Ige liturgia
Olvasmány: Kiv 17,8-13 – Mózes felemelt karral imádkozik
Szentlecke: 2Tim 3,14-4,2 – A Szentírás jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre s az igaz életre való nevelésre…
Evangélium: Lk 18,1-8 – Az igazságtalan bíró és az özvegy
Az ima, az Istennel való élő kapcsolat;
fontosságára és hűséges, kitartó megélésére kapunk ma tanítást.
Kedves Testéveim Krisztusban!
Elmélkedésünk elején ma is rakjuk össze a Szentírásból elénk táruló kép-részleteket, hogy értelmünk és szívünk (érzelmünk) is rácsodálkozzon és gyönyörködjön Istennek abban az ajándékában, hogy beszélgető társként mellénk ül, velünk jár életünk zarándokútján.
Első olvasmányunk, a Kivonulás könyvéből vett részlet, a karját és lelkét Istenhez emelő Mózes képét vetítette elénk. A választott nép Egyiptomból való kivonulása és útja az ígéret földje felé, a mi üdvösség felé tartó életünk előképe. Mózes pedig magának Krisztusnak az előképe.
Az evangélium egy életből vett képpel, az igazságtalan bíró és az igazságát kitartóan kereső özvegyasszony képével tanít arra, hogy nem szabad belefáradnunk, kitartó küzdelmet kell folytatnunk azért, hogy semmi ne idegenítsen el minket a mellénk ülő Istentől, hogy minden helyzetben, kapcsolatban maradjunk vele, vagy azonnal visszatérjünk hozzá, ha valami megzavarta élő kapcsolatunkat.
A szentlecke mai részletéből megtudhatjuk, hogy a Szentírás szavai által Isten szól hozzánk, megadja az útmutatást, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által eljussunk az üdvösségre. A mi imádságunk, Istennek adott válaszunk nem más, mint az Ő Szavát meghallgató, befogadó életünk.
Testvéreim! Ha ezeket a mozaik kockákat összerakjuk, egy csodálatos kép tárul elénk; az Istent lélekben és igazságban imádó ember képe. Rádöbbenünk, hogy az imádság nem egy szépen elmondott vagy elénekelt szöveg, hanem egy Istenre hangolt, mindent Isten jelenlétébe helyező, Isten szavára figyelő élet.
Mózes az égő csipkebokornál a saját pásztorbotját kapta imaeszközül. Nem a botja művelte a csodákat, hanem az az Isten, aki a benne való hittel ajándékozta meg Mózest. Az amalekiták meg akarták akadályozni, hogy a nép eljusson az ígéret földjére. Mózes Józsuét bízta meg a harc megszervezésével és vezetésével, ő pedig az Istentől kapott bottal-, kitárt karral és hittel Isten elé állt. Mózes a dombon imádkozott, Józsue és a nép pedig a harccal.
Jézus Krisztus az Atya Fiaként jött, hogy üdvösségre vezessen minket. Ő tökéletes egységben van az Atyával, mindent vele összhangban tesz. Ő a tökéletes imádkozó. Mint Mózes a hegyen, a kereszten kitárt karral imádkozik értünk, hogy az üdvösségre vezető utunk harcait győzelemre vigye. De megkívánja, hogy mi is harcoljunk, és ez a harc lesz a mi imádságunk. Meg kell harcolnunk a hit jó harcát, kitartóan, amint az özvegy küzdött az igazságért. A Jézus Krisztusba vetett hit megtartása, minden kísértéssel és ellenséges erővel szembeni bevetése a mi imádságunk. A szó igazi értelmében, mint Mózes a hegyen a népért, Krisztus imádkozik értünk és mi az Ő imájába kapcsolódunk be a benne való hitünkért való küzdelmünkkel. És ezt a harcot már nemcsak a magunk üdvösségéért vívjuk, hanem mások számára „mózesek” és „krisztusok” vagyunk, akik Isten elé visszük az ő hitharcukat.
Pál apostol Timóteushoz írt második levelének részlete tárja fel számunkra, hogy mit kell tennünk azért, hogy így imádkozzunk. A Szentírást kell megismernünk, mert abból kapunk útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által eljussunk az üdvösségre. A Szentírás tanulmányozása, hívő olvasása az egyik legalkalmasabb eszköz arra, hogy Isten mellé üljünk, Őt hallgassuk, vele beszélgessünk, azaz imádkozzunk.
Az apostol tovább megy, és azt írja, hogy az így megismert írás jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes és minden jóra kész legyen. Nem elég tehát megismerni a Szentírást és élvezni az Isten közelségét. Pál kérve kéri Timóteust és minket is, hogy hirdessük az igét, álljunk elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Ez a misszió az imádság folytatása, az üdvösségre jutás akadályainak elhárítása, a hit harca az üdvösség eléréséért, nemcsak a magunk, hanem minden ember üdvösségéért.
Ezért teszi fel Jézus a mai evangélium végén a kérdést, hogy vajon az Emberfia, amikor eljön, talál-e hitet a földön? Lesznek-e, akik mindvégig kitartanak Isten mellett, nem hagyják kialudni szívükben a hit lángját, hanem hősiesen táplálják azt imádságos lelkülettel, az Istennel való folyamatos, élő kapcsolattartással, Jézus imájában bízó, a saját élet áldozatukat, élet-imájukat ahhoz kapcsoló hittel.
2025.10.19-én – Fodor András
