Urunk Színeváltozása ünnepén a biharkeresztesi római katolikus templomban gyűltek össze az egyházközség hívei. Az ünnepi alkalomra nemcsak Biharkeresztesről, hanem az egyházközség több településéről – köztük mintegy 40 kilométer távolságból is – érkeztek résztvevők, hogy közösen ünnepeljenek, imádkozzanak és találkozzanak egymással. Az összejövetel különleges apropóját az immár több mint negyven tagot számláló Rózsafüzér Társulat rózsafüzéreinek ünnepélyes megáldása, az emléklapok átadása, valamint az új közös imaszándékok kiosztása adta. A csaknem negyvenfokos hőség sem tántorította el a híveket: több mint negyvenen vettek részt a szentmisén, amelynek központi üzenetét Péter apostol szavai foglalták össze: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” (Mt 17,4). A szentmisét Sziklai Dávid atya mutatta be.
A szentmise evangéliumában Szent Máté leírása szerint Jézus felvezette Pétert, Jakabot és Jánost a Tábor hegyére, ahol színében elváltozott előttük. A tanítványok megtapasztalhatták Krisztus isteni dicsőségét, majd az Atya hangját hallották: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (Mt 17,5). A homília arra mutatott rá, hogy ez a találkozás nem csupán a tanítványok számára jelentett felemelő lelki élményt, hanem ma is irányt mutat minden Krisztust követő embernek.
A prédikáció szemléletes képpel indult: ahogyan a síkságról a hegyek mindig magasabbra hívják az embert, úgy él mindannyiunk szívében a vágy, hogy életünknek is legyenek csúcsai. Egy hegy megmászása azonban mindig fáradságos. Könnyebb lefelé haladni, mint felfelé kapaszkodni. Ez a lelki életre is igaz: a hit útján kitartani, újra és újra elindulni az imádságban, a szeretetben vagy a mindennapi kötelességek teljesítésében sokszor komoly erőfeszítést kíván.
A homília hangsúlyozta, hogy az ember önmagában nem képes eljutni a legmagasabb lelki csúcsokra. Megszerezheti a tudást, az anyagi javakat vagy az emberi sikereket, de az igazi beteljesedéshez Krisztusra van szüksége. „Az élet túravezetője nem más, mint az Úr Jézus Krisztus” – hangzott el. Ő az, aki nemcsak a Tábor-hegyre vezeti fel tanítványait, hanem a mindennapok keresztjeinek hordozásában is mellettük marad.
A szentbeszéd arra is rámutatott, hogy a Tábor-hegy élménye nem önmagáért való. Jézus azért engedte tanítványainak megtapasztalni isteni dicsőségét, hogy legyen miből erőt meríteniük a Golgota szenvedése idején. Isten ma is ilyen kegyelmi pillanatokat ajándékoz népének: a szentmisében, a szentségimádásban, a csendes imádságban vagy a teremtett világ szépségének szemlélésében. Ezekből a találkozásokból meríthetünk erőt, amikor életünk keresztjeit kell hordoznunk.
A homília másik fontos gondolata a közösség ereje volt. Ahogyan Péter, Jakab és János együtt kísérték Jézust a hegyre, úgy a keresztény ember sem magányos vándor. Az Egyház közössége segít abban, hogy a hit útján kitartsunk, egymást bátorítsuk, és együtt haladjunk Krisztus felé.
Külön hangsúlyt kapott a rózsafüzér imádsága is. Elhangzott, hogy a rózsafüzér nem pusztán ismétlődő imák sora, hanem szemlélődő ima, amely Krisztus életének titkaiba vezet be. Szent II. János Pál pápa tanítása szerint a rózsafüzér szemlélődő imádság, amelyben Mária Krisztus arcának szemlélésére tanít, aki hittel imádkozza a rózsafüzért, nem csupán szavakat ismétel, hanem egyre mélyebben kapcsolódik Jézus életének misztériumaihoz. Ahogy a prédikáció fogalmazott: „Amikor a Boldogságos Szűz Mária kezét megfogjuk, ő mindig Krisztus kezébe vezet bennünket.”
A szentmisét követően szentségimádással folytatódott az ünnep, majd sor került a teljes egyházközségét magában foglaló, immár több mint negyven tagot számláló Rózsafüzér Társulat rózsafüzéreinek megáldására és az emléklapok átadására. A társulat tagjai naponta imádkoznak a Szentatya szándékára, valamint ettől az alkalomtól kezdve az egyházközség közös imaszándékaira, továbbá papi és szerzetesi hivatásokért is. Az első helyi imaszándék a hosszan tartó szárazság megszűnéséért és a szükséges csapadékért szólt.
A lelki program a biharkeresztesi hívek nagylelkű vendégszeretetének köszönhetően közös agapéval és kötetlen beszélgetéssel zárult. Az együtt töltött idő ismét megmutatta, hogy az imádság nemcsak Istenhez emel közelebb, hanem a testvéri közösséget is építi.
Az ünnep végére Péter apostol vallomása valamennyi jelenlévő személyes imádságává válhatott: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” Ez a mondat azonban nem a megérkezésről, hanem a küldetésről is szól. A Tábor-hegy élményéből megerősödve kell visszatérnünk a hétköznapokba, hogy Krisztus világosságát sugározzuk családjainkban, munkahelyünkön és közösségeinkben, és életünkkel tanúságot tegyünk arról, akiről az Atya így szólt: „Ez az én szeretett Fiam… őt hallgassátok!”
