Nagypénteken a Katolikus Egyház Krisztus halálára és szenvedésére emlékezik. Ezen a napon nem mutatnak be szentmisét, hiszen Krisztus maga az áldozat. Az oltár díszek nélkül emlékeztet a Golgotára, az önmagát teljesen átadó Krisztusra.
Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban végezte a nagypénteki szertartást Németh István püspöki titkárral és az egyházközség papjaival. A zsúfolásig megtelt templomban a szertartás megrendítő és egyben felemelő mozzanatai jelenvalóvá tették és közel hozták a hívekhez Nagypéntek misztériumát.
A szertartás kezdetén a piros miseruhát viselő papok, és az asszisztencia szótlanul vonultak be a templomba, ahol az oltár előtt földre borulva imádkoztak, hódolatukat fejezték ki Jézus Krisztus keresztáldozata előtt.
A nagypénteki szertartás során az olvasmányok Jézus szenvedésének titkát tárják elénk. Az igeliturgia drámai csúcspontja a Passió történet (Jn 18, 1–19,42), amelyet az egyházközség Bárdos Lajos Kórusa adott elő Gebri József vezényletével.
Palánki Ferenc megyéspüspök évről évre Nagypéntekenként Jézusnak a kereszten elhangzott szavairól elmélkedik. Idén Jézus hatodik: „Szomjazom!” (Jn 19,28) mondatához érkezett.
Az alábbiakban a főpásztor elmélkedését olvashatjuk.
Teréz anya nővéreinek kolostoraiban a kereszt mellett a „Szomjazom!” felirat olvasható. A nővérek, akik a legszegényebbeket, a haldoklókat szolgálják, föltekintenek a keresztre, és mindig hallják Jézus szavát: „Szomjazom!”
Sokkal többről van itt szó, mint testi szomjúságról. János evangélista szerint Jézus azért mondja ezt, hogy az írás egészen beteljesedjék. Nem szabad azonban így gondolnunk, hogy Jézus direkt mondta ki azokat a szavakat, mondatokat, amelyek róla szóltak a zsoltárokban, az ószövetségi Szentírásban, hanem éppen fordítva. Amikor a tanítványok végiggondolták az eseményeket, Jézus tanítását, és leírták az evangéliumokban, akkor döbbentek rá arra, hogy beteljesedett az írás.
„A torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába vetettél engem.” (Zsolt 21,16) „Enni nekem epét adtak, szomjúságomban ecettel itattak” (Zsolt 68,22).
Sok hasonló részletet fedezhetünk fel mi is, amire az evangélisták nem utalnak, de Jézusban beteljesedett minden, amit a próféták jövendöltek. Jézus kereszten kimondott szavai nem vonatkoznak természetes és anyagi dolgokra, így a „Szomjazom!” mondata sem. A szomjúság Szent János evangéliumában nem pusztán testi szükséglet. Ennél sokkal több. Az ember belső vágyát, szomjúságát, vágyakozását fejezi ki Isten iránt. Amikor az Isten eljött Jézusban erre a világra, akkor ő beszélt erről. Azt mondta: „Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,35). „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak.” (Jn 7,37-38).
Beláthatjuk tehát, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerű testi szomjúságról. De az örömhír ebben az egészben az, ahogyan az ember vágyakozik az örök élet vize után, és az Isten éppen ezt a szomjúságot akarja betölteni. Ha hiszünk benne, nem fogunk megszomjazni, és ez a vágyakozásunk beteljesülést nyer.
„A szívemben legbelül Isten alakú az űr” – énekeljük az egyik ifjúsági dalban. Csak Isten tudja azt a belső ürességet betölteni, ami az ember szívében van. De Jézus nekünk akarja adni saját magát, és ezzel betölti az életünket.
Nemcsak az ember szomjazik Istenre, hanem az Isten is szomjazik az emberre.
Amikor Jézus, aki zsidó volt megszólít egy megvetett társadalmi rétegből való asszonyt, azt mondja neki: „Adj Innom!” (Jn 4,7). Szent Ágoston erről a jelenetről azt írja, hogy Jézus ennek az asszonynak a hitére szomjazott. Találkozik ez a két szomjúság, Isten végtelen szeretete és ajándékozó jósága, valamint az ember vágyakozása az Isten, a beteljesedés után. Ebből a találkozásból születik meg mindannyiunk számára az üdvösség.
Amikor Jézus megszólal a kereszten: „Szomjazom!”, akkor nekünk is szól, hogy mi is keltsük fel magunkban a vágyat iránta, és vegyük észre, hogy ő is szomjazza a mi hitünket, de nemcsak a kereszten, hanem embertársainkban is, akik a létükkel, az emberségükkel megszólítanak bennünket: „Szomjazom, segíts rajtam, szeress engem, szeress úgy, hogy itt lakik bennem a megfeszített Krisztus! – zárta elmélkedését Palánki Ferenc megyéspüspök.
Az olvasmányok után az egyház egyetemes könyörgései következtek: az egész emberiségért, az Anyaszentegyházért, a pápáért és püspökökért, a papságért, a világi és egyházi vezetőkért, minden egyes emberért egyaránt szólt a fohász.
A könyörgések után a pap a Feketevasárnapon (nagyböjt 5. vasárnapján) letakart keresztről leveszi a leplet és a hívek térdhajlítással, csókkal hódolnak a feszület előtt. Az Anyaszentegyház a kereszthódolattal Isten végtelen szeretetéért, megbocsátásáért, a megtérésért ad hálát.
Mivel ezen a napon nincs szentmise, ezért a Miatyánk és az Isten báránya elimádkozása után a korábban átváltoztatott szentostyát kapják meg az áldoztatás során a hívek.
A nagypénteki szertartás záró mozzanatában megnyitották a szentsírt. A főpásztor és a papok az asszisztencia kíséretében a szentsírhoz vonultak és néhány percig csöndben imádkoztak, majd a hívek is fohászkodtak a szentsír előtt.
Fotó: Kovács Ágnes
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
