„Hálás vagyok a Jóistennek, mert megadta annak lehetőségét, hogy a szenvedésemet ki tudjam magamból dolgozni!” – Lengyel Tibor szobrászművész egy keresztút stációinak az elkészítésére kapott megbízást a fényeslitkei Szentháromság egyházközségtől ez év virágvasárnapján, március 24-én, és alig két hétre rá daganatos betegséget diagnosztizáltak nála. Lengyel Tibor azt vallja, az egész alkotómunka egyetlen imádságot jelentett számára, a stációik formálása közben saját keresztjét hordozta, amely teljesen megváltoztatta az életét.
A keresztutat a fényeslitkei Szentháromság-templom kertjében állították fel, amelyet Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök áldott meg október 13-án, az esemény előtt pedig Bákonyi János plébános szentmisét mutatott be a templomban. Az eseményről ITT találhat fotógaléria.
Az alábbiakban Lengyel Tibor szobrászművésszel beszélgetünk.
– Az elkészült keresztútról nem tudok másként beszélni, ha nem a betegségemről, az akkori lelkiállapotomról szólok, a munka tulajdonképpen szorosan összekapcsolódott az én személyes keresztutammal.
Amikor Bákonyi János atya felkért erre a munkára, rögtön azután megtudtam, hogy daganatos beteg vagyok. Ez teljesen más dimenzióba állított engem. Nem úgy álltam az alkotómunkához, mint általában, hanem egy belső úton indultam el.
– Különleges kegyelem, hogy a Jóisten rögtön adott egy segítséget, az ő keresztjét, amire rátámaszkodhatott.
– Igen. Különös ezt így mondani, de most már minden este megköszönöm neki, hogy beteg vagyok. Talán ez furcsán hangzik, és nem is várható el egy egészséges embertől, hogy ezt megértse, de nem látható rajtam a kétségbeesés jele, csak mosolygok. Korábban én sem értettem, ha hasonló tanúságtételt olvastam, vagy hallottam, bár nem vontam azt kétségbe. De ezt megélni egészen mást jelent.
– A közelmúltban egy megemlékezésen hangzott el a kérdés: Miért engedte meg Isten azt a szenvedést? A válaszban elhangzott, hogy van, amikor Isten nem a mi elképzelésünk szerinti útra, hanem sokszor a fájdalomba, a szenvedésbe enged bennünket, és ezzel együtt a legjobbat akarja nekünk.
– A keresztút megáldását megelőző szentmisén Bákonyi János plébános arról beszélt, hogy Istennek terve van velünk. Amikor ezt hallottam, abban a pillanatban szinte tűpontosan láttam azt az irányt, ami előttem van. Az addigi utamon kaptam már kisebb -nagyobb pofonokat, de el tudtam viselni anélkül, hogy leléptem volna a megszokott mezsgyéről. Éreztem, hogy az nem jó, de kényelmesebb volt ott maradni azon az úton. Most viszont akkora volt a pofon, hogy egy új útra állított engem.
Megtapasztaltam azt, hogy
ha Isten ad egy terhet, rögtön odatesz mellé egy eszközt, ami ha felismered, segít, de ha nem, akkor szenvedsz.
Nekem nagy kegyelem volt az, hogy ennyire konkrét, felismerhető segítséget kaptam tőle. Éppen előtte kértek fel a keresztút elkészítésre, és már elvállaltam, nem volt visszaút, de akkor még nem kezdtem hozzá. Így a saját keresztutamat Jézussal jártam végig.
– Mikor történt az áttörés, az, amikor felismerte a betegségében Isten akaratát?
– Csütörtöki napon diagnosztizálták a betegségemet, péntektől pedig volt egy tervünk a felségemmel a hétvégi pihenésre vonatkozóan. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne mondjuk le az utazást, gondoltam, ott elkezdem készíteni a keresztút terveit.
A barátaink is meglátogattak bennünket, és szombaton egy időre egyedül maradtam a munkámmal. Akkor, ott, történt egy nagy változás a hozzáállásomban. A mai napig nem tudom elengedni azt az érzést, amit akkor az agyag fölött éreztem.
A keresztút első állomását terveztem. Az alkotáson Jézus arca és vele szemben az erőszak, a halálra ítélés szimbólumai: ökölbe szorított kéz, lándzsa, dárda láthatóak. Már majdnem elkészültem, és azon gondolkodtam, hogyan formázzam meg Jézus szemét. Az volt a kérdés bennem, hogy nézzen, vagy inkább hunyja le a szemét. És akkor eszembe jutott a stáció címe: „Jézust halálra ítélik”. A következő gondolatom pedig az volt, hogy engem csütörtökön ítéltek halálra, és innentől kezdve mintha már csak magammal foglalkoztam volna. De akkor már Jézus erejét éreztem, és az fogalmazódott meg bennem: Halálra ítélhettek, de nem fogtok tudni velem mit kezdeni!
Jézus becsukta a szemét az első stáción, ezzel azt üzenve, hogy a gyilkosai, vádlói nem tudnak felérni az ő magasságáig. Én akkor, ott, abban a pillanatban nyugodtam meg.
Megkértem egy ismerősömet, hogy jellemezze azt az arckifejezést. Azt mondta, Jézus arca a csukott szemével olyan, mintha „nem érdekelné”, ami körülötte történik. Ez a felismerés annyira felszabadított, hogy onnantól kezdve már a szakmaiság oldaláról is tudtam figyelni a munkámra. Az addigi félelmem megszűnt.
– Nem is tért vissza?
– Nem. Ma már túl vagyok a műtéten, az eredmények is jók lettek. Elkezdtem változni, de ez nemcsak életmódbeli változást jelentett, hanem lélekben is alakultam, hagytam magam, hogy az Úr a tenyerébe vegyen.
Templomba járó család vagyunk, de mindig választ kerestem a hitemet érintő kérdéseimre. Több atyával is sokat beszélgettem ezekről a témákról, ám sokszor nem kaptam meg a számomra kielégítő választ. Ezzel sokáig küszködtem, de
már elengedtem a kérdéseimet, más lett az én utam. Isten teljesen másként vezet engem.
– Különleges megoldás tárul az ember szeme elé a templomkertben elhelyezett stációkat szemlélve. A teret többnyire Jézus arca, és más-más szimbólumok töltik ki, mindenkinek lehetőséget adva arra, hogy a látottakon keresztül a maga útját is bejárja.
– Igen, él a keresztút, mert mindenki mást-mást is gondolhat annak ellenére, hogy nem egy szürreális képről, hanem egy kézzelfogható témáról van szó. Több stáción Jézusnak csukott a szeme, és a tekintete is beszédes.
A IV. állomáson Jézus anyjával, Máriával találkozik. Mindkettő feje kissé lehajtva, így néznek föl egymásra, találkozik a tekintetük, együtt vannak a gyötrelemben, a szenvedésben.
Mária aggódva, féltve nézi a Fiát, és Jézus is aggódik anyjáért. Amikor ez a stáció készült, arra gondoltam,
ha még élne édesanyám, én is így néznék rá, amikor elmondanám neki, hogy beteg vagyok. Kicsit félszegen, bizonytalanul, ám szeretettel.
Ez a párhuzam a negyedik állomásnál is jelen van.
Amikor Cirenei Simon segít vinni a keresztet, Jézus szinte nem is látszik a képen, inkább csak a glória jelzi, hogy ott van, az egész teret Cirenei Simon arca tölti be. Itt éreztem azok törődését, akik mellettem voltak, vannak: a családom, az orvosok, az ápolók. A feleségem, a lányom támogatását tükrözi a kép, akik ebben a helyzetben mindent alárendeltek annak, hogy meggyógyuljak.
Ők a cirenei simonok, akik levették a vállamról a terhet.
Mára már azt is megértettem, hogy
ha valaki nem vállalja a saját keresztjét, nem fogadja el, elégedetlenkedik, perlekedik az Istennel, az nem fogja megérteni, hogy ezt másként is meg lehet élni.
Ezt nem lehet kívülről megmagyarázni, ezt belülről kell érteni.
Ha valaki megkérdez, hogyan élem meg a betegségemet, elmondom neki, de rájövök arra, hogy hiába teszem, mert ő ezt nem érti meg.
– Nem látják azt az érzékenységet, amit csak a szenvedés megtapasztalásával lehet megszerezni. Vállajon volt egy megemlékezés, ahol arról beszéltek, hogy akik a málenkij robotból hazatértek, hálásak, és érzékenyebbé váltak az isteni dolgokra, más vágyaik vannak, mint nekünk, tudják hol a helyük Isten országának építésében.
– A keresztút megáldását követő interjúban is elmondtam, hogy az alkotás folyamata egy ima volt. Az elejétől a végiéig imádkoztam. Beszédesek a körülöttünk zajló történések, és igen, érzékenyebbé teszi az embert a szenvedés.
Van egy érdekessége a keresztútnak. A XI. stáció a keresztre feszítés állomása, amely alkotást a munkások rosszul helyeztek fel a kőre a templomkertben, annak ellenére, hogy mindent pontosan bejelöltem. A képet 180 fokban elforgatva helyezték fel a végső helyére, és csak úgy lehetett volna onnan leszedni, ha az oszlop és a kép is sérül, de új készítésére már nem volt idő.
Nagyon nehezen fogadtam ezt el, bosszantott. De akkor vettem észre a gondolataimban ennek az üzenetét, hogy végül is nem sikerült teljes egészében elkészítenem a „Jézust keresztre feszítik” stációt, és ezt úgy értelmeztem, hogy
nem sikerült az én keresztre feszítésem. Azt gondolom, hogy mindegy, mikor fejeződik be a földi életem, teszem a dolgom, amíg a Jóisten megengedi. Már nem aggódom, a szenvedés elmúlt, de a felbecsülhetetlen ajándékai megmaradtak.
Bákonyi János atyának és a fényeslitkei híveknek nem tudom eléggé megköszönni ezt. Fényeslitke immár egy világítópont lett az életemben.
– A betegség testközelbe hozta a halált az életében. Mit gondol a halálról?
– Soha nem foglalkoztam a halállal. Mindig azt mondtam magamnak, hogy én nem félek tőle, de amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, nagyon megijedtem. 2024. április 11-e, csütörtök – a halálra ítélésem napja – örökbe beleégett a szívembe.
Másnap, 12-én, pénteken gyönyörű napsütéses reggelre ébredtünk. Éreztem a napfényt, vakítóan, szürreálisan, szinte látomásszerűen érzékeltem ezt, olyan fényt láttam a Napban, ami megdöbbentett, és
tudtam, hogy innentől más lesz a világ színe, és nem tudtam, meddig láthatom még.
A következő nap elkezdődött az alkotómunka, és onnantól kezdve elindultam a keresztutamon, átimádkozva azt a néhány hónapot. Ez a keresztút megáldásakor a XI-es kép történetével ért véget. A tényleges halálfélelmem az említett XI. stációnál múlt el.
– Eddigi alkotó munkái között találkozhatunk-e máshol keresztúttal?
– Ez az első, bár régi vágyam volt, hogy ha nem is felkérésre, de megformázzam a keresztút állomásait.
– Több művét is láthatjuk Nyíregyházán is. Külön szeretném megemlíteni a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház bronz makettjét, mely „A tapintható láthatatlan” szlogen kezdeményezésre készült. Ezen keresztül a vakok és a gyengénlátók is megismerhetik az egyházi építészet eme kiemelkedő alkotását.
– A Rotary Club programjához kapcsolódik ez az alkotás, ők támogatják a gyengénlátókat, és felkértek erre a munkára. A maketten Braille írással tájékoztató szöveget is olvashatnak a templomról. Ugyanígy korábban a város főterének, a Kossuth térnek és nevezetességeinek a bronz makettjét is elkészítettem, amely ugyanilyen formában „látható”, illetve tapintható.
– „Én, egy a fegyvertelenek közül,
egyensúlyozva egyszál hitemen
a félelem szakadéka fölött
énekelek. Magamat bátorítom.
Talán átjutok a halálig.” – Ratkó József: A halálig című verse ihlette egy kisplasztikai alkotását is.
– Egy ponton áll az egész életünk. A legnehezebb kilépni a biztonságot adó fix pontból a bizonytalanságba, zuhanni azzal a hittel, hogy nem töröd magad össze, mert a Teremtő megtart. Ezt próbáltam megláttatni. Ne féljünk! Amikor elmúlik a félelem az emberből, olyan energiák szabadulnak fel, ami semmihez sem fogható, és ez az alkotásokban is megmutatkozik.
– Mik a további tervei, a félelemtől felszabadult energia mire inspirálja?
– Több éves álmom az Apokalipszis lovasainak a megragadása. Ez lesz a következő nagy munkám, bár nem megrendelésre készül. Már vannak erről tervek, ötletek. Formáztam lovakat, tartalmilag más megközelítésben, mint a fellelhető ábrázolások. Négy külön lovast készítek.
Az Apokalipszis négy lovasa a végítélet egyik előjeleként szerepel a bibliai Jelenések könyvében. A középkorban a kereszténység egyik fontos apokaliptikus motívuma volt.
A lelkemig ér ez a téma. Ezen dolgozom most azzal a bátorsággal, amit megkaptam a Jóistentől.
***
Lengyel Tibor 1963-ban született Miskolcon. Középiskolai tanulmányai után a Nyíregyházi Egyetemen rajz és földrajz szakon szerzett diplomát.
Nyíregyházán él a családjával, és az alkotómunkája mellett a Nyíregyházi Szakképzési Centrum Bánki Donát műszaki Technikus és Kollégiumban is dolgozik.
Műveivel, köztéri alkotásaival – millecentenáriumi emlékmű, portrék, domborművek – Nyíregyházán, Miskolcon, Kalocsán, Beregszászban is találkozhatunk. IV. Béláról készült 6/4-es mellszobrát a közeljövőben állítják fel Beregszászban.
Tagja a Magyar Országos Alkotóművészek Egyesületének ( MAOE). Elsősorban a szakrális vonulattal is rendelkező témákban mélyül el.
Két emlékezetes kiállításba válogatták be munkáit: az 1956-os forradalom 60. évfordulóján, Mosonmagyaróváron rendezett kiállításra (2016), valamint a Szent Márton emlékévre, Szombathelyen rendezett kiállításon szerepelt egy éremmel (2015).
2017-ben elnyerte Nyíregyháza város ösztöndíját.
A stációról készült fotókat készítette: Csonka Andrea
Kovács Ágnes
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
