Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: »Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!”
Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.”
Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.” Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott:
Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől. Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”
Mt 13,24-43
A múlt hét vasárnapi evangéliumban, a magvető történetében már felvillant, hogy Isten országa nem mindenütt talál jó talajra. Most három újabb kép jön egymás után: a búza és a konkoly, a mustármag és a kovász. Mindhárom ugyanazt a valóságot járja körül: Isten uralma már jelen van Jézusban, de egyszerre kicsiny és rejtett, ugyanakkor feltartóztathatatlanul növekvő. Ezzel együtt azt is megmutatják, hogyan kell Jézus követőinek élni egy olyan világban, ahol a jó és a rossz, a hit és a hitetlenség egymás mellett nő.
A búza és a konkoly története nagyon életközeli képpel indul. Egy gazda jó magot vet saját földjébe, de amíg az emberek alszanak, az ellensége konkolyt szór közé. A növekedés elején a kétféle vetés alig különböztethető meg, csak amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, válik láthatóvá a konkoly is. Ekkor jönnek a szolgák kérdései: ha jó mag került a földbe, honnét jött a konkoly? Az a tapasztalat, amely a példázat mögött áll, nagyon közel van Máté evangéliumának drámájához. Ha Jézus Isten küldötte, ha tanítása tiszta, miért van mégis körülötte annyi elutasítás, félreértés, gonoszság? A gazda válasza tömör: ellenséges ember műve ez. A történet így összekapcsolja az emberi felelősséget és a gonosz jelenlétét: a rossz jelen van, de nem Isten vetésének részeként, hanem az Ő művét romboló ellenség munkájaként.
Mégis, a történet csúcspontja nem az ellenség leleplezése, hanem a gazda döntése. A szolgák felajánlják, hogy mennek és kitépik a konkolyt. A válasz meglepő: nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek. Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. A csalódott tanítvány könnyen felismeri ebben a saját kísértését: ha már itt van az Isten országa, miért nem tisztítja ki azonnal a világot a gonosztól? Miért kell tűrni a hitetlenséget, az igazságtalanságot, a képmutatást, sokszor a közösségen belül is? A válasz az aratás képében érkezik. Nem arról van szó, hogy a gazda közömbös a konkollyal szemben. Eljön az aratás ideje, amikor az aratók különválogatják a termést: a konkolyt összekötik, hogy elégessék, a búzát pedig a magtárba gyűjtik. A történet tehát nem azt mondja, hogy a rossz és a jó különbsége lényegtelen, hanem azt, hogy a végső szétválasztás nem most, nem emberek kezében, hanem az aratáskor, Isten kezében van.
Amikor a tanítványok később külön megkérik Jézust, hogy magyarázza meg nekik a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet, ő tételesen megnevezi a szereplőket: aki a jó magot veti, az az Emberfia; a szántóföld a világ; a jó mag az ország fiai, a konkoly a gonosz fiai; az ellenség az ördög; az aratás a világ vége; az aratók az angyalok. Így derül ki, hogy a példázat végső fókusza az ítéleten van. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is: az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országából mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt; ezeket tüzes kemencébe vetik, az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. A kép élesen elválasztja egymástól a két végső sorsot, de közben visszamutat a jelenre: most még együtt nő a búza és a konkoly, a világ tere egyszerre a mennyek országának közege és a gonosz működési terepe. A tanítvány feladata ebben a helyzetben nem az, hogy önkényesen ítéljen és gyomláljon, hanem hogy türelmesen maradjon a gazda oldalán, a búza oldalán, és bízza Istenre a végső igazságtételt.
Jelentős, hogy Jézus ebben az értelmezésben nem a gyülekezetre szűkíti a teret: a szántóföld a világ. A példabeszéd elsődlegesen nem arról szól, hogyan kell egy közösségen belül fegyelmet gyakorolni, hanem arról, hogyan kell látni az egész történelmet. A mennyek országa Jézussal belépett a világba, de ettől a világ nem vált azonnal átlátszóan tisztává. A gonosz jelenléte, a hitetlenség és a törvényszegés botránya nem azt jelenti, hogy Isten országa kudarcot vallott, hanem azt, hogy még nem érkezett el az aratás. A példabeszéd ezzel a nézőponttal szelíden elfordítja a tanítvány tekintetét a jelenbeli kudarcok és igazságtalanságok nyomasztó tapasztalatáról és a végső beteljesedés felé irányítja: majd akkor derül ki, ki melyik vetéshez tartozik, és akkor válik láthatóvá, mit jelent igaznak lenni Atyjuk országában.
A másik két példabeszéd – a mustármag és a kovász – ugyanennek a feszültségnek a másik oldalát hangsúlyozza. A mustármag mindenki számára ismerős kép volt: a legapróbb magvak közé sorolták, mégis hatalmas bokorrá, az evangélista szavaival élve fává terebélyesedik. A történet úgy fogalmaz: egy ember elveti a mustármagot a földjébe; bár kisebb ez minden más magnál, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és úgy megnő, hogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak. A kép lényege nem az, hogy botanikailag pontos leírást adjon, hanem az ellentét: a szinte láthatatlan kezdet és az aránytalanul nagy végkifejlet. A mennyek országa Jézus szolgálatában és a tanítványi közösségben kicsinek, jelentéktelennek, sőt kudarcokkal terhelt valóságnak tűnhetett. A példabeszéd arra hívja első hallgatóit és az evangélium olvasóit, hogy a jelen tapasztalatát a jövő felől értsék: ugyanaz a mag, amely ma kicsi, egy napon fává nő, ahol madarak fognak fészkelni. A nagy fává növő mustármag képe egyrészt Dániel könyvének látomására utal (Dn 4), ahol a fa ágai között fészkelő madarak a birodalom oltalmában élő népeket jelképezik, másrészt felidézi az apokaliptikus zsidó hagyományt is, amely a messiási közösséget úgy látja, mint egy ültetvényt, amely idővel az egész földön szétterjed.
A kovász példabeszédében ugyanezt a titkot másik oldalról látjuk. Egy asszony kevés kovászt fog, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle. A kovász az, amelyet újra meg újra hozzákevernek a friss liszthez, hogy az egész megkeljen. A hangsúly most nem azon van, hogy maga a kovász nő meg, hanem azon, hogy kis mennyiségben is átjárja az egész tésztát. A mennyek országa úgy van jelen Jézusban és az ő követőiben, mint ez a kevés kovász: rejtve kerül bele az emberi történelem lisztjébe, kezdetben alig észrevehető, mégis belülről változtat, és egy idő után az egész tésztát átalakítja. A három véka liszt túlzó mennyiség, egy egész közösség jóllakna belőle – ez a túlzás azt fejezi ki, hogy a látszólag jelentéktelen kezdet végül aránytalanul nagy hatást hoz.
Mindkét kép – a mustármag és a kovász – különösen fontos ellensúly azokhoz a mondatokhoz képest, ahol Jézus arról beszél, hogy példabeszédekben szól, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek. Ezek a mondatok könnyen kelthetik azt a benyomást, hogy Isten országa örökre rejtve marad. A mustármag és a kovász azonban azt hangsúlyozza: a rejtettség és a kicsinység csak a kezdet sajátossága. A növekedés és az átalakító erő elindult, és ha lassan is, de biztosan eléri a maga teljességét. A kovász elrejtése a tésztában így egyszerre utal a titkos, szem elől rejtett kezdetre és arra a bizonyosságra, hogy az, ami most titok, egy napon mindenki számára nyilvánvalóvá lesz.
Az evangélista meg is áll a három példabeszéd után, hogy röviden összefoglalja, mit jelent Jézus számára ez a tanítási forma: mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit. Nem arról van szó, hogy Jézus sohasem beszélt másképp, hiszen a hegyi beszéd nagy része nem elbeszélő példázat. Inkább arról, hogy a nyilvános tanításában következetesen úgy szól, hogy az a hallgatóit döntés elé állítsa, gondolkodásra kényszerítse, ne hagyja őket közömbös, kényelmes értelmezésben. Ezt a tapasztalatot helyezi az Ószövetség fényébe a zsoltár-idézet: a próféta szájával szól az, aki példabeszédekre nyitja ajkát, és hirdeti, ami rejtve volt a világ kezdetétől. Amikor Jézus példabeszédekben beszél a mennyek országáról, nem pusztán okos képeket használ, hanem Isten elrejtett titkait hozza felszínre.
Ha mindezt az evangélium egészéhez mérjük, világossá válik, hogy ezek a példabeszédek egyszerre magyaráznak és bátorítanak. Magyarázzák, miért lehetséges az, hogy a mennyek országa Jézusban már eljött, mégis körülveszi őt a hitetlenség, a botrány, a törvénytelenség, sőt a gonosz látható jelenléte. Nem a vetés, nem a mag, nem a gazda gyengesége okozza mindezt, hanem az, hogy a világ szántóföldjében más vetés is van, és hogy Isten nem rögtön az első levélkénél rendeli el az aratást.
Ugyanakkor bátorítják azokat, akik már Jézus tanítványai: ha ma kicsinek, gyengének, rejtettnek látják az Országot, ha olykor az isteni kovász szinte észrevehetetlen az emberi történelem sűrű tésztájában, ne feledjék, hogy a mustármag fává, a kevés kovász nagy kenyérré válik, és hogy az aratás elkerülhetetlen. A türelem, amelyre a búza és a konkoly példázata hív, nem passzivitás, hanem annak a bizonyosságnak a csendes hordozása, hogy a mennyek országa végül mindent megmér, mindent megítél, mindent átalakít, és az igazak, akik most talán kicsinyek és elrejtettek, mint a nap fognak ragyogni Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg.
Dr. Németh István
