Feldíszített sátrak, virágszirmokkal hintett út, közös imádság és ének kísérte az idei úrnapi körmenetet Mátészalkán. Mindezek azt mutatják, hogy a hit nem csupán személyes ügy, hanem összetartó erő is közösségünk életében.
Az Úrnapja (latinul Festum Eucharistiae, Solemnitas Corpus Domini) katolikus főünnep az Eucharisztia tiszteletére, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe.
Ennek az ünnepnek a sajátossága, hogy nemcsak a templomban, a szentmise közösségében ünnepeljük az Oltáriszentséget, hanem a szentséges körmenet formájában a templomon kívül is. A templom közelében négy „úrnapi sátrat” szoktunk állítani. Az Oltáriszentséggel a négy égtáj felé fordulva, vagyis az egész világ számára meg akarjuk vallani hitünket.
Szent II. János Pál pápa tanítása szerint az Eucharisztia „az Egyház legdrágább kincse, amit csak magáénak mondhat történelmi zarándokútján”.
Az úrnapi körmenetek pedig szerte a világon azt mutatják, hogy az Egyház nem rejti el a világ elől az Oltáriszentség titkát, hanem megmutatja azt.
Heidelsperger István püspöki helynök atya homíliájában kiemelte, hogy a húsvét utáni 60. nap az Úrnapja. Megemlítette, hogy Magyarországon 1949-ben Farkas Mihály miniszter azt javasolta a kormánynak, hogy mivel a május 1-jei ünnep után az emberek fáradtak, így a következő napot is munkaszüneti nappá kellene nyilvánítani, mégpedig valamelyik egyházi ünnep eltörlésével, mert abból úgyis túl sok van. Május elseje végül nem lett kétnapos ünnep, de 1951 májusától – az 1.010/1951 (V. 16.) számú minisztertanácsi határozat szerint – az Úrnapja többé nem piros betűs ünnep. A katolikus lakosságban azonban oly mélyen gyökerezik az Eucharisztia tisztelete, hogy – munkanap lévén – megtartották a következő vasárnap. Azóta is így ünnepeljük az Úrnapját.
Mi ennek az ünnepnek a lényege? Az Úrnapja Jézus Szent Testének és Szent Vérének az ünnepe. Ezen az ünnepen felmutatjuk és ünnepeljük Jézus különleges jelenlétét. Minden szentmisében jelen van Jézus a kenyér és a bor színe alatt. Mégis ez az ünnep különlegesen kiemelt. István atya rámutatott, hogy az úrnapi körmenet is ezt szolgálja: nem akarom megtartani magamnak, át akarom adni a következő generációnak, a gyermekeknek, meg akarom erősíteni az előttem járó idősebbek által. Meg akarom mutatni az én hitemet, amit kaptam: az Úr velem van, az Úr velünk van. Méghozzá egészen különleges módon, úgy, ahogy az utolsó vacsorán megígérte: az ő Szent Testével, az ő Szent Vérével.
A körmenetben egyrészt megvalljuk a hitünket, másrészt különleges módon van jelen az Oltáriszentség: külsőleg látható, szemeinkkel, érzékszerveinkkel befogadható módon. Közben mindez kérdéseket vet fel: Miként is van jelen? Miért megyek körbe vele? Miért követem? Ahogyan ezekről gondolkodom, talán nem tudom tökéletesen megfogalmazni a választ, de ahogyan előjönnek a miértek, az ember az ő hitének a szintjén meg akar ezekre válaszolni.
A körmenetre készülve valami nagyon szépet teszünk. Az úrnapi körmenet valójában egy kézzel fogható összefogás. István atya megerősített minket abban, hogy ez most is helytálló, hiszen idén is gondosan előkészültünk rá. Ő többek között a prédikációval, a hívek a templom takarításával, díszítésével, a sátrak felállításával. Mindenki örömmel, vidáman végezte a munkáját. A sátrak virágokkal történő díszítésekor mindenki ráhangolódott az együttlétre, erre az ünnepre. Talán közben fel sem merült senkiben, hogy mennyi áldozat van az előkészítésben. Nem is biztos, hogy mindig mindenkinek fizikailag, kézzelfogható módon jelen kell lennie. Ám van valami, amivel mindenki tud segíteni, ez az imádság. Fizikailag talán nem mindenki fogja a csavart, a sátorrudat, de készül az ünnepre az imával.
Minden vasárnap az Úr napja, minden vasárnap megemlékezünk Jézus feltámadásáról. Ez az a nap, amikor diadalt aratott. Az a nap, amikor jóság legyőzte a gonoszt. Időnként van kisebb diadala a rossznak, de a végső győzelem az Úré.
Egy örök érvényű igazságot fogalmazott meg István atya. Minden ünnep annyit ér, amennyit készültünk rá. Minél jobban megterveztük, minél több időt szántunk rá, minél inkább ráhangolódtunk, annál szebb, annál felemelőbb lesz az ünnep, a találkozás. Együtt vagyunk, közösséget alkotunk, ez kiemel minket a hétköznapok forgatagából. Közben magunkat is felkészítjük az Úrral való találkozásra.
Mi marad meg ebből az ünnepből? Mi marad meg ebből a találkozásból? Ha vége az ünnepnek, az Oltáriszentség visszakerül a tabernákulumba, a virágszőnyegeket elfújja a szél, a díszes sátrakat szétszedik. Mi az, ami mégis maradandó? Az, ami a szívünk mélyén van. Megmarad az öröm, az emlék, az élmény, az áldozat, az együttlét, a munka, a készület, de különösen megmarad a találkozás egymással és az Úrral. Ez az, ami végigkísér bennünket.
A szentmise után a virágszirmokkal övezett úton haladó Oltáriszentség jelenléte ismét emlékeztetett arra, hogy Krisztus ma is népe között jár, vezeti és oltalmazza övéit. Az imádságban, énekben megélt ünnep a földi lét mindennapjain túlmutatva az örök remény üzenetét hordozza, erőt adva, hogy hitünket a hétköznapokban is élő valóságként őrizzük és adjuk tovább.
Farkasné Papp Marianna hitoktató
Széchenyi István Katolikus Német-Nemzetiségi, Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola. Óvoda és Bölcsőde
