„Szokták mondani: a zseninek nincs szüksége segítőkre – én nem vagyok az, nekem szükségem van rájuk” – vallja Palánki Ferenc, aki idén három különleges évfordulót is ünnepel.
Palánki Ferenc, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megyéspüspöke március 11-én tölti be a hatvanadik életévét, június 18-án lesz 30 éve, hogy pappá, február 26-án pedig 13 éve volt annak, hogy püspökké szentelték. A főpásztorral visszaemlékezések, fejlesztések, ökumené és jövőbeli tervekről beszélgetett Kandert-Mikula Szilvia, a dehir.hu munkatársa.
Nemrég volt éppen 13 éve, 2011. február 26-án, hogy püspökké szentelték Egerben. Sokak szerint nem szerencsés szám a 13-as, a Biblia mit mond róla?
Van, aki ezzel sokat foglalkozott és kigyűjtötte a bibliai számokat. Én nem vagyok ebben annyira képzett, hol és hogyan fordul elő a 13-as, de alapvetően nem a szerencsében hiszek, hanem a Gondviselésben. A sors latinul azt jelenti: szerencse. Szokás mondani: meg van írva a sorsunk. Akkor meg van írva a szerencsénk? Egészen másként hangzik így. Azt gondolom, hogy a Jóisten kezében vagyunk, és bármi történik velünk, az az ő tudtával és engedélyével történik, és éppen azért enged meg néha olyat, ami esetleg rossz, fájdalmas vagy nehézség, mert ebből egy nagyobb jó tud kijönni. Ez a nagyobb jó pedig életünk végén, ha meghalunk, akkor ér el: a feltámadás és az örök élet. Jézus Krisztus ezzel váltotta meg a világot és mi ebben hiszünk. Én nem hiszek a babonákban, a szerencsétlenséget vagy szerencsét hozó 13-as számban – habár az érdekesség, hogy amikor a papnevelő intézetben, a szemináriumban voltunk, a ruhaszámom a 13-as volt.
30 éve szentelték pappá, azóta pedig eltelt újabb 30 év. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
Nagy hálával telik meg a szívem, ha visszaemlékszem a pap- és püspökszentelésre, az azóta eltelt időre, a szolgálataimra, szolgálati helyeimre, az emberi kapcsolataimra, azokra a családokra, közösségekre, akiket szolgálhattam. Mindig örömmel találkozom azokkal, akikkel régóta nem láttuk egymást, vagy amikor üzenetet kapok tőlük.
Boldogsággal tölt el, ha visszaemlékszem azokra az időkre, amiket együtt töltöttünk. Meggyőződésem, hogy amikor egy-egy időszakra ajándékba kapjuk egymást, szolgáljuk egymás életét:
mindenki a saját hivatását teljesítve: a hívek a közösség tagjaként, a pap pedig a közösség szolgájaként, hatnak egymásra. A Jóisten egymásnak ajándékozza a közösséget és a pásztort. Amikor kicsit eltávolodunk, fizikailag is nagyobb lesz a távolság, ritkábban találkozunk, akkor is örömmel gondolhatunk vissza és hálásak lehetünk értük, mert ez mind beépült az emberségünkbe, a személyiségünkbe, segített fejlődni és így jobb emberré válhattunk a másik ember által.
Mit üzenne most a 30 éves, pappá szentelésére készülő vagy már papi szolgálatait elkezdő Palánki Ferencnek?
Nem éretlen fejjel vállalkoztam erre, hiszen előtte már mérnök voltam, dolgoztam is a szakmámban, távközléstechnikában, és 30 elmúltam, amikor felszenteltek. Mondhatni, tudtam, mire vállalkozom. Az élet, a nehézségek pedig igazolták, hogy az evangélium valóság, abban érdemes hinni, és abban is, hogy amit Jézus tanít, az igaz, amikor azt mondja: „Aki engem akar követni, az tagadja meg magát, vegye fel és vigye a keresztjét, úgy kövessen”. A kereszténység, a krisztuskövetés nem az áldozatokból és önmegtagadásokból áll, hanem Krisztus meghívására adott válasz, az, hogy ő meghívott engem. Szokták mondani, milyen rossz és nehéz a papoknak a magányosság. Igen, a magány nehéz – de én nem ítélve vagyok a magányosságra, hanem meghívva. Amikor magányos vagyok – abban az értelemben, hogy egyedül vagyok –, akkor sem vagyok magányos: igyekszem nyitva lenni, hol egy másik emberen keresztül, hol közvetlenül az Isten felé. Ez az isteni jelenlét különféle eseményeken, embereken, találkozásokon keresztül jelenik meg az életünkben, és ez a jelenlét tesz boldoggá. Nem azt érzem, hogy „jaj, milyen magányos vagyok”, hanem azt, hogy jó az Isten, szeret az Isten, itt van az Isten. Nem abban hiszek, hogy van Isten, hanem abban, hogy jelen van.
2015-ben lett a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye történetének második vezetője. Mekkora felelősséggel jár az egyházmegye élén tevékenykedni?
Amikor idekerültem, még nem is tudtam, mekkora felelősséggel jár, milyen sokféle területe van ennek a szolgálatnak. Az elődömtől, Bosák Nándor püspök atyától nagyon sokat tanulhattam és tanulhatok most is, nagyon sok tanáccsal látott el és lát el mindig, amikor hozzáfordulok. Bevezetett a papokkal való kapcsolatba, a lelkipásztorkodásba, az egyházmegye területi ellátásába, lefedésébe. De ott vannak még a családok, a karitász, az intézmények fenntartása, építkezések, felújítások – annyi mindenhez kellene érteni.
Szokták mondani: a zseninek nincs szüksége segítőkre – én nem vagyok az, nekem szükségem van rájuk. Igyekeztem egy olyan közösséget, csapatot építeni magam köré, amelyben mindenkinek megvan a maga feladata azon a szakterületen, amit rábíztam, és amiért ő felel.
De közösen próbáljuk megtalálni a megoldásokat, a fejlődés lehetőségeit, és úgy csoportosítani a meglévő anyagi erőforrásokat, hogy lehetőleg mindenhová jusson. Semmikor nem jut mindenhová, mégis valahogy mindig előre tudunk lépni, vannak új építkezéseink is. Debrecenben, Józsán épül egy iskolánk, két óvodát már építettünk, a Szent József Gimnázium átépítésével egy általános iskolát is. Csak itt, Debrecenen belül is sok mindent építettünk, de ezt jól összehangolt szervezéssel és jó munkatársakkal lehet igazán megvalósítani. Nem könnyű, de mindig lehet továbblépni, és azt mondhatom, hogy az elmúlt, lassan 9 év alatt jól haladtunk.
Óvodák és iskolák: miért fontos az egyházmegye számára, hogy a fiatalokra építse a jövőt?
Amikor átvettem az egyházmegyét, a székfoglaló beszédemben megjelöltem azokat a területeket, amelyekre nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni. Ebben benne voltak a családok, akiket leginkább két irányban kell nagyon segítenie az egyháznak: az egyik a gyerekek, a másik pedig az idősek gondozása. A gyerekek a jövő: fontos, hogy legyen hol tanulniuk, fejlődniük a fiataloknak, akiket a keresztény, vagy ha vallásukat nem is gyakorló, de érdeklődő családok ránk bíznak. 2012-ben a Szent József Gimnáziumnak 212 növendéke volt, most pedig – igaz, azóta már óvoda, általános iskola és gimnázium is – 1100. Ezért is kellett fejleszteni. Mi nyitottak vagyunk, nemcsak római katolikusok járnak hozzánk, hanem ránk bízzák a gyerekeiket olyan szülők is, akik reformátusok vagy éppen – ahogy én szoktam fogalmazni – keresők, nem feltétlenül vallásosak, de úgy vélik, ez egy olyan közösség tud lenni, ahová érdemes a gyermeket beíratni, hogy egyfajta értékrendet, olyan nevelést kapjon, ami megalapozza az életét.
A másik oldalon pedig ott vannak az idősek: ezért is építünk Hajdúböszörményben és Hajdúszoboszlón új szociális otthonokat, hogy azok a fiatalabb családok, akik elköltöztek innen és már nem együtt élnek a szülőkkel, biztonságban tudhassák idős szüleiket. Persze nem tudunk mindenkinek segíteni, de akinek tudunk, megpróbálunk. Fejlesztettük a Szent Erzsébet Otthont Debrecenben, most már kilencvenkilenc időst tudunk befogadni és több mint huszonötöt tudunk naponta meglátogatni és segíteni nekik. A hajdúböszörményi ház már elkészült, a működési engedélyre várunk, itt ötvenfős ellátás lesz, Hajdúszoboszlón pedig kilencvenkilenc. Fontos, hogy a régiónkban, a mi területünkön élők ilyen segítséget is kapjanak. Persze hosszú távon vannak még terveink, de egyelőre idáig jutottunk, viszont nem lehetünk elégedetlenek.
Püspöki jelmondata: „Jesus est resurrectio et vita” – „Jézus a feltámadás és az élet”. Miért ezt választotta annak idején? Mit jelent ez Önnek?
Nemrég, február 24-én volt Szent Mátyás apostol ünnepe. Azért választották ki őt az apostolok, hogy legyen valaki, aki velük együtt tanúskodik a feltámadásról. Nem valamiről vagy Jézus valamelyik csodájáról, tanításairól, hanem a feltámadásról. Püspökké szentelésem időpontját február 26-ára tűzték ki, ami közel van Mátyás apostol ünnepéhez. Egy püspök hivatala szerint apostolutód. Úgy éreztem, arra kaptam meghívást, hogy a feltámadásról mint hitünk központi igazságáról és valóságáról tanúskodjak. Püspöki kinevezésem előtt másfél évvel hunyt el édesanyám, és a halálos ágyánál ülve, amikor átment a kapun az örök életbe, az jutott eszembe, amit Jézus mondott Máriának és Mártának Lázár halálakor: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?”. Másfél évvel később, a püspöki kinevezéskor újra beugrott: „Hiszed ezt?”. Összeállt a kép, hogy a feltámadásról kell tanúságot tennem, és hogy
szeretnék arról tenni tanúságot, hogy hiszem: Jézus a feltámadás és az élet. Ezért választottam ezt a jelmondatot. Azóta is hálás vagyok ezért az üzenetért, és igyekszem ennek örömében, derűvel és meggyőződéssel végezni a szolgálatomat.
Milyen egy jó pap vagy milyennek kellene lennie egy jó lelkipásztornak?
Ezt nem tudom megmondani. Azt azonban tudom, hogy ha valaki tudja magáról, hogy jó, akkor már nem az. Legyen mindenkiben benne a vágyakozás, hiszen a mérce nem akárki: maga Jézus Krisztus. Mi őt képviseljük itt, a földön, az ő nevében beszélünk, szolgálunk, szolgáltatjuk ki a szentségeket, beszélgetünk az emberekkel, végezzük a lelkiszolgálatot, a hitoktatást, a gyóntatást, a lelki vezetést, és odaállunk a bajban lévők, a szegények, a rászorulók mellé a karitász révén, illetve a temetéseken, de az örömöknél is, az esküvőkön. Minél inkább hitelesen képviseli valaki Jézus Krisztust, annál inkább jó pap. Az a jó, ha ezt észreveszik az emberek, hogy valami misztérium van ebben az emberben, megjelenik benne az, akit képvisel. Lehet, hogy a pap erről nem is tud, de akikkel találkozik, azoknak kicsit könnyebb lesz az életük, boldogabbak lesznek egy találkozás révén. Úgy hiszem, ez a lényeg.
Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik most érezték meg az elhívást a papi hivatásra, és most indulnak el a lelkipásztorrá válás útján?
Legyenek hűségesek. Aki meghívta őket, ő is hűséges. Az ember saját erejéből nem lesz pap, amikor odaadja készségét, azt mondja: én nem vagyok alkalmas, de kész vagyok rá, hogy kövesselek és szolgáljalak. Isten teszi hozzá a kegyelmet, a segítőerőt azzal, hogy nap mint nap ott van velük. Ha az Istennel való kapcsolatban fejlődni tudnak, ha életfogytig tartó tanulás van, ez a kapcsolat megtart, sőt, nem csak megtart, hanem eltölt örömmel. Minden nehézségem, fáradtságom ellenére örömmel vagyok pap, örülök, hogy az lehetek, és hálát adok a Jóistennek, hogy arra méltatott, ahogy azt az egyik miseszövegben is imádkozzuk: „hálát adunk, mert arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk neked”. Ez a hála van bennem.
Mit üzenne azoknak a fiataloknak – vagy nem csak fiataloknak –, akik az útjukat keresik?
Legyenek nyitottak, érdeklődők és hallgassanak a lelkiismeretük hangjára, az mindig meg fogja mondani, mi a helyes út. Az ember fiatalon úgy van vele: miért ne úgy éljek, ahogy én akarok? Minél idősebb lesz, annál inkább rájön, hogy ha a saját feje után megy, elveszíti azt a fiatalkori paradicsomot, amit Ádám és Éva is. Az ő kísértésük az volt, hogy olyanok akartak lenni, mint az Isten, csak épp nélküle: csak megeszünk egy almát, és? Most mi van? Vegyél be egy gyógyszert, igyál alkoholt, használj tudatmódosító szert, drogot és máris jól fogod érezni magad. Az Isten is azt akarja, hogy jól érezzük magunkat, de csak a szeretet tesz boldoggá. Akkor is, ha olykor a szeretet áldozattal, lemondással is jár. Akkor lesz igazán boldog valaki, ha körülötte az emberek boldogok. Nemrég ezt írták nekem: ha átviszel valakit egy csónakban a túlpartra, te magad is átérsz.
2015-ös beiktatási beszédét a különböző felekezetek köszöntési formáival („Áldás, békesség!”, „Erős vár a mi Istenünk”, „Dicsőség Jézus Krisztusnak!”) kezdte. Miért fontos az ökumené? Miért jelentős az, hogy Debrecent felekezetközi béke jellemzi?
Az elmúlt évtizedekben nagyon sokat fejlődött az ökumené, a keresztény egység építése, az arra való törekvés. Debrecen három püspöknek ad székhelyet – ebből kettő katolikus, Kocsis Fülöp görögkatolikus érsekkel pedig egységben vagyunk, de Fekete Károly református püspökkel, az evangélikusokkal, a baptistákkal, ortodoxokkal, metodistákkal is építjük azt, mert mindannyian krisztushívők vagyunk. Jézus Krisztus azért imádkozott az utolsó vacsorán, halála előtt egy nappal, hogy az őt követők egyek legyenek. Ha nem követjük, nem törekszünk az egység építésére, nem teljesítjük Jézus akaratát. A városban gyakran hangzik el az „Együtt vagyunk, Debrecen!” szlogen, amit az egyházi területre is érthetünk: nekünk is fontos, ezt építjük. Mi, a három püspök minden hónapban összejövünk egy kávéra, hogy egymást erősítsük és segítsük. Én sosem azért imádkozom, hogy a reformátusok katolikusok legyenek, hanem azért, hogy jó reformátusok. Bízom benne, hogy a református testvérek pedig azért imádkoznak, hogy én jó katolikus legyek, megálljam ott a helyemet.
Ha közelebb kerülünk Krisztushoz, egymáshoz is közelebb leszünk. A végén pedig, életünk végén nincs katolikus vagy református mennyország: csak mennyország van.
A kegyelmi ügy uralja pár hete a közéletet, Fekete Károly pedig elég határozott véleménnyel volt ebben a kérdésben. Mit gondol a debreceni református püspök kiállásáról?
Nem szeretném minősíteni vagy értékelni. Azt tudom elmondani, hogy a Római Katolikus Püspöki Karral egyértelműen állást foglaltunk azzal kapcsolatban, hogy a pedofília nem megtűrt. Nálunk, a Római Katolikus Egyház törvénykönyve szerint az életkori meghatározottság is magasabb, 18 év alatt nálunk minden pedofília, ezzel is jó tisztában lenni. A református egyház, testvéregyházunk belső életéhez nem szeretnék hozzászólni. Hitelességi válságról van szó, az pedig nem jó egyik egyháznak sem, ha a testvéregyház hitelvesztésbe esik. Mindenesetre imádkozom értük. Hamarosan pedig jön a húsvét, a feltámadás…
Előretekintve, milyen utat lát maga előtt? Milyen tervei, reményei vannak, akár a következő 30 évre?
Harminc évre előre nem terveznék, de nem szabok határt a Jóistennek. Azt tervezem, hogy amit úgy érzek, hogy a Jóisten vár tőlem, meg tudjam tenni, el tudjam végezni azt a feladatot, amit rám bíz. Külső építkezésekről már beszéltem, de szeretnék kapcsolatokat kialakítani, az emberek között hidat építeni, közösségeket alkotni, belső értékekre is fókuszálni. Nemrég a leveleki egyházközség képviselő-testülete látogatott meg, egy egész délutánt töltöttünk együtt, beszélgettünk, imádkoztunk. Nagyon jó volt, és azt tervezem, hogy más közösségeket is meghívok, hogy megismerjük egymást, erősítsük egymás hitét, aztán lehet, hogy ebből valami szép alakul majd ki.
A legfontosabb, hogy a Jóisten számára rendelkezésre álljak, és ő azt akarja – hitem szerint –, hogy embertársaim rendelkezésére álljak. Ez a tervem.
Fotók: Kandert Szabolcs, Kandert-Mikula Szilvia, Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
Forrás: Kandert-Mikula Szilvia/dehir.hu
https://www.dehir.hu/debrecen/nem-a-szerencseben-hisz-a-debreceni-puspok-hanem-a-gondviselesben/2024/03/03/
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
