2022. február 24-e, az orosz-ukrán konfliktus kitörése óta a 2600 lelkes Ófehértó élete is megváltozott, hiszen a háború elől menekülő családok érkezésével volt, hogy 2-3 hétre kétszáz fővel is megemelkedett a település lélekszáma. A helyzet napról napra változik, jelenleg 85 fő tartózkodik a szabolcsi faluban, de további családok érkezését is jelezték már. Legtöbb család a kétórányira lévő kárpátaljai Csongor községből érkezett, akiknek rokonai, ismerősei közül többen már az elmúlt években áttelepültek Ófehértóra az ukrajnai politikai helyzet nehézségei miatt.
A befogadó családok, települések, és rajtuk kívül még sokak életébe beférkőzött egy eddig talán ismeretlen érzés, az idegen családokért érzett aggódás, együttérzés. Kitágult a szeretet, nemcsak a menekültek felé, hanem egymás felé is, testvéribb lett az emberek közötti kapcsolat, mert egyként egy irányba, a bajba jutott embertársaink felé mozdult az egész ország.
A leveleki plébániához tartozó fíliális egyházközség, Ófehértó Szent Erzsébet karitász csoportjának munkatársai, Szabó Jánosné Anikó nyugdíjas óvodavezető, karitászcsoport vezető, és Csordás Istvánné nyugdíjas védőnő – Csordás Gábor atya, az egyházmegyei karitászigazgató édesanyja – számoltak be arról, mit jelent ez a változás Ófehértó életében, hogyan élnek a befogadott családok.
A háború negyedik napjától érkeztek az emberek Ukrajnából Ófehértóra, voltak, akik 1-2 éjszakát töltöttek a közösségi házban és a művelődési központban kialakított szálláshelyeken, de sokan itt várják meg a háború végét, és lesznek, akik végleg itt is maradnak.
A helyi egyházközség közösségi házához érkezve éppen Lengyel József plébános atyának örvendeztek, aki a leveleki asszonyok jóvoltából egy adag süteménnyel édesítette meg az ott tartózkodó két bajba jutott család napját. Azt mondják, József atya majdnem minden reggel bekopogtat, felajánlásokat hoz, érdeklődik, segítséget, lelki bátorítást nyújt. Az asszonyok a konyhában ebédfőzéshez készülődnek, a gyerekek online órán folytatják az otthon megkezdett iskolai évüket, a családok férfi tagjai pedig dolgoznak. A településre érkező férfiak szinte azonnal munkát vállaltak. Nem válogattak, az építkezéseken, a helyi fatelepen, gyümölcsösben akad munka mindenkinek. A két család Csongorban mezőgazdasági munkából él, csak reménykednek, hogy időben el tudják kezdeni otthon a veteményezést. Ha elmarad a vetés, akkor idén nem számíthatnak termésre, oda az egész évük. Most sincs szinte semmijük, csak a remény, hogy újra hazatérhetnek. Napjaikat az otthon maradt nagyszülők miatti mérhetetlen aggódás tölti ki, az elvett életükből csak egy bőröndnyi ruha maradt és a mindenre „nem tudom” válasz. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy megszakadt a kapcsolatuk a jövőjükkel. Semmi nincs, csak a segítő kéz jelene, a befogadás megnyugvása, fájdalmak és apró örömök.
A két család a mintegy 2 órás utat 17-20 óra alatt tette meg, éhesen, átfagyva, mindenüktől megfosztva, reménytelen lélekkel, kiszolgáltatottan érkeztek Magyarországra, ahol szeretettel fogadták őket, igyekezvén feledtetni, csitítani lelkükben a fájdalmat, hacsak néhány órára is, és megmutatva, hogy az élet ott van, ahol szeretet van, ahol együtt a család. A szétszakítottság érzése ellen már nem volt vigasz, hiszen akik nem tudtak időben elindulni, azon családok sorköteles férfi tagjainak otthon kellett maradni, így nagyon sokan csonka családként érkeztek.
„Amikor a közösségi házhoz érkező családokat fogadtuk, azonnal összeszedtünk néhány dolgot, amire gondoltunk, hogy hirtelen szükségük lehet. Kiraktunk mindent az asztalra, kijöttek a konyhába, de nem nyúltak semmihez, hanem visszamentek a szobába, leültek szorosan egymás mellé a kanapéra, és csak sírtak és sírtak. Azt hittük megszakad a szívünk, persze mi is velük sírtunk. Nagyon nehezen oldódtak fel. Semmit nem kérnek, és mindenért nagyon hálásak. Mára már szinte családtaggá váltunk egymás számára. Minden nap mi is itt vagyunk, reggelente, amikor megérkezünk, a gyermekek már rohannak elénk, átölelnek, otthon érzik magukat” – fogalmaz Szabó Jánosné Anikó, majd azt is elmondja, hogy a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász szervezete felajánlotta a családoknak a közétkeztetésben való részvételt, de senki nem élt a lehetőséggel, mondván, az asszonyok otthon vannak, meg tudnak főzni családjaikra. Dolgos, szorgalmas, becsületes, tisztességes emberek kerültek Ófehértóra.
Anikó azt is elmondta, a helyi emberek látják, hogy segítik a bajba jutottakat, és ők is bekapcsolódnak, felajánlják támogatásukat. A vállalkozók, a boltosok is ösztönözve érzik magukat, de az orvossal, a gyógyszerésszel is kialakult már egy bizalmi kapcsolat, soron kívül ellátják őket. Hasznosnak tartják a Facebook megosztásokat, szélesebb körbe tudják a kéréseiket továbbítani. Amikor mosógépigényüket feltették a Facebook oldalukra, egy fél órán belül ott volt a mosó-szárító gép. De az internetes felületen a karitász munkájáról is elismerően beszélnek, önzetlen segítséget, emberséget tapasztalnak szolgálatuk mögött. A karitászvezető azt is hozzáteszi, hogy megháromszorozódott a karitatív tagok létszáma a településen. Most lehet igazán önkénteseket toborozni, mert az ember megtapasztalja a másokért hozott áldozatnak a lélekre gyakorolt áldásos hatását.
Közben megérkeznek a gyerekek, vége a délelőtti online tanításnak, illedelmesen odajönnek, figyelmeztetés nélkül nyújtják a kezüket, bemutatkoznak. A házigazdák már azt is tudják, mi a gyerekeket kedvenc étele, kényeztetik őket. Erzsike néni az unokája eltett kerékpárját is előkészíti, hiszen itt a jó idő, érdemes felfedezni a több impozáns központtal is rendelkező Ófehértó utcáit, és hátha még barátokra is lelnek.
„Felkészülten vártuk a családokat. Már a háború másnapján tudtuk, hogy mit kell tennünk. Kétórányira vagyunk a határon túli Csongor településtől, várható volt, hogy ide is fognak érkezni a háború elől menekült családok. Nem tétlenkedtünk. Simon József, Ófehértó polgármestere szabad kezet adott a karitász munkatársainak, azt mondta, a menekültek fogadása, segítése elsőbbséget élvez minden egyéb feladatnál. Azóta is éjjel-nappal elérhető, ebben a kérdésben közösen hozunk döntéseket, segít, támogat, javaslatokat tesz. Azonnal elkezdtük az adománygyűjtést, a boltokban adománygyűjtő dobozt helyeztünk ki a „bajba jutottak részére” felirattal, így ha csak egy liter olajat, 1 kg cukrot, vagy egy ásványvizet helyeztek el benne, már az is sokat jelentett, mert bár fontosak a ruha és más tárgyi adományok, de legszükségesebb, hogy legyen mit enni” – veszi át a szót a beszélgetésünkkor Csordás Istvánné Erzsike néni, majd elindulunk, hogy meglátogassuk a családokat. Útközben Erzsike néni azt is elmondja, hogy tagja egy közel 3000 fős országos védőnői zárt Facebook csoportnak, így a felhívásnak köszönhetően a helyi adományraktár tele van csecsemőknek, kisgyermekeknek való eszközökkel, a babakocsiktól kezdve a cumisüvegig minden megtalálható.
Egyik édesanya gyermekével néhány évvel ezelőtt költözött Levelekre, majd Ófehértón kezdett új életet, most az otthona benépesedett, mert befogadta testvéreit és azok családjait, így összesen 23-an lakták a nagy családi házat, köztük 15 gyermekkel. Jelenleg albérleti felajánlásokat kapnak az ott lakók, így egy öttagú család él is ezzel a lehetőséggel. Az ingatlan tulajdonosa önerőből felújítja a fürdőszobát, élhetővé teszi az épületet, és egy évig tartó ingyenes lakhatást kínál.
A mindenki Erzsike nénije védőnői szemmel is körbe néz, érdeklődik az éppen betegeskedő családtagok hogyléte felől, javaslatokkal, tanácsokkal is ellátja a kisgyerekes anyukákat, de elkél az egészségügyi tanács a felnőtteknek is. A nyugdíjas védőnő három generációt nevelt fel a faluban szakmai pályafutása alatt, nincs olyan, aki ne ismerné az önzetlen szeretetét. Most ebben a helyzetben is, mint mondja, csak aludni jár haza, sok a teendő, hiszen nemcsak a szakértelmére van igény, hanem a tapasztalataira is, ismeri a helyi adottságokat, a vállalkozókat, alkalmi munka és lakhatási lehetőségeket, és nagy türelemmel, kedvességgel szól mindenkihez.
Néhány utcával odébb egy teljesen üresen álló házba költözött be egy háromgenerációs család, három gyermekkel, nagyszülőkkel. A karitász tagjai beszerezték a szükséges bútorokat. Az édesapa az építkezésen, a 60 éves nagymama pedig a gyümölcsösben vállalt munkát, most éppen a metszés ideje jött el. Otthon a falujukban is ez volt a munkája, így azonnal kereste itt is a lehetőséget. A fiatal édesanya az online oktatásban részt vevő gyermekeire és a nagypapára vigyáz, akinek közel négy hónapja amputálták a lábát betegség miatt, így a családnak még ezzel a nehézséggel is szembe kell néznie, de mindannyian tudják, hogy a legnagyobb baj a hontalanság és egyetlen reményük, hogy a régi életüket visszakapják.
Megváltozott a település élete, szinte minden az adománygyűjtésről, az adakozásról, a segítségadásról szól és a benne rejlő szeretet megtapasztalásáról. Senki nem tétlenkedik, még az Ófehértón tartózkodó családok asszonyai is bekapcsolódnak a karitatív szolgálatba, idejük nagy részében az egyházmegyei karitász központban segítenek a folyamatosan érkező adományok szétválogatásában, a napi 70-80 úti csomag elkészítésében, amelyet Barabásra, a határhoz érkező menekült emberek részére szállítanak.
Nagyböjti időt élünk. Előttünk mennek a kereszthordozó, gyászoló családok és mi nem tehetünk mást, mint cirenei Simonként segítünk terhük hordozásában, mert visszavonhatatlanul egyek vagyunk Isten szeretetében, „…így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi” (1Kor 12,26).
Kovács Ágnes
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi egyházmegye
