Abban az időben:
Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket:
„Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a Nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.
Akinek van füle, hallja meg!”
Ekkor odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: „Miért beszélsz hozzájuk példabeszédekben?” Ő így válaszolt: „Nektek adatott meg, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen neki; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek hozzájuk példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek, és így beteljesedjék rajtuk Izajás próféta jövendölése:
Hallván hallotok, és mégsem értetek,
nézvén néztek, de mégsem láttok;
megkérgesedett ugyanis e népnek szíve:
Fülükkel restül hallanak,
szemüket behunyják,
hogy a szemükkel ne lássanak,
fülükkel ne halljanak,
és a szívükkel ne értsenek,
s meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.
De boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek, mert hall! Bizony, mondom nektek, sok próféta és igaz vágyott látni, amit ti láttok, – és nem látta; vágyott hallani, amit ti hallotok, – és nem hallotta.
Hallgassátok meg hát a magvetőről szóló példabeszédet!
Akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást, és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és elragadja mindazt, amit a szívükbe vetettek Ez az, ami az útszélre esett. A kövek közé hullott mag pedig az, aki meghallgatja ugyan a tanítást, és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar eltántorodik. A tövisek közé esett mag az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka vagyon elfojtja azt benne, és gyümölcs nélkül marad. Végül a jó földbe hullott mag az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, és jó termést is hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.”
Mt 13,1-23
Máté evangéliumában a magvetőről szóló példabeszéd nem elszigetelt kis történet, hanem egy nagyobb egység nyitánya. Az előző fejezetekben az evangéliumban már láttuk, hogy Jézus Galileában nagyon vegyes fogadtatásra talál: lelkes tömeg, értetlenkedés, nyílt ellenségeskedés, sőt már az is megjelenik, hogy akár meg is ölnék őt. A mennyek országának hirdetése nem vált ki egyöntetű, diadalmas megtérést. Ez egy nagyon érdekes kérdést vet fel az evangélium olvasójában és bennünk is: ha Jézus valóban Isten küldötte, ha az üzenet jó és ténylegesen Isten Országáról szól, akkor hogyan lehetséges, hogy sokan elutasítják vagy csak felületesen fogadják? Miért nem győz mindenütt átütő erővel az evangélium?
Ebbe a helyzetbe illeszkedik bele az a jelenet, amikor Jézus kilép a házból, leül a tó partján, majd a nagy tömeg miatt csónakba száll, míg a nép a parton marad. Ezzel Máté egyszerre ír le egy nagyon hétköznapi, praktikus megoldást és rajzol fel egy szimbolikus képet: Jézus és a tanítványok a csónakban, a sokaság a parton. Az evangélium előző fejezetének végén Jézus igazi családjának azokat nevezte, akik a mennyei Atya akaratát cselekszik; most a házból a tóhoz lépve, a csónakba ülve mintegy láthatóvá válik a különbség azok között, akik közel vannak hozzá és azok között, akik kívül maradnak. Ugyanezt a különbséget fogja majd szavakba önteni: nektek adatott meg, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg.
A magvető története első hallásra egyszerű falusi kép. Egy vető ember kimegy a földjére, és szórja a magot. A hangsúly mégsem a vető személyén van, sőt Jézus a magyarázatban nem is nevezi meg, ki a vető, hanem a föld különböző minőségén. Ugyanaz a mag, ugyanaz a mozdulat, de négyféle föld, négyféle sors.
Van, ami az útszélre esik: a kitaposott föld megkeményedett, a mag nem tud behatolni, a madarak hamar felcsipegetik. Amikor Jézus ezt magyarázza, így beszél róla: akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és elragadja mindazt, amit a szívükbe vetettek. Vagyis a külső hallás megtörténik, a szó eljut a fülhöz, de nincs belső befogadás, nincs megértés; a szív mintegy kemény útszél, ahonnan a gonosz könnyen elviszi, ami odakerült. A kudarc oka itt nem a magban, hanem abban rejlik, hogy az igét vannak, akik nem akarják vagy éppen nem tudják befogadni képességeik és hozzáállásuk miatt.
Másik esetben a mag kövek közé hull. Itt már látszólag sokkal jobb a helyzet. A föld vékony, de mégis föld, ezért a mag gyorsan kikel, a növény hirtelen nőni kezd. Jézus ezt úgy értelmezi, hogy itt olyan emberről van szó, aki meghallgatja a tanítást, szívesen, sőt örömmel befogadja, de a szó nem ver benne gyökeret. A hit itt külső benyomásra épül, a pillanat lelkesedésére, nem mély meggyőződésre. Amíg minden kedvező, amíg nincs ára a tanítványi létnek, addig ragaszkodik Jézushoz. De amikor a tanítás miatt szorongatás vagy üldözés támad, amikor valamiért valódi áldozatot kellene hozni, akkor ez a lelkesedés elég és az ember eltántorodik. A sekély talaj gyors növekedést enged, de a gyökér hiánya miatt az első forróság mindent kiéget.
Harmadik talaj a tövisek közötti rész. Itt a talaj valóban jó, olyan föld, ahol minden kivirágzik – éppen ez a gond. A tövis is, a vetett mag is akar nőni, és végül a tövisek erősebbek. Jézus úgy mondja: aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok és a csalóka vagyon elfojtják benne, és gyümölcs nélkül marad. Itt már nem az a kérdés, hogy van-e kezdeti növekedés: van. Sokáig együtt halad egymás mellett az Ige és az élet más dolgai is. A probléma az, hogy a szívben nem kap elsőbbséget Isten országa. Az élet terhei, megélhetési aggályok, a jólét ígérete, a birtoklás csábítása mind-mind versenyre kelnek az Igével, és a végén egyszerűen nem marad elég fény, nedvesség és tápanyag annak, ami Istentől való. A növény talán életben marad, de termés nem terem rajta: a hívőnek tűnő élet gyümölcstelen marad.
Végül ott van a jó föld, ahová a mag bőséges termést hozva hull: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat. A különbség a termés mennyiségében van, de mindegyik igazi termés. Jézus szerint ez az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, és jó termést is hoz. Érdemes észrevenni, hogy a példázat nem azt mondja: mindenkinek ugyanannyit kell hoznia. A valódi tanítványok között is van különbség a termés mértékében, de mindegyikük esetében felismerhető a gyümölcs. A lényeg az, hogy a hallásból megértés, a megértésből engedelmesség, az engedelmességből gyümölcs születik.
A magvető története önmagában is sokat mond arról, miért találkozik Jézus szolgálata ilyen eltérő válaszokkal. Máté azonban nem elégszik meg ennyivel: közvetlenül utána helyezi Jézus magyarázatát arról, hogy miért beszél példabeszédekben. Itt világosan kettéoszlik a hallgatóság: ti és ők. Nektek adatott meg, mondja a tanítványoknak, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. A mennyek országának titka nem valami homályos rejtvény, hanem az, hogy Isten uralma Jézusban már jelen van és ez a jelenlévő Ország csak azok számára lesz felismerhető valóság, akik lényegileg Jézushoz tartoznak.
Az emberiség alapállapota a nem-tudás: önmagától senki sem ismeri fel Isten végső tervét. Hogy vannak, akik mégis látják és értik, az tisztán ajándék, mondhatjuk úgy, hogy kegyelem. Ezért folytatja Jézus azzal, hogy akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen neki; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Az a tanítvány, aki már rálépett az értés útjára, ő még jobban fog részesedni a kinyilatkoztatott igazságból; aki azonban elzárkózik, annál gyorsabban veszti el még azt a kevés fényt is, amivel talán már találkozott.
Máté ebbe a fényt és sötétséget, látást és vakságot szembeállító képbe illeszti Izajás szövegét is is: Hallván hallotok, és mégsem értetek, nézvén néztek, de mégsem láttok. Izajás könyvében ez a küldetés paradoxonját fejezi ki: a prófétának prédikálnia kell egy olyan népnek, amelyik éppen makacsságában válik ítélet tárgyává. Máté a görög szöveget követi, mely szerint a nép szíve megkérgesedett, fülükkel restül hallanak, szemüket behunyják. A hangsúly az ember felelősségén van: a vakság és a süketség nem pusztán rájuk kényszerített ítélet, hanem saját döntésük következménye. Ugyanakkor ez az elzárkózás beleilleszkedik Isten titokzatos tervébe, amelyben a titok nem mindenki előtt egyszerre és ugyanúgy tárul fel. A példabeszédek ennek megfelelően olyan beszédformák, amelyek nem egyértelműen adják vissza a jelentésüket. Aki kész rá, abban elindul egy folyamat; aki nem kész, annak maradnak szép, de homályos történeteknek. Jézus tehát úgy tanít, hogy a forma maga is megszűrje a hallgatókat: a példabeszéd semleges történetnek tűnik, de valójában döntésre hív; aki válaszol rá, annak világossággá válik, aki elutasítja, annak további sötétséget jelent.
Ez az éles különbség azonban nem egyszerűen embercsoportokat skatulyáz be, hanem a tanítványok küldetésének súlyát is megmutatja. Azok, akik most Jézus körül ülnek, akiknek megmagyarázza a példázatot, nemcsak kedvezményezettjei a kinyilatkoztatásnak, hanem hordozói is lesznek: általuk jut el a mennyek országa titka másokhoz. Ezért mondja nekik: boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek, mert hall. A próféták és az igazak évszázadokon át vágyakoztak arra, amit most a tanítványok közvetlenül tapasztalnak: azt, hogy Isten országa belép a történelembe, nem pusztán ígéretként, hanem Jézus személyében és művében látható valóságként. Ugyanaz a jövendölő szó, amely Izajás korában inkább elzárkózást eredményezett, most Jézusban beteljesedve néhányak számára életet hozó, gyümölcsöt termő igévé válik.
Amikor Jézus külön, a tanítványoknak elmagyarázza a magvető példázatát, nem egyszerűen egy rejtvény megfejtését adja, hanem visszacsatol ahhoz, amit a titkokról és a megértésről mondott. A kulcs az, hogy a mennyek országáról szóló tanítás mindenkihez eljut, de nem mindenkinél lesz belőle gyümölcs.
A példabeszéd Máté evangéliumában mindenekelőtt magyarázza a történelmi helyzetet: miért van Jézus nyomában egyrészt lelkes követés, másrészt kemény elutasítás, és miért olyan törékeny sok ember első válasza.
De ahogyan a tanítványokat is felszólítja az Úr: ti tehát hallgassátok meg a magvetőről szóló példabeszédet, ugyanúgy minden hívőt is meghív arra, hogy saját szívére nézzen. Milyen talaj vagyok én? Mennyire hagyom, hogy az Ige csak a fülemet érje el, és mennyire engedem, hogy a szívembe jusson, ott meggyökerezzék? Hol leselkednek rám azok a veszélyek, amelyek Jézus szerint rendre tönkreteszik az Ige útját: az értetlenség, a gyökértelenség, a félelem az üldözéstől, vagy éppen a világi gondok és a vagyon csalókasága?
Azonban ha a magvető történetét csak úgy értelmeznénk, mint amely az egyes emberek szívállapotáról szól, akkor féloldalas képet kapnánk. A mag ugyanaz, a talaj különböző, de a történet elején mégis egyetlen magvető áll: valaki, aki újra meg újra nekivág a mezőnek, akkor is, ha tudja, hogy nem minden magból lesz kalász. A vető azonban nemcsak Jézus, hanem mindazok, akik az ő Igéjét továbbadják. Ez a tanítványok küldetését jelenti: folytatniuk kell a vetést Galileán, Júdeán, később a pogány világon át, akkor is, ha tudják, hogy a válaszok nagyon különbözőek lesznek. A példabeszéd éppen ebben szabadít fel: nem az igehirdető ügyetlensége vagy az Ige gyengesége okozza, hogy sok mag kárba vész, hanem az, hogy az emberi szívek nem egyformák. A mag jó, a vetés bőséges (remélhetőleg) és mégis lehet, hogy nem lesz aratás; a tanítvány feladata nem az, hogy előre kiválogassa a jó földet, hanem az, hogy hűségesen vessen.
Ugyanez a logika érvényes ma is. Aki egyszer már maga is hallgatója és befogadója lett az Igének, azt Jézus talán magvetővé is teszi. Valahol mi is magvetők vagyunk. A mennyek országáról szóló tanítás nemcsak szavakban adható tovább, hanem tanúságtevő keresztény életben, emberségben, irgalmasságban, abban, hogy odafigyelünk a rászorulókra, lehajolunk a szűkölködők felé és vállaljuk azokat a kicsi és nagy gesztusokat, amelyekben Isten jósága kézzelfoghatóvá válik a másik ember számára.
Sokszor úgy tűnhet, hogy mindez hatástalan: egy mondat, amelyről lepereg a másik, egy jócselekedet, amelyre nem érkezik válasz, egy hosszú kapcsolat, amelyben látszólag semmi sem változik. A magvető példázata azonban már az első tanítványokat arra tanította, hogy ne ebből vonják le a következtetéseiket és ne adjanak fel semmit. Nem a mi dolgunk megítélni, milyen lesz a talaj; a mi feladatunk az, hogy a ránk bízott magot tisztán őrizzük, nagylelkűen vessük és reménykedjünk a növekedésben.
Így válik az a történet, amely eredetileg Jézus galileai szolgálatának csalódásait magyarázza, a mai tanítvány számára is bátorítássá: nem vagyunk kudarcot vallott vetők, ha nem mindenütt látunk termést; hűséges vetők vagyunk, ha Jézus kezéből fogadjuk a magot, és továbbadjuk ott és úgy, ahová ő küldött bennünket.
Dr. Németh István
