A Szent László Imaszövetség tagjaiként augusztus hónapban is kérjük Jézus édesanyjának segítségét, akiről Ferenc pápa mondta: „Szűz Mária tanítson meg bennünket arra, hogy Jézusban maradjunk akkor is, amikor nem értjük őt. Mert csak Jézusban maradva látjuk meg dicsőségét.”
Szent II. János Pál pápa szavait megfontolva ügyeinket „rábízzuk Krisztusra és a Mária anyai szívére”, így papjainkat és a papi hivatások ügyét is.
8. Aki a Tábor hegyén megmutatta isteni dicsőségét.
Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és csak velük fölment egy magas hegyre. Ott színében elváltozott előttük.Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így ruhát kifehéríteni.Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és Jézussal beszélgettek.Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.”Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve.Egyszer felhő támadt, mely elborította őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”Mire körülnéztek, senkit mást nem láttak, csak Jézust egymagát.A hegyről lejövet Jézus megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. (Mk 9,2-9).
Jézus megdicsőült testben mutatkozott meg három apostola előtt. Magyar elnevezése ennek a történetnek: Jézus színeváltozása. Ez az elnevezés nem a lényegét ragadja meg az eseménynek. Mert nem az a lényeg, hogy Jézus színe elváltozott, vagy a ruhája ragyogott. Hanem az, hogy abban az állapotban jelent meg a kiválasztott apostoloknak, mely a mennyei dicsőség állapota. Ezt emberi fogalmakkal nem tudták máshogy leírni, csak úgy, hogy megváltozott a színe és ruhája ragyogott. Hogy megdicsőült állapotról van szó, abból is látjuk, hogy megjelent Mózes és Illés is. Ők már évszázadok óta halottak voltak, és a Tábor hegyén Jézussal beszélgettek. Lukács evangélista azt is leírja, hogy „megdicsőülten jelentek meg” (Lk 9,31a). Jézus, Mózes és Illés állapota mutatja, hogy a három apostol bepillantást kapott a mennyei dicsősségbe.
Lukács evangéliumában azt is olvassuk, hogy Jézus „haláláról beszélgettek, melynek Jeruzsálemben kell bekövetkeznie” (9,31b). Jézus tudta, hogy a tanítványok nem fogadják el ezt a tényt, a keresztet és halálát. Ezért fel akarta készíteni őket, hogy viseljék el kínszenvedése és kereszthalála botrányát. Tudják meg, hogy ez az az út, amelyen keresztül a mennyei Atya eljuttatja Fiát a dicsőségre és feltámasztva őt a halottak közül. Ez lesz a tanítványok útja is: senki sem jut el az örök életre másképpen, csak Jézust követve, viselve saját keresztjét a földi életben. Mindnyájunknak megvan a saját keresztje. Jézus megmutatja nekünk ennek az útnak a végét, amely a feltámadás, a mennyei dicsőség.
Sokan keresik és felteszik azt a kérdést, hogy mit fogunk halálunk után a mennyei dicsősségben csinálni. Kinyilatkoztatás nem ad erre egyértelmű választ. Viszont a leglényegesebbet elmondja: jó lesz ott lenni. Amikor Péter apostol látta Jézust, Mózest és Illést megdicsőülten, nem akart onnét eljönni, ezért is mondta: „Mester! Olyan jó itt lenni. Hadd csináljunk három sátrat.” Nem tudjuk, hogy miért volt ott jó, de rámutat Péter mondata, hogy olyan állapot, ahonnét nem vágyódik el az ember. Ez pedig elég. Sokak legyintenek erre, mert állandó aktívitásban érzik jól magukat és úgy gondolják, hogy az örök életről ilyen aktivitási információink nincsen. Földi életünkben újabb és újabb célokat szeretnénk elérni. Semmi gond sincs ezzel, hiszen erre vagyunk hivatva. De az örök élet a beteljesülés, ahol már célba érünk, és nem kell újabb célokat kitűzni és elérni. Bízzuk az ottani létünkre Istenre!
Szent Pál apostol a filippi levél 3,21-ben a arról ír, hogy Jézus „átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez.” Nemcsak Jézus dicsőült meg, hanem az üdvösségre eljutottak megdicsőülten léteznek a mennyei dicsősében. Ennek viszont feltétel van, mint írja ugyanebben a levél 3, 18-19-ben: „Sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének az ellenségei. Végük a pusztulás, istenük a has, dicsőségük az, ami gyalázatuk, eszüket a földieken jártatják.” A „has” kifejezés a földi kívánságokra és vágyra utalnak. Ne olyanok legyenek földi életünk alapjai, melyek múlandóak, melyek nem érdemlik meg, hogy életünk központi részévé legyenek. Ne ezek legyenek az istenünk! Ha elhisszük, hogy végső küldetésünk odaátra szól, akkor az eszünket ne csak a földi dolgokon jártassuk. Ez segít, hogy emberi kapcsolatainkban szeretetteljesek legyünk. Így törekedjünk a mennyei dicsőségbe!
Amikor ebben a tized rózsafüzérben papjainkért és papi hivatásokért imádkozunk, akkor kérjük, hogy papjaink erről az életről hitelesen beszéljenek, és életükkel tegyenek tanúságot róla. Segítsenek tudatosítani, hogy az örök életre vagyunk meghívva, mert „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20). Nemcsak a lelkünk, hanem a testünk. Papjaink szavain és életpéldáján felbuzdulva úgy éljünk, hogy egykor ez beteljesüljön, mint „a remény a zarándokainak” a vágya, akiknek élete túlmutat ezen a földi léten.
Zubály Lajos
napkori plébános
