Interjú Heidelsperger István püspöki helynökkel a mátészalkai szolgálat 25 évéről
A mátészalkai egyházközség tagjai szeptemberben szeretetteljes légkörben köszöntötték Heidelsperger István püspöki helynök atyát, aki negyedszázados helyi szolgálatát ünnepelte meg egy hálaadó szentmise keretében. A Széchenyi Katolikus Intézmény képviseletében Csapos Zsolt főigazgató, Tárkányiné Budai Éva óvodavezető, Németh Norbert főigazgató-helyettes, valamint Czibere János, az Egyháztanács világi elnöke méltatta István atya áldozatos tevékenységét.
A méltatások során külön kiemelték, hogy bár a látványos fejlesztések – az iskola korszerűsítése, az óvoda és bölcsőde felépítése, a templomok megújítása, valamint az idősotthon építkezésének elindítása – nem István atya kétkezi munkájával valósultak meg, ezek mögött mégis az ő fáradhatatlan szervezőereje, kitartó ügyintézése és rendíthetetlen jelenléte áll. Az intézmények létrejötte nemcsak építkezés volt, hanem valódi közösségformáló szolgálat.
Mindezek mellett különösen nagy jelentőséggel bír, immár 25 éve az a lelki gondoskodás, amelyet a püspöki helynök atya a közösség minden tagja felé tanúsít – a legkisebbektől az idősekig. István atya nemcsak lelkipásztorként, hanem az intézményi élet szilárd támaszaként is példát mutat. Csendes, de határozott jelenléte, szeretetteljes vezetése és közösségépítő ereje sokak számára jelent iránytűt. Szolgálata során olyan értékeket közvetít, mint a bizalom, a gondoskodás és az önzetlen szeretet – ahogyan azt Szent József, az intézmény védőszentje is tette. A hívek hálás szívvel tekintenek vissza az elmúlt 25 évre, és imáikban kérik Isten áldását további életére és szolgálatára.
A 25 éves jubileum kapcsán beszélgettünk István atyával.
– István atya, hogyan emlékezik vissza arra a pillanatra, amikor Mátészalkára került?
Akkoriban, 25 évvel ezelőtt még Mérken voltam plébános, épp egy templomfelújítás közepén, amikor Bosák Nándor püspök atya egy diakónusszentelésen megszólított: „Pisti, készülj, augusztustól te leszel Mátészalka plébánosa.” Tiltakoztam, soroltam a kifogásokat, de ő csak annyit mondott: „Azt a munkát más is el tudja végezni. Te gyere!” Ma már látom, hogy a Szentlélek vezette őt – és általa engem is.
-Melyek voltak a legmeghatározóbb pillanatok az elmúlt 25 évben Mátészalkán?
Nagyon fontos pillanat volt számomra, amikor augusztus elsején, csendben, egy hálaadó szentmise keretében megköszöntem Istennek, hogy 25 éve szolgálhatok itt. Senki sem tudott róla, még a paptársaim sem – ez egy bensőséges, személyes ünnep volt.
Rengeteg változás történt ez alatt az idő alatt. Mátészalka és a környék teljesen átalakult. Az egyházközség életében talán a legmeghatározóbb pillanat az volt, amikor 15 éve a katolikus egyház átvette a Széchenyi István Általános Iskolát. Utána jött az óvoda, a bölcsőde építése, most pedig az idősek otthona épül. Ezek az intézmények olyanok, mint egy szeretetháló, amely körülöleli a teljes közösséget – ahogy egy családban az anya és apa szeretete összetartja a gyerekeket.
– A Széchenyi átvétele nagy feladat volt. Hogyan élte meg atya ezt az időszakot?
Akkoriban az iskola megszűnésének veszélye fenyegetett. Amikor a tantestület szavazott az egyházi fenntartásról, mindenki igennel voksolt – nem feltétlenül hitből, inkább az egzisztenciális félelem miatt. De ez a félelem sokakban Isten felé fordulássá alakult. Ez számomra komoly lelki kihívás volt, de egyben lehetőség is.
– A COVID-időszak különösen nehéz volt. Mit tartott a legfájóbbnak?
Nemcsak az emberi veszteségek voltak súlyosak, hanem az is, hogy bezártuk a templomokat. Nagyhéten a paptestvérekkel egyedül álltunk az üres templomban, csak reméltük, hogy a prédikáció az éter hullámain mégis eljut valakihez. Amikor újra megnyíltak a kapuk, a hívek 25%-a nem tért vissza. Fájdalmas volt, mert ekkor sok hívet elveszítettünk.
– Mit jelent Önnek a hit, és hogyan látja annak alakulását a közösségben?
A hit számomra nem elmélet, hanem bizalom – kétszeres bizalom, megbízni a megbízhatóban. Az ember sokszor csalódik tárgyakban, emberekben, de Istenben csalódni nem lehet. A bennünk lévő hit folyamatosan alakul, mélyül, ahogy az ember az élete során pozitív és negatív tapasztalatokat gyűjt. Mindig nagy örömmel tölt el, hogy az egyházközségben valódi emberi közösségek alakultak ki, amik valóban működnek. Ilyen például a női kör és a férfikör. Összejöveteleinken gyakran valódi lelki mélységek tárulnak fel. Ezekben a körökben nemcsak a mindennapi gondokról beszélünk, hanem a reményről – földi és örök reményről. Azt tanuljuk, hogy két lábbal itt élünk ugyan a földön, de az egyik lábunkkal mindig az örökkévalóság felé kell lépnünk. Mátészalkán a katolikus közösség jövőjét az ilyen megtartó közösségek miatt öröknek látom. Lehet, hogy Mátészalkán mi, római katolikusok kevesebben vagyunk, de ebben az esetben különösen igaz, hogy nem a mennyiség számít, hanem a közösség minősége.
-Hogyan látja a hit szerepét a gyermekek nevelésében a mai világban?
A hit nem tananyag, hanem élmény kell, hogy legyen. Nem lehet a technikán keresztül közvetíteni, nem lehet digitalizálni. A hitet csak személyesen, élő példával, élő szóban lehet átadni. Éppen ezért az elsőáldozásra, bérmálásra készülő gyerekekkel való munka számomra kiemelten fontos feladat. A hit átadása mindig személyes, mindig az adott pillanatban történik, és mindig az adott gyermekhez szól.
-Van olyan tanuló vagy történet, amely különösen megérintette az iskolai szolgálata során?
Volt egy eset, amikor egy volt tanítvány, immár egyetemista fiú felhívott. Elmesélte, hogy egy kollégiumi vitában eszébe jutott egy történet, amit még én meséltem hittanórán. Mikor megosztotta a többiekkel, a beszélgetés iránya teljesen megváltozott. Nem tudom, hány ilyen fiatal van, de ha megosztják ezeket a történeteket, az már egy kicsit jobbá teszi a világot. Ezek a pillanatok mutatják meg, hogy a hit nemcsak tanítás, hanem egyben életformáló erő.
– Mi segítette Önt abban, hogy kitartson a hivatásában ennyi éven át?
A bizalom, amit az emberek felém éreznek. Amikor beszélgetünk, tudják, hogy meghallgatom őket, és amit mondok, az a pillanatban nekik szól. Ez a bizalom az egyik legfontosabb dolog számomra. Fontosnak tartom azt is, hogy időnként visszatekintsünk életünkre, munkánkra. Ilyenkor látjuk, hogyan vezetett minket Isten a nehéz és könnyű pillanatokban egyaránt.
-Mit tanácsolna a fiataloknak, akik papi vagy lelkivezetői hivatást fontolgatnak?
A döntést mindenkinek magának kell meghoznia. Segíteni lehet a felelős döntést beszélgetéssel, jelenléttel, de az elhívás nem külső nyomásra születik. A papi szolgálat nem könnyű, de ha valaki valóban hívást érez, akkor Isten megadja hozzá a szükséges erőt is. Fontos, hogy soha ne hirtelen indulatból döntsünk, hanem mélyen átgondolva, imádságban. Úgy gondolom, ez az élet minden területére hasznos tanács lehet…
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Tovább építeni Isten országát itt a földön. Átadni a hitet, jelen lenni, szolgálni –haszontalan szolgaként is.
Köszönjük István atyának a beszélgetést, életére, szolgálatára Isten áldását kérjük!
Gerecs Andrea pedagógus
Széchenyi Katolikus Német Nemzetiségi, Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Óvoda és Bölcsőde
A fotókat Czine Árpád készítette.
