A következő szentírási részekre úgy figyeljünk, hogy azok az Istennel való találkozásról szólnak. Mi is azért vagyunk itt, hogy vele találkozzunk, nyissuk ki a szívünket, hogy Isten igéje felkészítsen minket a vele való személyes találkozásra.
Az olvasmány, mint bölcsességet mutatja be az Istent. Figyeljük, hogyan találkozhat vele az ember.
A szentlecke, november lévén, arról tájékoztat, hogy a halálunkban jön létre a nagy találkozás. A feltámadásban elragadtatunk a magasba, hogy találkozzunk Krisztussal és örökké az Úrral legyünk.
Az evangéliumi példabeszéd a földi életünk végén bekövetkező nagy találkozásról szól, amely kétféle lehet: Jézus a hűségesen reá várókat beviszi a menyegzőre, úgy találkozik velük, mint vőlegény a menyasszonnyal. A késlekedőket kizárja az örömből, ők ítélő bírájukkal találkoznak benne.
Szentírási részek:
Olvasmány: Bölcs 6,12-16 – A Bölcsesség előre megmutatkozik azoknak, akik vágyódnak rá.
Szentlecke: 1Tessz 4,13-18 – Elragadtatunk a magasba, hogy találkozzunk Krisztussal, és örökké az Úrral legyünk.
Evangélium: Mt 25,1-13 – Akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre.
Kedves Testvérek!
A Bölcsesség könyve szinte újszövetségi tapasztalatként beszél az Istennel való találkozásról. Ragyogónak és hervadhatatlannak, azaz sugárzó fénynek és élettől duzzadónak mutatja be az Istent, akit könnyen felismernek, akik szeretik, és rátalálnak, akik keresik. Akik vágyódnak rá, azoknak előre megmutatkozik. Milyen szép képpel mutatja be, hogy a kora reggel imájával őt kereső embernek ott ül az ajtaja előtt. Róla elmélkedni tökéletes okosság, aki érte virraszt, hamar megszabadul a gondtól. (Aki már részt vett imavirrasztásban, megtapasztalta, hogy nem volt „másnapos”.) Isten barátságosan megjelenik az őt szeretőknek az utakon, és minden szándékukban találkozik velük. Jártukban-keltükben, minden gondolatukban jelen van az Isten. Milyen egyszerű az állandó, Isten jelenlétében való élet!
Akik így élnek itt a földön, azok számára nem félelmetes a halál, azok értik Pál apostol érvelését, amit a szentleckében hallottunk. Az az Isten, aki feltámasztotta Jézust, minket is feltámaszt. Halálunkban elragadtatunk a magasba, hogy találkozzunk Krisztussal, és örökké az Úrral legyünk. Ez az Istennel való találkozásaink beteljesedése.
Jézus tudja, mi lakik az emberben, tudja, hogy nem könnyű hűségesen várakozni, virrasztva keresni az Istennel való találkozást, ezért az evangéliumban egy nagyszerű példabeszéddel készíti fel tanítványait, és készít fel minket is erre a várakozásra és találkozásra. A példabeszéd csúcsa a menyegző, a találkozás a menyegzőre érkező vőlegénnyel. A vőlegény maga Jézus. A tíz szűz valójában egy személy, Jézus mindenkori tanítványa, Egyházának mindenegyes tagja Jézus „menyasszonya”. A találkozás időpontja az egyes személyek halála. A várakozás ideje minden személy számára a saját földi élete.
A fenti „szereposztás” szerint mi mindannyian, egyes szám első személyben a tíz szűz vagyunk egyenként, de mégis közösséghez tartozva, így figyeljük, hogy mire akar tanítani bennünket Jézus.
Először is arra, hogy a találkozás, amire várakozunk, amire egy életen át készülünk, döntő és visszavonhatatlan esemény, mint a vőlegény és menyasszony menyegzős házba való bevonulása. Ettől függ a teljes ember boldogsága, vagy boldogtalansága. Ez olyan nagy jelentőségű esemény, amit csak az ostobák becsülnek alá. A nagy napot virrasztva kell várni. Nem elég, ha az ember az utolsó pillanatban akarja „rendbe szedni” magát. Az egész életnek, az egyre mélyebb találkozások folyamatán át, a nagy találkozás várásává kell lennie.
Másodszor arra tanít Jézus, hogy tartsuk rendbe a lámpát, és mindenkor legyen rendelkezésre álló olajunk. Az életünk során nem tudjuk mindvégig megőrizni hitünk és szeretetünk eredeti erejét. Elernyedünk, elálmosodunk, ránk tör az éjszaka, amikor az Úr távol van. Amikor megpróbáltatásban, szenvedésben és különféle földi gondokban van részünk, ezek a bajok nehézzé teszik a folytonos várakozást. Ilyenkor van szükség a virrasztásra, ilyenkor nem szabad hagyni kialudni a „lámpát”. Azt a világosságot kell őrizni, amit a vigasztalások idején Jézustól kaptunk. Az olaj pedig az iránta való szeretetünk. Akit igazán szeretünk, annak a várása – amikor távol van –, növeli szeretetünket. Ez a szeretet „magas lángon tartja a lámpásunkat.” Ezt az „olajat” nem lehet mástól kölcsönkérni, mindenkinek magának kell „beszereznie”.
Az okosak készen álltak a vőlegény érkezésekor, és bementek vele a menyegzőre. Aki egész életén át keresi, várja az Istennel való találkozást, ahogyan hallottuk az olvasmányban, megtalálja azt, már itt a földön is, és a maga teljességében részese lesz az örök életben. Halála az Úrral való szeretetteljes találkozás kapuja lesz.
A balgák pedig, akik nem tartották rendben a lámpásukat, az „éjszakában” engedték kihűlni a vőlegény iránti szeretetüket, nem a Vőlegénnyel találkoznak, hanem a Bíróval, aki bezárta előttük az ajtót.
Jézus ezzel a példabeszéddel nem a kárhozattal akar riogatni bennünket, hanem a menyegzőre hív. Elénk tárta az okosak útját és a balgák útját, és felszólít az okosak útjának követésére, hogy virrasszunk, hogy éberen várjunk a nagy találkozásra.
Fodor András
nyugalmazott püspöki helynök, plébános
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
