Pünkösdhétfőn 25 gyermek járult először az Eucharisztia szentségéhez Mátészalkán. A zeng a harang hívó szóval énekre az egységes ruhában lévő gyermekek bevonultak a templomba izgatottan, csendesen, szabályos rendben. Mindig igyekszem elmenni a gyerekeim elsőáldozására, olyan örömet jelent számomra, hogy láthatom őket először találkozni a kenyér és a bor színe alatt rejtőző Krisztussal. Velük ünnepelek, velük imádkozom, bárcsak megéreznék és megértenék, hogy Krisztust hordozzák magukban.
Egy kislány köszöntötte őket, aki még nem volt elsőáldozó, versében a vágy fejeződött ki, hogy bizony ő is a szívébe zárná Jézust és nagyon várja, hogy majd ha odaér, ő is áldozhasson. Majd néhány elsőáldozó mondott verset arról, hogy szívükben ott a vágy és nagyon várják, hogy befogadhassák Jézust.
A saját elsőáldozásom jutott az eszembe 1992-ben a húgom köszöntött minket és láttam szemében a csodálatot, én mint a nővér kihúztam magam, kissé félénken, de határozottan léptem előre, hogy magamhoz vehessem Krisztus testét. Onnantól tudtam, hogy folyton a jóra kell törekednem, hogy sokszor járulhassak az Oltáriszentséghez. Az olvasmányban elhangzó Szent utódok kifejezés, szinte megüti a hallgató fülét, hiszen a szent utódok itt ülnek az első padban, azok, akik először veszik magukhoz Jézus testét.
Heidelsperger István püspöki helynök prédikációja ugyanúgy szolt a szülőknek, mint a gyermekeknek. Az atya felidézett egy felkészülési órát, amikor a közösségi házban várta a gyerekeket. Megérkezett az első gyermek és az őt kísérő szülő. Akkor ez a szülő feltett egy kérdést, amire az atya most szeretne válaszolni. A kérdés valahogy így hangzott: Mit ajánlana annak, aki most ismerkedik a vallással, mi a vallás leglényegesebb és leghasznosabb eleme? István atya akkor nem tudott válaszolni, mert jöttek a többiek, de most valami olyat szeretne mondani, ami megmarad az ember szívében. Két tengerparti élményt mesélt el.
Az első képben a tengerparton pihen egy család, apa a homokban fekszik, anya az idősebb gyerekkel van, aki kb. nyolc éves és a tengerben játszik. A két éves kisfiú egy lapáttal próbálja kimerni a tenger vízét, majd megindul a nagy vízbe az anya és a testvére felé. Jött egy hullám, ami kicsit megnyaldosta a lábait, meglepődött, de ment beljebb tovább, ahogy a hullám visszavonult. Aztán egy nagyobb hullám jött majdnem elesett, de mégis állva maradt, majdnem sírni kezdett, azonban látta a tengerben játszó és jókedvű anyukáját és testvérét. Amikor a negyedik hullám jött egyre erősebben, a gyermek is bentebb járt már a sós vízben, az már biztosan fellökte volna a kisfiút, de az anyukája hirtelen felkapta és hangosan nevettek. A gyermek arcán látszott a félelem, de nem sírta el magát, hanem őszintén kacagott, mert az anyukája felkapta, magához ölelte és együtt mentek beljebb a tengerbe játszani.
A második képben egy tíz éves kisfiú és a tacskó kutyája szintén a tengerparton pihennek. A kisfiú egy homokvárat épített maga és a kutyája köré. Egy idő után olyan hatalmas várat alkotott, hogy nem lehetett látni sem a gyereket, sem a kutyát. A kis tacskó gyakran nézte a gazdáját, aki mindig megnyugtatóan megsimogatta őt. Ott voltak egymásnak, bátorították egymást. Mit tanulhatunk meg ezekből a példákból?
Az embernek mindig szüksége van valakire, akiben bízhat. Falakat is emberekből kell építenünk magunk köré, akik körbezárnak és megvédenek minket. Akkor mindent el tudunk érni. Minden ember fél, de ha olyan falakat építünk, amik megvédenek, az a fal sokkal nagyobb, mint a félelmünk. Hogy ki, vagy mi az a valaki, azt TE döntöd el. A hívő keresztény az Istenre épít, Istenbe veti a bizalmát, benne hisz. Így a vallásosság leglényegesebb eleme a bizalom Istenbe. Rá lehet építeni, ő épít körénk olyan falat, ami a támadásokkal szemben véd minket. Isten iránti mindenekfeletti bizalom.
Gárdonyi Géza Isten remeke című novellájában végigveszi mi a legszebb, mi a legremekebb, felsorolja a virágokat, az értelmet, a tudást. Végül arra jut, hogy az emberi szív a legremekebb, ami egymásért dobog.
István atya a szülőkhöz szólva így fogalmazott: Az ünnepelteknek ti adtatok életet. Még az édesanyja sem tudja mikor dobbant meg először a szíve, ami egyre erősebben ver egészen a végső ütésig. A szív sok mindenért dobog. A legjobban viszont azokért érdemes dobognia, akiket Isten neki ajándékozott. Soha ne feledkezzünk el azokról sem, akiknek a szíve értünk dobogott.
A Hiszekegy imádságban az elsőáldozók a keresztségi fogadalmukat erősítették meg égő gyertyákkal a kezükben, amit a húsvéti gyertyáról gyújtottak meg, majd tisztaságuk jelképeként egy szál fehér szegfűt helyeztek el az oltár előtt. A könyörgést is az elsőáldozók mondták, kérték, hogy gyarapodjanak a szeretetben. A kenyér és a bor színe alatti első áldozást követően, többen hála verseket zengtek. A szülői áldás több szülőt is megérintett, sokan küzdöttek a könnyeikkel.
István atya búcsúzáskor határozottan kérte a szülőket, hogy mostantól ne hittanra, hanem a templomba hozzák a gyermekeiket.
Kedves Elsőáldozók!
Én szívből kívánom, hogy megérezzétek azt a hatalmas lángolást, ami a szentáldozás által az ember lelkében gyúl, amikor a tiszta lelketeket viszitek az oltár elé. Ez a tisztaság vezesse életetek minden lépését!
Zeleznik Erika mátészalkai hitoktató
Fotó: Jobb Ágnes
