Az Eucharisztia közösséget teremt. Egyetlen búzaszemből nem lehet kenyeret sütni, egyetlen szőlőszemből nem lehet bort készíteni. Sok kell hozzá. Mi vagyunk ezek a búzaszemek, szőlőszemek, akik – amikor eljövünk a templomba –, a magunkét beletesszük a közösbe és Isten szeretete összefog bennünket.
„A lelki tavaszhoz érkeztünk, ahol találkozhatunk az Úrral, átélhetjük húsvét örömét. Elkezdjük ünnepelni a szent három napot, az Eucharisztiára tekintünk, valamint Jézus Krisztus áldozatára és keresztjére, és igyekszünk megtanulni szeretni. Jézus meghívott bennünket az utolsó vacsora termébe, hogy vele együtt legyünk, megerősítsen bennünket, hogy felkínálja saját magát és erőforrásunk legyen az élethez.” – Palánki Ferenc megyéspüspök köszöntő szavaival kezdődött az utolsó vacsora emlékmiséje, április 6-án, a 30 éves Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye nagycsütörtökén a debreceni Szent Anna-székesegyházban, amelyen részt vett dr. Krakomperger Zoltán általános helynök, plébános, Szidor János káplán, valamint az egyházközség akolitusai, hívei.
Ezt követően a liturgiában a Dicsőség éneklésekor megszólaltak a templom harangjai, csengői és az orgona, amelyeket legközelebb a nagyszombati vigília szertartáson hallhatunk. Addig a hagyomány szerint a világ harangjai „Rómába mennek”, ahol Jézust közösen gyászolják.
A liturgia az utolsó vacsorát, Jézus elárultatását és elfogatását, a szenvedéstörténet kezdetét tárja elénk. Az utolsó vacsora az első szentmise és az Oltáriszentség alapításának az ünnepe. Jézus ezen a vacsorán adja a főparancsot: „Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 13,34). Olyan tanítás ez, amelynek szolidaritásra és összetartásra vonatkozó üzenete a mai világban különösen is időszerű. Az ószövetségi olvasmány (Kiv 12,1–8; 11–14) felidézi az egyiptomi kivonulás éjszakáját. A zsidó peszah, a húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe. A szentlecke (1Kor 11,23–26) az utolsó vacsora termét jeleníti meg, ahol Jézus a tanítványainak ezt mondja: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem…” Jézus saját testét és vérét hagyja ránk, hogy lelkünket táplálja, vére által megszabaduljunk a bűntől és az örök haláltól.
A nagycsütörtöki evangélium (Jn 13,1–15) a lábmosást tárja elénk, azt a cselekedetet, amellyel Jézus, az Úr és Mester a legalantasabb munkát vállalva mosta meg a tanítványok lábát. Ez a cselekedet örök időkre szóló példaadás abban, hogyan kell egymást alázatos szívvel szolgálni.
Az evangéliumot Csapó Márton egyházmegyénk diakónusa énekelte:
Ezután következett Palánki Ferenc megyéspüspök homíliája: „Az Eucharisztia alapításának ünnepén elérkeztünk az Ószövetség és az Újszövetség határához. Az olvasmányban az Ószövetség alapításának történetét hallhattuk, azt a húsvétot, amikor a választott nép családonként egy-egy bárányt elfogyasztott, annak vérét pedig rákenték az ajtófélfára, és így megmenekültek. Most Jézus az igazi Bárány, Ő veszi el a világ bűneit, saját vérét, az életét adja oda. A mindenadás példája és története, az Isten végtelen szeretetének a története ez. Ebbe akar bennünket is belevonni” – kezdte elmélkedését a főpásztor.
Bevezető gondolataiban utalt a társszékesegyházban délelőtt bemutatott krizmaszentelési szentmisére, ahol a papsággal együtt adtak hálát meghívásukért. Mint mondta, ezen a napon délelőtt sehol nincs szentmise, csak a székesegyházakban, vagy a társszékesegyházakban, ahol a püspök együtt misézik papjaival – vagyis Krisztus papjaival –, hálát adnak meghívásukért és megújítják papi ígéreteiket. Ilyenkor visszaemlékeznek a papságuk, az Istennel való kapcsolatuk történetére, amikor először gondoltak arra, hogy ezt a hivatást választják, és azokra, akik tudva, vagy tudatlanul segítették, irányították életüket a papság felé.
„De nemcsak egyéni történetről van szó, hanem arról a közösségről, hogy mi együtt vagyunk a papjai ennek a 30 éves egyházmegyének. Azok közösségéhez tartozunk, akik nagycsütörtökön, az Eucharisztia születésnapján a papságuk születésnapját is ünneplik. Hálásak vagyunk a meghívottságért, azért, hogy ott állhatunk Isten színe előtt, és szolgálhatunk neki ránk bízott testvéreinken keresztül. Nagy dolog ez!
Istennek a titka, misztériuma az, hogy miért pont minket szólított meg. Ez tulajdonképpen különleges találkozás egy-egy szentmisén, vagy egy szón keresztül, amikor szíven talált bennünket Isten üzenete, és megfogalmazódott a vágy, hogy igen én ezt szeretném. Nem tudom, hogy miért és hogyan lesz, de mégis ott kell legyen a ráhagyatkozás, amely válasz Isten szeretetére. Nem azért, mert mi papok különb keresztények vagyunk, hanem, hogy segítsünk másoknak is a saját életállapotukban válaszolni Isten szeretetére, és akkor megtapasztalhatjuk, hogy nem tudunk nagylelkübbek lenni, mint az Isten. Mi csak egy nagyon kicsit tudunk adni neki, és Ő nekünk adja a végtelent.”
Ezt követően a főpásztor az Eucharisztia – amely azt jelenti hálaadás – közösségteremtő erejéről beszélt a papságra és az általános papságra, vagyis az egyház hívő népére tekintve:
„Az Eucharisztia közösséget teremt: Az egyházmegye templomaiba a paptestvérek vitték az örömhírt és hirdetik Jézus mindent odaadó szeretetét, amely belevon bennünket az isteni életbe. Nekünk ajándékozza testét és vérét, a kenyeret és a bort. Ezek a csodálatos jelképek számunkra valóságot jelentenek. Hisszük és valljuk, hogy valóban Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz.
Az Eucharisztia a közösségteremtésnek a jelképe. Egyetlen búzaszemből nem lehet kenyeret sütni, egyetlen szőlőszemből nem lehet bort készíteni. Sok kell hozzá. És mi vagyunk ezek a búzaszemek, szőlőszemek, akik – amikor eljövünk a templomba –, a magunkét beletesszük a közösbe, és Isten szeretete összefog bennünket. Nem rajtunk múlik az, hogy itt vagyunk, mert mindannyian meghívást kaptunk Istentől, hogy legyünk egy közösség, hogy Jézus köré gyűljünk össze, elhozva a személyes áldozatainkat, fájdalmainkat, sebeinket és persze az örömeinket, így tudjuk a közös ünneplést személyessé is tenni. Nagyon fontos, hogy minden szentmisét személyesen is átéljünk imádságos lelkülettel, de ez azon múlik, hogyan érkezünk ide, milyen gondolataink, vágyaink, nehézségeink, terveink vannak.
Hálát adunk, mert az az Isten, aki meghívott bennünket az egyház közösségébe, látja a küzdelmeinket, nehézségeinket és ezért táplálni akar. A magyar nép régen a kenyeret életnek hívta, a bor pedig az öröm, a vidámság jelképe. Isten életet és örömet akar nekünk adni. Ezért fontos, hogyan jövünk ide, veszünk részt a szentmisén, kiket hozunk magunkkal imádságainkban, mennyire vágyunk a szentáldozásra, a személyes találkozásra. Van-e bennünk vágy egyáltalán, vagy csak részt veszünk, mint egy színházi előadáson, és az életünk ugyanúgy megy tovább, mint eddig? Hogyan élem át a szentáldozást? Egyesülök Krisztussal? Krisztushordozó, mozgó tabernákulum leszek-e és amerre járok, az Ő szeretetét tudom képviselni? Innen érthetjük meg, hogy az általános papságban minden megkeresztelt ember részesedik, hiszen mindenki meghozza a saját személyes áldozatát és beleteszi a közösbe, az egyház közösségébe, és ezáltal tudunk élni, másokat is éltetni.
Jézus Krisztus a mai estén megszólít, meghív bennünket is. Az Ő szeretetközösségébe jöttünk össze. Szemléljük, nézzük Őt az Oltáriszentségben, az ostyában, ahogyan Ferenc pápa mondta: szemlélhetjük, hogy milyen törékeny az Isten. Ő ezt értünk vállalta, ennek a misztériumát ünnepeljük a szent három napon, és a mai estén Jézusra figyelünk, Aki beszél, tanít, lábat mos, felajánlja barátságát és nyújtja felénk testét és vérét. Fogadjuk be Őt és kérjük, hadd legyünk mindannyian személy szerint és közösségben is krisztushordozók, vagyis a szeretet, az örök élet ajándékozói – fejezte be elmélkedését a főpásztor.
Palánki Ferenc megyéspüspök elmélkedése itt meghallgatható:
A homíliát követően a liturgiában felidézték és megjelenítették Jézus példáját, aki megmosta tizenkét tanítványának lábát. Ez a gesztus nem csak jelképes, hiszen általa a saját személyében adott példát a felebaráti szeretetre és az alázatosságra.
A szentmise befejező mozzanatában, az utolsó vacsora végén az oltárfosztás következett. A főpásztor minden díszítést eltávolított az oltárról, mely annak jelképe, ahogy Krisztust megfosztották ruháitól.
Az Oltáriszentséget pedig egy külön kápolnába vitték, ott őrzik a nagyszombati vigília szentmiséig.
A szertartás csendben, elbocsátás nélkül fejeződött be, a világegyház nagypénteken nem mutat be szentmisét.
A nagycsütörtöki szentmise után ezen az estén többen a virrasztás lehetőségét választották a templomban, hogy ennek a napnak a misztériumában elmélyüljenek. Dr. Krakomperger Zoltán általános helynök, plébános nagycsütörtök titkáról, a mi Urunk, Jézus Krisztus búcsúbeszédének néhány részletéről elmélkedett (Jn 14-17) Jézus főpapi imájával bezárólag.
Kovács Ágnes – Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
