Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
Jn 3,16-18
Ebben a rövid részben János mintha az egész evangéliumát egy mondatba sűrítené. A kiindulópont nagyon egyszerű: Isten szereti a világot. Elsőként elgondolkodhatunk azon, hogy vajon milyen is az a világ, amit az Isten szeret?
Nem egy tökéletes, szép, engedelmes, rendben lévő világról van szó, hanem egy esetlen engedetlen, Istentől elfordult világról. Mégis Isten szereti a világot – bármilyen is legyen. Ez a szeretet indítja arra, hogy egyszülött Fiát odaadja érte.
Ez az odaadás nem csak azt jelenti, hogy a Fiú emberré lesz, hanem azt is, hogy a kereszten mások helyett hal meg. A Fiú egész küldetése benne van ebben az egyetlen gesztusban: az Atya odaadja őt a világnak és a világért, hogy az ember ne vesszen el, hanem örök élete legyen. Vagyis Isten célja az, hogy az ember az ő üdvözítő uralma alatt éljen, ne a pusztulás felé sodródjon.
A „világ” szó Jánosnál kétféleképp is szerepel. Sokszor az Istentől elszakadt emberek közösségét jelenti, akik nem hisznek Jézusban. Ebben a versben viszont pozitív értelemben áll: a világ az, amely Isten figyelmének és gondoskodásának a tárgya. Isten ezt a világot akarja megmenteni. Ez már magában hordozza annak lehetőségét, hogy Jézus műve nem szűkül le egyetlen népre, hanem túlmutat minden határon, még ha a szöveg ezt itt nem is bontja ki részletesen.
Az is fontos, hogy János szerint az Atya itt ajándékozóként jelenik meg: ő az, aki ad. Más helyeken is találkozunk ezzel a gondolattal – a mennyei kenyérrel, vagy az imádság meghallgatásával kapcsolatban –, de itt a legkoncentráltabb formában: maga a Fiú az ajándék. Az üdvösség tehát nem emberi teljesítmény, hanem ajándék, amelyet az Atya a Fiúban ad.
A következő versekben János arról beszél, hogy Isten nem azért küldte a Fiút, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözítse. A Fiú megtestesülése, halála és feltámadása eredetileg mindenkinek szóló, pozitív küldetés: Isten azt akarja, hogy a világ megmeneküljön. Ezzel együtt azonban megjelenik egy másik oldal is: az ítélet lehetősége.
Jánosnál az ítélet kifejezés nem semleges, hanem mindig a bűn megállapítását, a kárhoztatást jelenti. Az élet és az ítélet egymással szemben álló pólusok. Aki hisz Jézusban, az az élet terébe lép, aki nem hisz, az az ítélet terébe kerül. Ez nem csak a végidőkre vonatkozó kép: az ítélet már most elkezdődik. Abban a pillanatban, amikor valaki Jézust tudatosan elutasítja, önmagára mond ki ítéletet.
Ezért mondja János, hogy aki hisz, az nem esik ítélet alá, aki viszont nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Vagyis az ítélet nem Isten eredeti szándéka a Fiú küldésében, hanem annak a logikus következménye, ha az ember elutasítja azt az utat, amelyen Isten meg akarja menteni. Az üdvösség és az ítélet így ugyanahhoz a ponthoz kötődik: ahhoz, ahogyan az ember Jézushoz viszonyul.
Az evangélista nagyon józanul látja: nem mindenki fog hívővé válni, aki hallja az evangéliumot. Nem a küldött hibája, ha valaki visszautasítja az üzenetet, és az sem jelenti, hogy Isten minden embert ténylegesen a Fiú kezébe adott volna. Mégis, az evangélium hirdetése marad Isten kegyelmének döntő jele: abban mutatkozik meg az isteni szeretet, hogy felkínálja az életet, akkor is, ha tudja, hogy lesznek, akik nemet mondanak rá.
Így áll össze a szakasz üzenete: Isten kezdeményező, ingyenes szeretete egy engedetlen világ felé; a Fiú teljes odaadása megtestesülésben és kereszthalálban; az örök élet ajándéka azoknak, akik hittel befogadják; és az ítélet, mint a hitetlenség elkerülhetetlen következménye. Ebben a fényben a hit nem vallási extra, hanem annak a kérdése, hogy engedjük-e, hogy Isten ajándéka – a Fiú – valóban életet adjon nekünk.
