Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye szolgálatára áldozópappá szentelte Tóth László Gábor diakónust és szerpappá Mike Ervin akolitust június 25-én, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepén, a debreceni Szent Anna-székesegyházban bemutatott ünnepi szentmisén.
„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9) Tóth László Gábor, immár felszentelt pap, választott jelmondatáról vall az életútjáról megfogalmazott írásában, amelyet Mike Ervin diakónus életútjával együtt Németh István káplán atya olvasott fel a szentmise megkezdése előtt. Az írások képet adnak a felszenteltek eddigi életéről, tanulmányaikról, a hivatásról megfogalmazott gondolataikról.
A szentmise bevezető része után a szentelési szertartás megkezdése előtt dr. Krakomperger Zoltán általános helynök atya szólította a szentelendőket a diakónusi és az áldozópapi szolgálatra, tanúsítva a főpásztor előtt a felkészültségüket és a szent szolgálatra való alkalmasságukat. A szeminárium elöljárósága hat éven keresztül formálta és segítette őket a lelki és szellemi előrehaladásban. A főpásztor a szertartás szavaival: „az Úristen és Üdvözítőnk Jézus Krisztus segítségével” kiválasztotta őket a szerpapság és az áldozópapság rendjére.
Ezután Palánki Ferenc megyéspüspök atya mondta el intelmeit, amelyben a szentelendő testvéreihez, fiaihoz szólt, mint Isten és így az Egyház gyermekeihez, akik az egyházmegyéhez kapcsolódva szolgálják majd Istent és embertársaikat.
Az alábbiakban a főpásztor homíliáját olvashatjuk:
A Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepén történik most a pap- és diakónusszentelés. A különleges ünnep egyben felszólítás, hogy készítsük mi is a szívünket, alakítsuk, formáljuk méltó lakhellyé, hogy Isten kegyelme be tudja tölteni. Ahogyan a Szűzanya készséges volt teljesíteni azt, amire Isten meghívta és kiválasztotta, ti is készségesek vagytok arra, hogy Isten megszólítson, meghívjon, aztán átformálva, fölszentelve küldetést adjon. Nagy öröm ez mindannyiunk számára.
A héten az esztergomi bazilikában Erdő Péter bíboros 70. születésnapjának ünnepén visszagondoltam a 28 évvel ezelőtti papszentelésemre, és eszembe jutott szentelő püspököm, Paskai László bíboros, akinek a jelmondata a következő volt: „A Lélek erejével”. Mária, aki a Szentlélek erejéből fogant és világra szülte Isten Szeretetét, a Lélek erejében teljesítette azt a magasztos küldetést, hogy különleges szerepe volt a megváltás nagy művében. Nekünk is, mindannyiunknak, a Lélek erejében kell teljesíteni ezt a szolgálatot. Megnyugtató, hogy nem vagyunk magunkra hagyva, a Szentlélek mellénk áll, rajtunk keresztül szól, működik. Egy dolog fontos, hogy ahogyan a Szűzanya rendelkezésre áll, álljunk mi is rendelkezésre, legyünk megbízhatóak, nyitottak Isten akaratára és legyen bátorságunk teljesíteni azt.
Szűz Mária azzal a meggyőződéssel teljesítette szolgálatát, hogy bármi történik, bármilyen nehéz lesz is az élet, Ő az Úr szolgáló leánya, szolgálója és egyben gyermeke, leánya. Ez a meggyőződés mindig is segítette őt. Ez a meggyőződés – hogy mi is szolgái lehetünk Istennek, és egyben az Ő gyermekei vagyunk –, segít bennünket, hogy mindig készségesen fogadjuk a Lélek indításait és teljesítjük Isten akaratát.
A második gondolatom: Mária osztatlan szívvel teljesítette a küldetését. Nekünk is ez a dolgunk. A megosztottság (diabolos: szétszór, megoszt) az ördög műve. A megosztottság oly sok problémát, fájdalmat, szenvedést okoz a világban, háborúk keletkeznek országok, emberek, családok között vagy családon belül is. Mi, akik hívő lélekkel fogadjuk Isten akaratát, üzenetét, szeretetét, ellenállunk ennek, és osztatlan szívvel szeretnénk építeni Isten országát, osztatlan szívvel szolgálni, úgy szeretni, ahogyan Jézustól tanultuk.
A katolikus keresztény embereknek régi meggyőződése a következő: Per Mariam Ad Jesum! – Mária által Jézushoz! Igen, Mária által jutunk el Urunkhoz, Jézushoz. Erre a napra ti mindig különleges szeretettel gondolhattok, hiszen egy Mária-ünnepen történt a felszentelésetek. Lászlóval együtt mi Máriapócshoz kötődünk, Ervin és családja pedig Csíksomlyóhoz, de mindenképpen Máriához. A máriás lelkület, Mária-tisztelet, a Máriához kötődés ott van bennünk, katolikus keresztényekben. Mária segítségét mindig érezhetjük, Mária palástja alatt végezhetjük szolgálatunkat. Ő volt Fiának legjobb tanítványa, tőle tanulhatjuk meg, mit jelent igazán szeretni, szolgálni, igazán Isten gyermekévé lenni.
Kedves László, titkár úr, lassan László atyaként szólíthatunk. A veled készült interjúban úgy fogalmazol, hogy a szenvedés, a nehézségek azért fontosak az életben, mert kitágítják a szívet. Azt kívánjuk neked, hogy nőjön nagyra a szíved és nőjön nagyra benne Isten. Segítsen és vezessen, hogy sokak számára áldás legyél, örömet, vigasztalást, szabadulást tudj hozni. Az interjúban említetted a gyónás fontosságát is. Mi olyan különleges megbízatást és kegyelmet kaptunk, hogy a kiengesztelődés szolgái lehetünk. Nagy megtiszteltetés ez! Ezért nagy alázattal kell ezt a szolgálatot is végezni. Segítsen az Úr, és mi, az egyházmegye papjai és hívei melletted állunk a szolgálatodban.
Ervin, a nekem adott írásodban idézted Márton Áron nagy magyar székely püspököt, akinek boldoggá avatásáért imádkozunk, és reméljük, hogy hamarosan elkövetkezik ez az idő. Ő így tanított: Nem a beszédek, nem a szereplések viszik előre a közösség ügyét, hanem a hit szerinti becsületes élet, a csendes, zajtalan munka, a kötelességek lelkiismeretes teljesítése azon a helyen és azon szerepben, ahová az isteni hivatás és a közösség bizalma állított. Ezen gyönyörű gondolat legyen a diakónusi szolgálatod mottója! Isten közénk küldött szolgálatra. Teljesítsd ezt a szolgálatot hűséggel, szeretettel, nem nagy szavakkal, szerepléssel, hanem nyitott szívvel, őszinte szeretettel, másokért élve ezt a szolgálatot. Melletted állunk, segítünk, hálát adunk a Jóistennek, hogy meghívott téged is.
Kedves testvérek, imádkozzunk a szentelendőkért, és kérjük a Boldogságos Szűz Mária és Szent László királyunk közbenjárását egyházmegyénkért, papjaiért és a szentelendőkért! Ámen.
Az elmélkedés után a szentelési szertartás további mozzanatainak lehettünk tanúi:
A diakonátusra készülő jelölt tanúságot tett szándékának tisztaságáról, hogy cölibátusban élve, magát az Egyházban egészen Krisztusnak szenteli, majd a püspök elé járult és letérdelve, kezét a püspök kezébe téve engedelmességi ígéretet tett.
Ezután a püspök atya kérdéseivel az áldozópapságra készülő helyes szándékát vizsgálta meg, majd a szentelendő engedelmességet fogadott főpásztorának, lemondva saját akaratáról, mert biztos abban, hogy ezentúl a püspökének a szava számára Isten akaratát közvetíti.
A főpásztor imára hívó felszólítása következett, majd a Mindenszentek litániájának imádkozásával a földi és a megdicsőült Egyház együtt fohászkodott a szentelendőkért, akik az oltár előtt arcra borulva kifejezték, hogy lemondanak a világról.
A szentelési szertartás gazdag szimbólumrendszerében határozott és kiemelkedő helyet foglal el a kézrátétel, és a felszentelő ima, az az ősi szertartás, amellyel a kezdetektől fogva átadják a Krisztustól megbízott hatalmat. A püspök a szentelendők fejére tette a kezét, mintegy közvetítve, továbbadva a szolgálatának kegyelmét. Megrendítő dolog arra gondolni, hogy a szentelő kézrátételek sorában a legelső helyen valamelyik apostol áll.
Az újonnan felszentelt diakónust beöltöztették a liturgikus ruhába, ezt viseli majd a diakónusi szolgálatban. A stólát, a papi hatalom szimbólumát még csak az egyik vállán átvetve viselheti, jelezvén, hogy a papi szolgálat teljességét még nem nyerte el. Leginkább a keresztelés, esketés, áldoztatás, igehirdetés, temetés lesz a feladata.
A diakónusszentelés szertartásának utolsó mozzanataként a diakónus a püspök elé térdelt, aki átadta neki az Egyház nagy kincsét, az evangéliumos könyvet, amely arra utal, hogy feladata lesz az örömhír felolvasása a liturgiában.
Az áldozópap szentelésekor a jelölt a püspök kézrátételével és imádságával a papság szentségében részesült. A főpásztor után a jelenlévő papok is a szentelendő fejére tették a kezüket, kifejezvén azt, hogy küldetését a papok közösségében fogja végezni. Megható pillanat ez, hiszen tanáraik, lelkivezetőjük, barátaik tették ezt, akik imádságaikkal kisérték őt a szentelésig, és most már paptestvérként teszik ezt.
A beöltözés után a felszentelt papnak a püspök megkente a kezét a megszentelt olajjal. Már az Ószövetségben is így kenték fel a királyokat, prófétákat, papokat, az Isten által kiválasztott embereket. A bérmálás szentségében a homlokot jelölik meg, ami a Szentlélek ajándékának jele, a papszentelésen pedig a jelölt tenyerét, ami annak az áldó hatalomnak a kifejezése, hogy a pap Krisztus nevében áldást adhat az emberekre, tárgyakra, a világra.
Püspök atya átadta a felszentelt papnak a szentmiséhez szükséges eszközöket, a bort hordozó kelyhet és a paténát. A papnak alapvető feladata az eucharisztia bemutatása. Itt is megérthető, hogy ahogyan Krisztus kezébe veszi a kiválasztottat, a papságban ő helyezi magát az emberi kézbe, hogy a pap legyen az Ő keze, amely áldást ad, az Ő szíve, amellyel szeret minket, az Ő ajka, amelyen keresztül hirdeti az evangéliumot.
A szentelési szertartás utolsó mozzanataként püspök atya egyenként békecsókot váltott az újonnan felszenteltekkel, és innentől kezdve velük együtt mutatta be a szentmisét.
Egyházmegyénkben megható hagyomány, hogy a szentmise végén az újonnan felszentelt pap áldásban részesíti a főpásztorát, jelen esetben Palánki Ferenc megyéspüspököt és a jelen lévő Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök atyát.
A szentmise végén az újonnan felszentelt pap a főpásztorral együtt adta a befejező áldást.
Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
