A MENÖK – Merjünk Növekedni Krisztusban! – július 21-28-ig tartó egyházmegyei ifjúsági tábort idén Kálmán József plébános, egyházmegyei ifjúságreferens kísérte, akit Palánki Ferenc megyéspüspök egy évvel ezelőtt bízott meg e referensi szolgálattal.
A tábor hetének első napjait a Domaszék-Zöldfás Lelkigyakorlatos Központban, majd egy napot Leveleken töltöttek el, és végül a főpásztor kíséretében gyalogos zarándokként indultak útnak Máriapócsra, az egyházmegyei búcsúra.
Kálmán József atyát – aki első alkalommal szervezett ifjúsági tábort –, az ott szerzett tapasztalatairól és az egyházmegyei ifjúságpasztorációban rejlő lehetőségekről kérdeztük.
– Lengyel József atya fiataloknak tartott előadásában tette fel a kérdéseket a tábor végén: Hogyan érkeztél a táborba? Milyen élményeid voltak? Mit viszel haza?
József atya, neked milyen válaszaid vannak ezekre a kérdésekre?
– 11 éven keresztül voltam ministránsreferens, minden évben táboroztattam, és már kispapként is a szervezők között lehettem. Éppen ezért gondoltam azt, hogy ebben talán nekem már rutinom van, de hirtelen rá kellett döbbennem arra, hogy ez nem így van.
Alapvető különbségekkel találkoztam. Sok minden más volt. Először is a tábor vegyes, továbbá teljesen más korosztály kihívásaival is szembe találtam magam, a ministránsokhoz képest az ifitábor résztvevőinek nagy része már majdnem fiatal felnőtt. Tehát az a fajta magabiztosság, amely eddig jellemezte a felkészülésemet, most hirtelen eltűnt, és még saját magamon is mosolyogtam, hogy 17 éve vagyok pap, számos tábor van mögöttem, mégis izgulok, hogy minden rendben lesz-e.
Alapvető különbség volt továbbá, hogy a ministránsoknak minden egyes napra szerveztünk kirándulást, programot. Az ifi táborban pedig azzal szembesültem, hogy az idő nagy részét a táborhelyen töltjük. Kérdeztem a segítőktől, hogyan fogjuk így eltölteni a hetet, de ők csak mosolyogtak, és biztosítottak afelől, hogy nem fognak unatkozni a fiatalok. Tényleg így volt. Előadás, közös feladatok, kicsoportos beszélgetés, közösségi játékok, szentmise, beszélgetés… és pillanatok alatt eltelt a nap. Valóban nagy élmény volt számomra, hogy értékes programokkal töltöttük ki a napokat úgy is, hogy otthon maradtunk.
– Komoly szakembergárda, ugyanaz a team dolgozik az ifi táborokban évről évre, ismerik a kihívásokat, a korosztályt, és nagyrészt a fiatalokat is.
– Mély pozitív benyomást gyakorolt rám az, hogy olyan segítők voltak mellettem, akiknek hosszú évek, vagy évtizedes tapasztalatuk van a táboroztatásról, valamint olyan fiatalokat, egyetemistákat is választottunk magunk mellé, akik már több éve részt vesznek a táborban.
Arra döbbentem rá, hogy olyan ez, mint egy emberi szervezet, ahol minden szervnek megvan a maga feladata, nem hiányozhat egyik sem, mert akkor nem úgy lüktet, működik a „rendszer”.
Nagy szükség van a segítőkre, a fiatalokra, akik egy kicsit még táborozók, de már megszólíthatóak, ügyesen átlátják a feladatokat.
A tábor legfontosabb üzenete tehát számomra az, hogy ugyanúgy, mint az egyházban, az egyházközségekben, a püspök, a pap önmagában nem elég. Fontos, de nem elég. Ha nincsenek segítők, munkatársak, akkor ellehetetlenedhet a szolgálat, elfogy a közösség. Kirakhatom az olajmécsest az oltárra, gyújtogathatom, de ha nincs benne olaj, akkor az sohasem fog égni.
Azt tapasztaltam, hogy a táborban ennek a mécsesnek az olaját a segítők adták. Óriási élmény és nagyszerű ajándék volt ez számomra.
A tábor végén többen feltették a kérdést nekünk, hogy mikor lehet jelentkezni segítőnek. Megfogalmazódott bennük, hogy ők is szeretnének többet tenni a közösségért.
– Vonzó lehetett számukra ez a szolgálat. Segítő szerepet az egyházközségben is vállalnának?
– Nyílván ezt az élményt most a táborban szerezték a fiatalok, és felmerült bennünk, szervezőkben annak lehetősége, hogy mindezt nem korlátoznánk a táboros hétre, hanem be lehetne vonni őket más ifjúsági programokba is. Korábban működött az egyházmegyében a VETŐ – Egyházmegyei Vezető Képző –, amelynek éppen az volt a célja, hogy megszólítsa a fiatalokat. Komolyan foglalkoztat bennünket annak lehetősége, hogy ezt most újragondoljuk.
A táborban az is megfogalmazódott a fiatalokban, hogy milyen jó az, hogy hasonló értékrendű kortársakkal tölthetnek együtt egy hetet, ahol barátságok is szövődtek, és megtapasztalták azt, hogy van igény a vallásosságra. A ma fiataljainak is szüksége van a vallás gyakorlására, nem csak az idősebb korosztálynak.
– Egyre több kereső fiatallal találkozunk, mintha nyitottabbak lennének a keresztény értékekre is, megtapasztalva azt, hogy a digitális eszközök, a közösségi oldalak stb. nem jelentenek számukra teljességet, valami hiányzik.
– Annyira telített már mindennel a média, a világháló, az iskolák, a közösségek! Nagyon hangos, kapkodó és rohanó a világ. Azt érzem, hogy ismét elérkezünk arra a pontra, amikor szükség lesz a régi dolgokra, a hagyományokra, az elcsendesedésre, és ez most egyértelműen megmutatkozott a táborban is.
– Látható egy bázis, egy közel százfős közösség, akik többnyire évről évre jelen vannak a táborban. Mit jelent ez a közösség – táborozók, segítők – az egyházmegye számára?
– Közel nyolcvanan voltunk, de talán lehettünk volna száznyolcvanan is. Kicsit fájdalmas tapasztalat, hogy talán sok fiatal azért nem jut el hozzánk, mert nincs bátorítás, megszólítás. Ha kiteszek egy hirdetést, talán elmennek mellette. Egy Applikáció vagy egy Facebook bejegyzés egy fokkal sikeresebb lehet, de egyértelművé vált, hogy a személyes megszólítás, meghívás a leghatékonyabb. Ez kellene, hogy erősödjön a lelkipásztorokban, hitoktatókban, amely nem egy kritika, hanem lehetőség, mert hiszen nem nekünk van erre szükségünk.
Emberileg könnyebb nyolcvan emberrel táboroztatni, mint száznyolcvannal. De minden egyházközségnek, ahonnan érkeznének a fiatalok, nagyszerű lehetőség lenne egy ilyen alkalom, mert a táborozók lelkesen térnek haza otthonaikba. Jól érzik itt magukat, és azzal mennek vissza az egyházközségeikbe, hogy: „Itt vagyok, Uram, engem küldj!”
Ezt kellene magunkban, közösségeinkben erősíteni, hogy ezekre a fiatalokra az egyházközségeknek van szükségük. Azt gondolom, sokkal többen lennének, ha komolyabban vennénk a személyes meghívást. Ez egy olyan mag, amelyre a későbbiekben is lehet számítani, nagy részük megmarad segítőnek az egyházközségekben, vagy egyházmegyei programokon. Ha komolyan vesszük, akkor talán dupla ennyien is lehetünk.
– Ehhez kapcsolódik Lengyel Józsi atya előadásának záró gondolata: „Ha rátok nézek kedves fiatalok, akkor azt gondolom, hogy van jövője az egyháznak. Megnyílt a szemetek, mint az emmauszi tanítványoknak, akik felismerték, hogy nincs veszve semmi, és megerősödtek abban, hogy alkalmasak a jó megtételére. Tegyetek tanúságot a szeretetről jótetteitek által, mert nemcsak Jézus, hanem mi is hiszünk bennetek!
Mint egyházmegyei ifjúságpasztorációs referens, milyen terved, elképzelésed van a jövőre nézve?
– Egy éve vettem át ezt a feladatot, megvolt a figyelem, a tanulás időszaka, ezután pedig jön majd az építkezés.
Tagadhatatlan, hogy van egy nagyon komoly bázisunk a katolikus iskolákon keresztül. Ez óriási merítési lehetőség, de ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy nem minden diák jár az egyházi iskoláinkba. Azt gondolom, mint ifjúsági referensnek, feladatom, hogy ők is megszólítva legyenek. Van lehetőség, vannak fiataljaink, elkötelezett családok, ahol ezek a fiatalok felnőnek, és elkötelezett fiatalok, akik tudják a saját családjukat formálni.
Folytatódnak a megszokott ifjúsági programjaink, újabb terveink is vannak. Szeptemberben utótalálkozót szervezünk a tábor résztvevőinek, amely már a jövő építésének lenne egy következő lépcsőfoka. Aki eljön, annak valóban szándékai, tervei vannak a segítő szolgálatban. A készületi időkben (advent, nagyböjt) egy-, vagy kétnapos lelkinapot, szentségimádást tervezünk. Szeretnénk továbbá ezeknek a fiataloknak vezetőképzőt is indítani.
– Élményekkel teli hétről beszélnek a fiatalok. József atya, neked mi jelentette a legnagyobb élményt, mivel térsz haza?
– A vezetők és segítők jelenlétének az élményével térek haza, Gaga Zsuzsa, Lajmán Gréta, Papp-Doktor Angelika vezetők és a segítők jelenlétének a biztonságával. Olyan jó volt látni, hogy nem egy személyben kell mindenért felelnem, hanem minden feladatra volt ember. A terítésre, étel kiosztására, tányérok összeszedésére, az imádságok megszervezésére, éneklésre, zenélésre stb.
Nagyszerű volt még a táborban, hogy Miker Ervin, Papp Tamás, Csapó Marci, a nigériai Okonkwo Chrysogonus Chinwuba atyák is ott voltak a táborban. A fiatalok igényelték a személyes lelkibeszélgetéseket, a jelenlétük sokat segített. Együtt voltunk táborozók, papok és fiatalok. Külön élmény volt a két nigériai kispap, Anaele Charles Chibuike és MGBE Cyprian Amobi jelenléte.
Nagyon jól érezték magukat a táborban, a fiatalok óriási szeretettel vették körül őket. Az fogalmazódott meg bennünk, hogy szerintünk ezek a fiúk most érkeztek meg igazán hozzánk, mert lett egy közösségük. Minden programon ott voltak, a fiatalok a nyakukon lógtak, és öröm volt nézni, ahogy tanították őket magyarul beszélni, kóstoltatták velük az ételeinket.
Érdekes volt látni, hogy Charles-t, aki termetre is a legnagyobb volt közöttük, a legkisebb gyermek próbálta úszni tanítani. Charles fél egy kicsit a víztől, a gyerekek körbevették, mint tyúkanyó a csibéit, és úgy vigyáztak rá a vízben.
Mindezt megelőzte egy esti program, amelyen a fiataljainknak volt lehetőségük kérdezni a nigériai vendégektől. Ez a beszélgetés nagyon megható és szép élmény volt. A diákok nagy érdeklődéssel, kíváncsisággal tették fel a kérdéseiket: mi a kedvenc magyar ételük, melyik magyar szót a legnehezebb kiejteni, hogyan született a hivatásuk, saját kultúrájukból mit tudnak itt bemutatni, megtanítani nekik. A legutolsó kérés az volt, hogy énekeljenek egy-egy dalt az anyanyelvükön, megható pillanatokat éltünk át, többen el is érzékenyültek.
Ez volt tehát az a jégtörés, amely után a táborozók és a vendégek közelebb kerültek egymáshoz, megérkeztek. Nem vendégek voltak már, hanem táborozók.
Összességében különleges élményt jelentett számomra a tábor, hogy megismerkedhettem az egyházmegye fiataljaival, reményt keltő lelkesedésükkel, dinamikus jövőbe látásukkal, amely az egyházmegye jövőjének is alappillére lehet.
Kovács Ágnes – Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
