Az új egyházi év adventi, nagyböjti és évközi vasárnapjain a Szent Márk szerinti evangéliumból kijelölt szövegegységek segítenek megismerni, elmélyíteni és megszeretni hitünket Jézus Krisztusban. Márk evangéliumában Jézus egy példabeszéddel indokolja meg az adventi, de egyébként egész életünkben szükséges éber, de nem tétlenkedő, várakozó, virrasztó lelkület elsajátítását: „Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő. Éppen úgy, mint az idegenbe készülő ember, aki otthagyja házát és szolgáira bízza vezetését, mindegyiknek kijelöli a maga feladatát, a kapuőrnek is megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek!” (Mk 13,33-35).
Az idegenbe készülő ember szolgáira felelősséget bízott, és parancsot adott a kapuőrnek. Mindkettő lényeges tevékenység, amelyet Jézus megkíván tőlünk mint eljövetelére várakozóktól.
Mindkettő arra a készségességre épül, hogy vállaljunk felelősséget a ránk bízott hivatásunkért: „Ti vagytok a föld sója. … Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,13-14).
Mindenkinek más a feladata, és mindenki e feladat odaadással történő vállalásával és lelkiismeretes ellátásával járul hozzá, hogy visszanyerjük a már egy ideje elveszített (vagy feladott) adventi és karácsonyi tisztánlátásunkat. Mire is gondolok?
Európai műveltségű embertársaink közül évről évre kevesebben tudják világosan artikulálni szóban, és kifejezni életmódban a karácsonyra felkészítő adventi időszak értelmét. Egyre inkább elsikkad az adventi idő és a karácsonyi időszak sajátos tartalmisága, és ennek megélése a családban, iskolai, munkahelyi közösségben, és a sokaknak felkínált kulturális programokon. Ez annak köszönhető, hogy kortársaink zöme összemossa a felkészülési időszak jellegzetességeit karácsony ünnepének sajátosságaival, mert nem tesznek különbséget az ünnepre irányuló felkészülés és a tulajdonképpeni ünneplés között. A szükséges és jól felismerhető különbségtétel érvényesülésének hiánya abból is látható, hogy kortársaink túlnyomó többsége már nem akar várakozni. Mintha a várakozás idegen testként ékelődne a mai életstílus rendszerlogikájába. Ez a megfigyelés egyáltalán nem megnyugtató. Mit tehetünk a gyógyítás érdekében?
Azt, ha legalább mi elszántan ragaszkodunk ahhoz, hogy adventnek ünnepre irányuló felkészítő értelme van, és magának az ünneplésnek karácsonykor jön el az ideje.
A minőségi felkészülés érdekében meghozott áldozatvállalásomban visszatükröződik az, hogy mennyire értékelem magát az ünnepet. Így a tartalmas, odaadó és intenzív felkészülés értékmérője annak, hogy milyen jelentőségű az ünnep számomra.
A jól, azaz rendeltetésének megfelelően megélt adventi időszakból kétszeres ösztönzést merítünk. Egyrészt kitekintünk földi zarándoklatunk végső céljára: Krisztus második, dicsőséges eljövetelére, másrészt felkészülünk Krisztus betlehemi születésének méltó, lelkiekben minél gazdagabb és gyümölcsözőbb megünneplésére. Ezt a kettős osztatú felkészülési időt nem engedhetjük önmaga karikatúrájává elsatnyulni!
Advent tartalmához méltó megélése érdekében szükséges az összefogás a családban, hívő és munkahelyi közösségekben. Kár lenne ugyanis, ha ezt az értékes adventi időszakot lényegétől idegen stílusban élnénk meg. Az adventi időszak lényegéhez illő megélése jelenti a visszatérést advent tiszta forrásaihoz: a népek várakozásának hosszú adventje után, amely Izrael Messiásának eljöveteléhez fűzött reményeiben kifejezést nyert, a Megváltó történelmi (a megtestesülésben), kegyelmi és világvégi eljövetele. Ezt a háromszoros úrjövetelt szimbolizálja az adventi koszorú, amely utalás arra, hogy az ókori olimpiai játékok győzteseinek babérkoszorút tettek a fejükre. A Krisztusban hívők ebben a háromszoros adventben mélyülnek el annak tudatában, hogy elnyerjék „a dicsőség hervadhatatlan koszorúját” (1Pt 5,4).
Az adventi koszorún hétről hétre meggyújtott 4 gyertya pedig nem a felkészülési idő múlásának a mérésére szolgál, hanem jelzi a Messiás eljövetelét hirdető próféciákból áradó reménység növekedését, és tükrözi bensőnk átalakulásának köszönhetően a bennünk növekvő kegyelmi fényességet.
Az adventi várakozás nem kimenekülés ebből a világból. Az adventi várakozás érzékeny fogékonyságot akar kiművelni bennünk, hogy személyes felelősséggel tartozzunk azért a feladatkörért, amelyet Isten ránk osztott családunkban, egyházunkban és a közéletben. Ébernek lenni azt jelenti: helyesen érzékelem azt, amiről Istentől elnyert hivatásom szól, azt, ami a megbízatásom: Akarom-e életemmel szolgálni ennek a világnak a javát? A reménység és a bizalom üzenetét akarom-e átadni a körülöttem élő embereknek?
Hitünkből merítünk indíttatást történelmi utunkhoz. A keresztény látás- és bánásmód, ahogy egymásra és önmagunkra tekintünk, nem veszi el kedvünket a földi dolgoktól, hanem fokozza bennünk a jelen és jövő iránti felelősségérzetet. Öntudatosan kell vállalnunk a földi polgársággal járó kötelességeinket, és nem szabad kitérni előlük. Küldetésünk, hogy az Evangélium világosságának őrzésével és terjesztésével járuljunk hozzá egy emberi léptékű és Isten terveinek teljesen megfelelő világ építéséhez. Idézzük fel a II. Vatikáni zsinat idevonatkozó eligazítását: „A krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, hanem inkább még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak” (Gaudium et Spes, 34).
Jézus a kapuőrnek kifejezetten megparancsolta, hogy virrasszon. Jézus életünket a kapuőr életével hasonlítja össze: „Nem tudjátok ugyanis, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, lehet, hogy éjfélkor vagy kakasszóra vagy reggel. Ne találjon alva, ha váratlanul megérkezik!” (13,35k). Nem tudjuk, hogy mikor éljük meg az Úr érkezését az életünkben, mikor szólít minket magához halálunkban. Halálunk pillanatában az Úr életünk ajtóján kopogtat, hogy bebocsássuk őt. De nemcsak ekkor érkezik hozzánk. Bármelyik pillanatban kopogtathat szívünk ajtaján, életünkbe kérve bebocsátást. Kopogtatásait gyakorta ‘modellezni’ is tudjuk, mint halk impulzusokat.
Advent az az időszak, amikor begyakorolhatom a benső éberséget. Azt, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a csendben meghalljam, amire Krisztusom hív engem.
Talán azért akar betérni hozzám, hogy megnyissa a szemem, hogy torzítás nélkül lássam önmagamat és a valóságot, hogy ösztönözzön életem kisebb-nagyobb hazugságainak felszámolására a megtérésben.
Evagrius Ponticus, egy 4. századi szerzetes, barátjához intézett levelében azt kérte, hogy jó kapuőr legyen. Minden elméjén kopogtató gondolatot kérdezzen meg, vajon barátságos szándékkal érkezett, vagy azzal a tervvel, hogy házát elfoglalja, és kifossza (benső) vagyonából.
Éppen advent idején lehet számunkra gyógyító, mert megszabadító hatású lelkigyakorlat, amikor az értelem-, akarat- és érzelemvilágunkon bebocsájtást kérő gondolatokat és érzéseket megvizsgáljuk két kérdés feltételének segítségével: Mit üzen ez nekem azzal, hogy tudatosult gondolatvilágomban? És milyen törekvés rejlik benne?
Ne legyen senkiben félelem ettől a kimondottan lelkinek minősíthető gyakorlattól! Ha gondolataimat és érzéseimet megvizsgálom a bennük rejlő vágyakozás és irányultság nézőpontjából, azok elveszítik veszélyességüket, és többé nem jelentenek fenyegetést számomra. Barátaimmá válnak, akik semmivel sem akadályozzák meg, hogy bensőm otthonommá váljék, ahol szíves-örömest lakozom.
Adventben embertársaink közül igen sokan vágyódnak arra, hogy megnyugodjanak, és bensőleg elcsendesedjenek. Mégis fenntartásaik vannak azzal a csenddel szemben, amelybe szükséges lenne belépniük.
Advent annak az időszaka, hogy újra bensőséges és gyógyító kapcsolatot ápoljak saját vágyakozásommal.
Korunkban jelentékenyen megnövekedett a káros szenvedélyektől való függőség. És nem csupán drog- vagy alkoholfüggőségről van szó, hanem ilyen lehet a munka- és játékmánia, az elismerés- és kapcsolatmánia és így tovább. A káros szenvedély minden esetben elfojtott vágyakozás hordozója és következménye. Advent át akarja változtatni káros szenvedélyeinket istengyermeki méltóságunkkal összhangban álló vágyakozássá. Ha ezt elfogadom, akkor feltétel nélkül igent mondhatok az életemre minden banalitásával együtt. Szert teszek ugyanis annak tudatára, hogy sem a munkám, sem a családom, sem a siker, sem az elismerés nem képes csillapítani vágyakozásomat teljes mértékben. Vágyakozásom istenformájú, ezért csak
Ő tudja betölteni önmagával. Ő pedig bennem él. Vágyakozásom legmélyén az agapé-szeretet iránti vágy rejlik. A szeretetre irányuló vágyakozásomban pedig már benne van a szeretet, és mivel „az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (1Jn 4,16). Vágyakozásunkban nem elégedhetünk meg Istennél kevesebbel.
Simone Weil (1909-1943) francia írónő, filozófus és misztikus megfontolásra méltó gondolata megnyugvást áhító világunkban ezrek kapaszkodója és segítője lehet:
„Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”
Krakomperger Zoltán
általános helynök, püspöki irodaigazgató, plébános
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
