféle nehézségeire is, de Jézus szavainak elsődleges értelme ennél radikálisabb. A tanítványság azt is jelentheti, hogy valaki a Krisztushoz való hűség miatt vállalja az üldözést, a hátrányt, sőt akár a halált.
Jézus paradox mondata, miszerint aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig őérte elveszíti, megtalálja, az élet kétféle értelmére épül. Az egyik az a puszta önfenntartás, amely mindenáron el akarja kerülni a kockázatot és a veszteséget. A másik az Istennel való teljes élet, amely túlmutat a földi létezés határain. Jézus nem a felelőtlen életveszélyt vagy a szenvedés keresését ajánlja. Arra hív, hogy ne a félelem és az önvédelem legyen az élet végső ura. Lehet valaki külsőleg sikeres, gazdag és befolyásos, mégis elveszítheti önmaga legmélyebb igazságát, ha közben elszakad Istentől.
Ezért kérdezi Jézus, mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelke kárt szenved. A kérdés nem azt jelenti, hogy a földi javak értéktelenek, vagy hogy a kereszténység megveti a teremtett világot. Inkább azt állítja, hogy semmilyen birtok, eredmény vagy társadalmi elismerés nem ér annyit, mint az ember Istennel való kapcsolata. A lelket itt nem csupán valamiféle testtől független belső részként kell értenünk, hanem az ember egész, valódi életét jelenti: azt, aki az ember Isten előtt és Istenben.
A szakasz végén Jézus a végső ítélet képét állítja tanítványai elé. A szenvedő és elutasított Emberfia eljön Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint. A kép Dániel próféta látomásának világát idézi, ahol az Emberfia Istentől kap uralmat és dicsőséget. Ez azt jelenti, hogy Jézus földi veresége nem az utolsó szó. Akit Jeruzsálemben elutasítanak és megölnek, azt Isten igazolja és felmagasztalja.
Az ítélet említése nem az emberi teljesítmény önmegváltását hirdeti, hanem komolyan veszi döntéseink súlyát. A hit nem pusztán szavakból áll. Megmutatkozik abban, hogy mit teszünk, mihez maradunk hűségesek, és hogyan viselkedünk akkor, amikor Krisztus követése nem előnyt, hanem áldozatot kíván. Jézus szavai egyszerre bátorítanak és figyelmeztetnek: bátorítják azokat, akik hűségük miatt szenvednek, és figyelmeztetik azokat, akik mindenáron meg akarják őrizni életük kényelmét.
Ez a vasárnapi evangélium így a keresztény élet középpontjára irányítja figyelmünket. Krisztus követése nem sikeres életstratégia, amellyel minden nehézség elkerülhető. Olyan út, amelyen a szeretet, a hűség és az önátadás fontosabbá válik az önérdeknél. Ez az út látszólag veszteséggel járhat, de Krisztus ígérete szerint éppen ezen az úton találhatjuk meg azt az életet, amelyet sem a világ sikere, sem a halál nem képes elvenni.
Dr. Németh István
