Debrecenben, a január 21-28-ig tartó ökumenikus imahét minden napján más-más templomban jönnek össze a hívek imádkozni, ahol a vendégfelekezetek püspökei, lelkipásztorai hirdetnek igét. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök 25-én az Egyetemi Református Templomban hirdetett igét az irgalmas szamaritánusról szóló (Lk 10,25-37) példabeszéd alapján.
Az egybegyűlteket köszöntötte: Hadházi Tamás református esperes, az imaközösséget vezette: Péter-Szarka László református egyetemi lelkész, a közös éneklést vezette: dr. Nagy Csaba egyetemi tanár, kántor.
Az alábbiakban a főpásztor elmélkedését olvashatjuk.
Az írástudó fölteszi a kérdést: Ki az én felebarátom? Azért veszélyes ez a kérdés, mert ebben benne van az: hogy nem mindenki. Válogathatok, méricskélhetek, hogy ki lehet az, akivel közösséget vállalok. Aki engem szeret, azokat én is szeretem, aki velem jót tesz, azzal én is jót teszek.
De ha valaki ellenem tesz vagy szól, akkor máris fel vagyok mentve a szeretet parancsa alól? Milyen sokszor megkísért bennünket ez a gondolat, ez a magatartás!
Válogatunk embertársaink közül, valaki megérdemli, hogy jót tegyek vele, valaki pedig nem. Ezért nagyon fontos, hogy odafigyeljünk Jézusra, aki ezt a példabeszédet elmondja. Fekete Károly református püspök úr a Szent Anna székesegyházban elhangzott igehirdetésében kifejtette, hogy Jézus Krisztus az igazi szamaritánus, aki mindenkin segíteni akar. A példabeszéd végén Jézus a kérdést megfordítva teszi föl az írástudóknak: „Ki volt a bajba jutottnak a felebarátja?” Válasz: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.”
Nem azt kell tehát kérdezni, hogy ki az én felebarátom, hanem, hogy kinek kell, hogy én a felebarátja legyek, kinek kell segítenem.
A történetben egy megvetett, lenézett ember szeretetet gyakorol egy olyan valaki iránt, aki őt megveti és lenézi. A bajba jutott embert észrevette a pap, a levita, de a szamaritánus nemcsak észrevette, hanem a szívére vette annak a sorsát. Megesett rajta a szíve, mint ahogy – egy másik példabeszédben – a tékozló fiú apjának is megesett a szíve a hazatérő fián.
Jézus Krisztus azért jött, hogy megtanítson bennünket szeretni.
A másik ember a létével szólít föl: „Legyél a felebarátom! Akkor is, ha nem érdemlem meg, ha rosszat tettem veled!”
Szavakkal nem fog így fordulni hozzám az ellenségem, de a léte felszólít. Jézus Krisztus eljött erre a világra, hogy igazi szeretetben bennünket saját magához hasonlóvá tegyen.
A pap, a levita – talán azért, hogy rituálisan tiszták maradhassanak – elkerülték a bajba jutott embert. Jeruzsálemből, a kultuszhelyről Jerikóba tartottak, tehát már befejezték a szolgálatukat, és talán inkább a keményszívűségük miatt nem segítettek a rászorulón. Így gondolkodhattak: „Mi lesz velem, ha megállok, összevérezem a ruhámat, a kezemet? Lehet, hogy az illető már meg is halt, úgysem tudok rajta segíteni.” A szamaritánus pedig így gondolkodott: „Mi lesz vele, ha nem állok meg?” Ez a jézusi kiindulópont: „Nem az számít, hogy mi lesz velem, ha elmegyek közéjük? Még megfeszítenek! – Hanem mi lesz velük, mi lesz az emberiséggel, ha nem megyek el hozzájuk?” Ez a szeretet.
Aki kilép önmagából, önzéséből, s elindul a másik felé, az az igazi szeretet. Jézus Krisztus eljött erre a világra, hogy bennünket ténylegesen megtanítson az isteni szeretetre, hogy kinyilatkoztassa, milyen az isteni szeretet.
Jézustól tanulhatjuk meg, hogyan kell élni, szeretni, hogyan lehetünk az ő követői, krisztusiak, vagyis keresztények.
Ferenc pápa, amikor meghirdette az irgalmasság évét, így írt: „Ha Jézusra és az ő irgalmas arcára szegezzük tekintetünket, képesek leszünk befogadni a Szentháromság szeretetét. Jézus azt a küldetést kapta az Atyától, hogy a maga teljességében nyilatkoztassa ki az isteni szeretet misztériumát. »Isten szeretet« (1Jn 4,8.16) – állítja elsőként – és az egész Szentírásban egyedül – János evangélista. Ez a szeretet vált láthatóvá és tapinthatóvá Jézus egész életében. Személye nem más, mint az önmagát ingyenesen odaajándékozó szeretet. A hozzá közeledő személyekkel valamiféle páratlan és megismételhetetlen kapcsolatban áll. A csodajelek, amelyeket elsősorban a bűnösökkel, a szegényekkel, a kirekesztettekkel, betegekkel és szenvedőkkel visz véghez, az irgalmasságról beszélnek. Benne minden az irgalmasságról szól; benne nincs semmi együttérzés nélkül.”
Meg kell tanulnunk először is észrevenni.
Kell ehhez egy figyelmesség, hogy észrevegyük, mire van szüksége a másiknak, és kell, hogy a szívünkre vegyük, vagyis legyen bennünk jóság.
Ne keverjük össze a jóságot a jótékonykodással! A jótékonykodás sokszor a jótékonykodóról szól. De a jóság magáról az Istenről, aki a jóság forrása. Jézus mondja a gazdag ifjúnak: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten” (Lk 18,19), belőle merítve tudunk mi is másokhoz jók lenni. Ezt kell megtanulnunk Jézustól, mert ő bennünket is meg akar gyógyítani.
Jézus a teljes embert, emberségünket akarja meggyógyítani, ezért a szemünk elé akarja tárni a szépséget, értelmünkbe az igazságot, szívünkbe a jóságot. Először is lássuk meg mindazt a szépet és gyönyörűt, amit Isten beleteremtett ebbe a világba. Ne csak mindig a rosszat vegyük észre! Ha valaki állandóan csak panaszkodik, sosem lesz boldog. Nekünk, keresztényeknek észre kell vennünk a szépséget, és hirdetni az örömet: létezni jó, sőt szeretetben létezni jó.
Értelmünkbe akarja adni az igazságot. Az igazság pedig az, hogy az Isten végtelenül szeret és elküldte a Fiát, hogy mindaz, aki hisz benne az ne vesszen el. Az ember földi élete véges, meg fogunk halni, de nem kell elvesznünk. Ha hitben élünk, akkor örökké fogunk élni, sőt már most örök életünk van. Ez az igazság. A világtörténelem során nagyon sok ember mondta, hogy nekem van igazam, de azt, hogy „én vagyok az Igazság”, azt csak egy valaki mondta.
Jézus a szívünkbe akarja adni a jóságot. Ne azt kérdezzük, hogy ki szeret engem, hanem én kit tudok szeretni. Nemcsak egyszerűen érzelmekkel, hanem azzal a tevékeny, irgalmas, figyelmes szeretettel, amivel Jézus szeret bennünket. A jóságból, az igazi szeretetből fakadnak aztán a tettek. Aki csak mondja, hogy hisz, de tettei azt nem igazolják, akkor annak a hite üres. A „hit a szeretet által tevékeny” (Gal 5,6).
„Az ember elindult a semmiből a végtelen felé a szeretet által” – fogalmazott Böjte Csaba testvér, aki egész életét arra fordította, hogy a rászoruló gyerekeket segítse, mert ő felebarátja akart lenni ezeknek a gyerekeknek. Honnan vette ehhez az erőt? Onnan, hogy Jézus Krisztus megkereste őt, bekötözte, gyógyította, ápolta, gondozta élete sebeit, fájdalmait.
Keresztény életünk forrása, kiindulópontja, motivációja az, hogy Jézus már megkeresett bennünket, meg akar találni – még akkor is, ha mi ezt nem akarjuk – föl akar emelni, hogy a gyógyulás, a lelki egészség élményéből tudjunk másokat igazán jól szeretni.
XVI. Benedek pápa a papság évének meghirdetésekor levelet írt a világ minden papjához és ebben így fogalmazott: „Engedjük, hogy az Úr hadd szemlélje a mi bűneinket, a mi sebeinket, hiszen azokat akarja meggyógyítani, hogy elámuljunk megváltott emberlétünk örökké tartó új csodáján”, amivel rácsodálkozhatunk, amit befogadhatunk, és amit tovább kell adnunk a tevékeny szeretetünkkel, a jóságunkkal. Ez mindannyiunk számára motiváció. Bármilyen bűnösök is legyünk, nem vagyunk menthetetlenek. Jézus azért jött, hogy megkeressen, ránk találjon, bekötözze a sebeinket, meggyógyítson, vállára vegyen és hazavigyen.
Istennek a hozzánk lehajló irgalmas szeretetéből fakad az igazi öröm, a megváltottság tapasztalata. A Burkina Fasó-i közösség állította össze az idei imahét tematikáját, amelynek jelképe az élő víz, ami életet jelent. Az élet vize előfordul a Szentírásban!
„Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak.” (Jn 7,37-38)
A meggyógyított ember szívén átmegy az élő víz. A forrás maga az Isten, az ő Szentlelke, aki kiárad a megkeresztelt emberre, és rajtunk keresztül átmegy a rászorulókhoz az örök élet vize, vagyis a szeretet. Ez a mi feladatunk.
Vegyük észre mi is a rászorulókat, aztán vegyük a szívünkre és tevékeny szeretettel tegyük a jót. Kötözzük be a sebeiket, gyógyítsuk Isten szeretetével a másik embert.
Milyen sokszor türelmetlenek vagyunk egymás iránt. Pedig olyan egyszerű lenne, hogy a számunkra nehéz embereket elviseljük a munkahelyünkön, a hétköznapjainkban, a szomszédainkat, barátainkat, az embertársainkat, az emberségben társunkat, és segítünk bajaikban.
Ahogyan Jézus nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett, így legyen nekünk is figyelmes szeretetünk, erőnk, hogy meg tudjuk tenni mindazt, amit Isten ránk bíz, amit odaad nekünk, amikor azt mondja: Legyél az én irgalmas szeretetemnek képviselője!
1709-ben pestis járvány volt Gyöngyösön. A kolostorban a házfőnök úgy rendelkezett, hogy zárják be a kaput, és csak egy pap maradhat kint, aki gondozza, ápolja a betegeket, temesse el a halottakat, és minden nap hajnalban a kápolna harangját húzza meg. Amikor nem szólalt meg a harang, tudták a kolostorban lévők, hogy a pap is beteg lett, vagy talán meghalt. Ment ki a következő. Összesen 13 pap halt meg egymás után, amíg tartott a járvány. Odaadták az életüket azért, hogy másokat szolgáljanak, hogy tanúságot tegyenek Isten végtelen szeretetéről, az örök életről, a feltámadás hitéről. Amikor Jézus azt kéri tőlünk, hogy éljünk szeretetben, akkor nekünk is azt mondja, menj és tégy te is hasonlóképpen, vagyis legyél mindenkinek felebarátja, legyél az örök élet tanúja – zárta elmélkedését palánki Ferenc megyéspüspök.
Az ökumenikus imahét debreceni záró alkalmán, vasárnap, a Református Nagytemplomban adják át a Both Antal Teológiai és Kulturális Alapítvány által 2018-ban alapított Pro Unitate in Christo díjat. Az idén a díjat dr. Dolhai Lajos, az Egri Hittudományi Főiskola és Érseki Papnevelő Intézet rektora részére ítélik oda.
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
