Keresztény válasz a határon túli lét kihívásaira című előadása szelíd, evangéliumi bölcsességével magával ragadta hallgatóit. Egyéni hangvételű, érzelemgazdag és mégis fegyelmezett előadásmódja hozzásegítette a résztvevőket ahhoz, hogy keressék és kimondják válaszaikat saját élethelyzetük kérdéseiben is.
Már az első mondatokban olyan kapcsolatot teremtett hallgatóival, amelyben mindenki úgy érezhette, személyesen hozzá érkezett az előadó, őt szeretné felemelni, gazdagítani.
A megszokottnál hosszabb, humorral, anekdotákkal fűszerezett bemutatkozás egy kiemelkedő felelősségtudattal bíró, neveltjei útját jó példával és egész életükre szóló szellemes intelmekkel egyengető pedagógus és többgyermekes családapa képét rajzolta ki.
Megtudtuk, hogy Bárdos István 43 éves tanári pályafutását fejezi be a napokban. Saját szavai szerint egy hittel és méltósággal megélt élet, egy nehéz és becsületes hivatás van háta mögött, – s vallja, hogy neki mindig csak jó tanítványai voltak. Felidézte, hogy erre gyakran megkérdezik diákjai – Ugye, mi is azok vagyunk? – ami egy nagyon szép kérdés, egy vágyakozás, s akár majd minnyájunk Isten színe előtti kérdése lehet: Ugye, mi is idetartozunk?
Előadónk beszélt még további identitásairól: hitoktató, cserkész, mentálhigiénés tanácsadó, szomszéd, határon túli, magyar, s végül „Isten eszköze”, tanúságtevő, s így aztán egymás után sorakoztak a józan, szeretetteljes, tanúságtevő válaszok a sokféle életállapot és státusz kihívásaira.
„Ukrajnában él a magyarság legmostohább sorsú része” – hangzott a száraz ténymegállapítás, minden panaszkodást mellőzve. Csak egyetlen mondat idézte meg június 4-e sebét: „Nekem Trianon fáj.”
Ezt követően egyszerre szívet melengető és szívszorító utazást jelentett számunkra Kárpátalja természeti szépségeinek, jeles épületeinek kivetített látványa, ami előadónk bensőséges viszonyát tükrözte szülőföldje minden zugához, feltárva nekünk Bárdos István hazaszeretettel, erős istenhittel átitatott, sokaknak utat mutató állásfoglalásait. Láthattuk az 1996 és 2008 között torzóként állt Vereckei emlékművet, átérezhettük, hogy „kész csoda, hogy az ottani emberek négy-öt generáción keresztül megőrizték anyanyelvüket.”
A következőkben a mindennapokban tapasztalt kihívásokat vetítette elénk előadónk:
a családok szétszakadása, a magyar nyelv és az iskola mindennapi védelme, az egyházközség hitben megtartó erejének őrzése a megfáradás ellenére, az, hogy önmaguk maradjunk anélkül, hogy bezárkóznának.
„Kárpátalja tapasztalata, hogy a kisebbségi lét önfeladás nélküli alkalmazkodásra tanít.” – hallhattuk, – „a határon túli lét egyszerre történelmi, lelki és közösségi kérdés: Hogyan maradhatunk meg Krisztusban? Ki tartja meg a megfáradtakat? Mit adunk tovább a következő nemzedéknek?”
Mindezekre a keresztény választ öt szóban összefoglalva adta elénk az előadó: remény, hűség, közösség, szolgálat, megbékülés.
A félelem helyett a józanság és a hit vezeti az ottani embereket. A minden jó, ha a vége jó kiegészül arrafelé: ami nem jó, annak még nincs vége. Fontos erőforrás az anyaország figyelme, a megértés többet jelenthet, mint az ünnepi szavak.
A hűség az identitáshoz, azaz a hithez és az anyanyelvhez együtt erősíthetik a megmaradást.
A közösségek, gyülekezetek, családok, iskolák adják a mindennapi tartást.
A templom Kárpátalján több, mint istentiszteleti hely, lelki otthon, a megmaradás jelképe, kulturális intézmény, egymás támogatásának helyszíne. Kulcskérdés a fiatalok megmaradása, otthonmaradása. Ők nem felszólításra maradnak meg, hanem csak élő közösségben.
A keresztény ember a nehézségek közepette is keresi, hogy kinek lehet a segítségére. „A hit akkor válik láthatóvá, amikor szolgálattá lesz.”
Előadása végén Bárdos István a következő üzenetben foglalta össze válaszát a határon túli lét kihívásaira: a félelem helyett remény, önfeladás helyett hűség, elszigetelődés helyett közösség, önsajnálat helyett szolgálat, gyűlölet helyett megbékélés, kétségbeesés helyett imádság, panaszkodás helyett jövőépítés.
„Krisztusban van megmaradásunk, közösségben erőnk, hűségünkben jövőnk.” – vihettük magunkkal a záró gondolatot a Nemzeti összetartozás napján, s elmondhatjuk, hogy a KÉSZ Beregszászi alelnökének tanúságtétele igazi kapcsolódást hozott létre anyaországi hallgatósága és egy elszakított terület magyarsága között, és talán azt is megérthettük, hogy „nem vendégek vagyunk egymás életében”, illetve, hogy „a testvéri kapcsolat nem alkalom, hanem felelősség.”
Megyesi Mária
a KÉSZ Nyíregyházi csoportjának elnöke
