Jézus fogantatását, Urunk megtestesülését (Conceptio Domini, Conceptio Christi) ünnepeljük Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén.
Keleten a legrégebbi időktől az egyik legnagyobb ünnep (Örömhírvétel; a legszentebb Istenszülő örömhírvétele néven), Rómában a keleti származású I. Sergius pápa (687–701) honosította meg Annuntiatio Domini (az Úr hírüladása) néven. 692-ben említik először, amikor a Trullai Zsinat helyesnek ítélte nagyböjtben való ünneplését – valószínűleg ekkor már hosszú ideje a jeles napok sorába tartozott. Korábban, Ravennából származó adatok szerint a karácsonyt megelőző vasárnap emlékeztek meg az angyali üdvözletről.
Ezen a napon, ahogy karácsony ünnepén is, a hitvallás „…megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és emberré lett…” szavaira térdet hajtunk.
A hírüladás napjának egyik sajátossága, hogy fényét elhomályosítani látszik a nagyhét és húsvét ünnepének közelsége. Hiszen rendszerint vagy éppen csak megelőzi ezeket, vagy ha egybeesnék velük, akkor elhalasztásra kerül, és csak utánuk következik az első köznapon, húsvét második hetének hétfőjén. Azonban úgy tűnik, a korábbi évszázadokban ez egyáltalán nem jelentett akadályt, sőt éppen ez a szoros közelség volt hivatott kiemelni az ünnep hitbéli jelentőségét.
Az ünnep Rómából, a 7. századból származó miseszövegének ékköve a mise kollektája, vagyis a fő könyörgése. E retorikai remekmű értékét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mind a mai napig olyan imádság, amelyet számtalan katolikus hívő betéve tud, és nap mint nap imádkozik: „Kérünk téged, Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük, az ő kínszenvedése és keresztje által a feltámadás dicsőségébe vitessünk.”
A II. Vatikáni Zsinat után megújított liturgiában ez a könyörgés advent negyedik vasárnapjára került át, azt megelőzően pedig március 25-e áldozás utáni könyörgéseként szerepelt.
A könyörgés a megtestesülés, a keresztre feszítés és a feltámadás misztériumát összekapcsolva foglalja össze Krisztus üdvösséget hozó művét, amelyből – Isten kegyelméből – a keresztény ember is részesedhet. Az a teológiai gondolkodás, amelyben ez a könyörgés megszületett, e három misztérium egységében ismerte fel a keresztény megváltás lényegét, amit megerősített az az ősi hagyomány, amely szerint Jézus március 25-én halt kereszthalált. E könyörgés annak a liturgikus elvnek a remek példája, hogy mivel Krisztus életének egyetlen mozzanata sem érthető önmagában, ezért az Egyház egyiket sem pusztán önmagában, összefüggéséből kiszakítva ünnepli. (Csigi Péter)
Az ünnep magyar elnevezése onnan ered, hogy a fák oltását nálunk ez idő tájt szokták végezni. Országszerte általános szokás volt, hogy ezen a napon kell oltani, szemezni a fákat, hiszen Szűz Mária is most fogadta méhébe Jézust.
A korábbi századok kódexeiben, kalendáriumaiban az ünnep különböző elnevezéseivel találkozunk: Testfogadó Boldogasszony; Asszonyunk, Szűz Máriának szeplételen foganatja; Boldogasszony fogadása.
Legrégibb liturgikus emlékeink is számontartják az ünnepet – az ünnepi szentmise liturgiájához Padányi Bíró Márton följegyzése szerint hozzátartozott a leborulás régi magyar hagyománya: „Karácsony napján és a Szűz Mária napjain, főképpen pedig Gyümölcsoltó Boldogasszony, vagyis az Ige testesülése és fogantatása napján a misemondó pap az isteni szolgálatban lévő több társaival együtt az oltár eleibe mégyen. Ott a legelső, legalsó grádicson éppen a földig leborul, így imádja a megtestesült Igét, és az isteni kegyességnek ebben kinyilatkoztatott titkát ilyen alázatossággal tiszteli.”
A göcseji archaikus néphit szerint amelyik fát ezen a napon oltják be, azt nem szabad letörni vagy levágni, mert vér folyik ki belőle. Aki ilyen fát mégis levágna, megvakul, halála után pedig elkárhozik. Még nyesegetni, tisztogatni, elégetni sem szabad ezeket a fákat, maguktól kell elkorhadniok. Székesfehérvár-Felsővároson a déli Úrangyala-harangszó idején sorra rázták a gyümölcsfákat, hogy majd bőven teremjenek. Csíkban az oltott gyümölcsfákra igézet ellen piros szalagot kötöttek. Csíkmenasági hiedelem szerint jó jel, ha Gyümölcsoltó Boldogasszony napján már nincs hó a vetéseken. A tápiógyörgyei gazda ezen a napon kiment a kertbe, és a gyümölcsfák törzsét kereszttel jelölte meg. Szeged népe szerint az ilyenkor szemzett fából nem jó másnak ágat adni, mert ezzel a termést is odaadnák.
Okkal nevezik e napot fecskehívogatónak is, mert ekkor a déli szél hazafelé tereli a fecskéket. Budaörsön, Hőgyészen, Németbólyban a gazda e napon kitárta az istálló ajtaját: meghívta a fecskéket, Isten madarait, hogy házában fészkeljenek, mert az öregek hite szerint a fecskék jelenléte felért egy tűz ellen való biztosítással. A madarak érkezése azt is jelezte, hogy eljött a tavaszi munkák ideje. Azt tartották, hogy a derült idő Gyümölcsoltó Boldogasszony napján bő termést jósol.
„A föld és a menny a Te »igen«-edre vár, ó legtisztább Szűz. Szent Bernát szavai ezek, híres, szép szavak. Várják „igen”-edet, Mária. Várják „igen”-edet. Egy édesanya, akinek szülnie kell. Egy férfi, akinek személyes, családi, társadalmi felelősséget kell vállalnia, várja igenlésedet.
S itt következik Mária válasza, itt a válasz, melyet egy édesanya ad, íme egy fiatal asszony válasza: egy igen, mely egész életre szól.”
Szent II. János Pál pápa
Istenünk, te azt akartad, hogy örök Igéd a Szent Szűz méhében emberi testet öltsön. Add, kérünk, hogy mi, akik Megváltónkat valóságos Istennek és valóságos embernek valljuk, isteni természetének is részesei lehessünk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
Forrás: Magyar Kurír
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
