Egy óra szentségimádás, amely minden nemzetet összeköt 2019. 11. 23. Krisztus Király ünnepének előestéjén
"Amikor Jézus Krisztus feltámadása után búcsúzott tanítványaitól, elküldte őket az egész világra, ho...
Második alkalommal tartottak tehetségkutató versenyt a nyírtelki általános iskolában
II. "Ismerd meg a Szentírást!" tehetségkutató versenyt tartottak Nyírteleken, a Szent Anna Katolikus...
„A fiatalok nemcsak a jövőben akarnak élni, meg akarják élni a jelent is.” Bosák Nándor püspök atya az élethivatásról beszélt az Életek az életért – III. Életvédő Konferencián Pócspetriben
„A fiatalok nemcsak a jövőben akarnak élni, meg...
Egy óra szentségimádás, amely minden nemzetet összeköt 2019. 11. 23. Krisztus Király ünnepének előestéjén
Egy óra szentségimádás, amely minden nemzetet összeköt 2019....
Az ételosztás kezdetére a nap is kisütött, a szeretet hatása a természetben is megnyilvánult – Több száz önkéntes mond igent a hat hónapig tartó krízisidőben, Debrecenben
Az ételosztás kezdetére a nap is kisütött, a...
Második alkalommal tartottak tehetségkutató versenyt a nyírtelki általános iskolában
Második alkalommal tartottak tehetségkutató versenyt a nyírtelki általános...
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye hírei

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök az alábbi személyi változásokat hozta az egyházmegyénkben:

Bákonyi Jánost kinevezte plébánosnak a fényeslitkei Szentháromság Plébániára és a kisvárdai Szent László Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium és Általános Iskola lelkészévé.
Fodor András helynök, főesperest – minden egyéb megbízatását érintetlenül hagyva – felmentette a debreceni Szent Család Plébánia vezetése alól, helyére Kálmán Józsefet nevezte ki plébánosnak, aki egyben a Svetits Intézetben hitoktatói feladatokat is ellát majd.
Katona Istvánt felmentette a nyírkarászi Szent István Király Plébánia kormányzása alól és kinevezte főállású kórházlelkésznek, helyére Panyi Józsefet nevezte ki plébánosnak.

Hajdu István káplánt kinevezte plébániai kormányzóvá a nyírcsaholyi Szent László Plébániára.

Dobai Barna Ottó a továbbiakban az újfehértói Magyarok Nagyasszonya Plébánia káplánjaként szolgál majd, valamint Varga Lóránt atya a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya Főplébániára kap kápláni kinevezést.

Az újmisés Sziklai Dávid atya pedig a rakamazi Szent István Király Plébániára kap kápláni kinevezést.

Katona István kórházlelkészt kinevezte kisegítő lelkésznek a dombrádi plébániára kékcsei lakhellyel.

Római tanulmányai befejeztével Nagy Csabát kinevezte a nyíregyházi a Szent Imre Katolikus Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda, valamint a Nyíregyházi Egyetem római katolikus lelkészévé és kisegítő lelkésznek a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya Főplébániára.

2019. május 17-i hatállyal Nagy Zsoltot felmentette ifjúsági referensi megbízatásából és kineveztem Törő Andrást a referatúra vezetésére.

Gyakorlati évesek:

Máté Péter diakónust a kisvárdai Szent Péter és Pál Plébániára,
Szidor János diakónust a debreceni Szent Anna Főplébániára,
Halász István akolitust a nyíregyházi Magyarok Nagyasszony Főplébániára küldi gyakorlatra.

Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök június 22-én a debreceni Szent Anna-székesegyházban áldozópappá szentelte Sziklai Dávid diakónust és szerpappá Máté Péter és Szidor János akolitusokat. (Erről szóló tudósításunk az előző napi híradásunkban olvasható.)

Azok, akik figyelnek Isten szavára és meghallják hívását, lemondanak a családról, saját akaratukról és engedelmességi ígéretet tesznek, az Urat vallják egyetlen örökségüknek. Istennek hála, ma is vannak olyan fiatalok, akik mernek elndulni Isten hívó szavára, vezeti őket a hit és a remény, mert aki Istenben bízik, az nem csalatkozik. Hála és köszönet a szülőknek, hogy Isten népének szolgálatára papot neveltek. Köszönjük, hogy sok áldozatukkal, jó példájukkal és imádságaikkal segítették gyermeküket.

A pap vagy más néven presbiter, Szent Ambrus szavaival Isten kegyelmének vikáriusa, helyettese, aki folytatja az Egyházban Jézus működését. Mint próféta tanít, mint pap, bemutatja a megváltás áldozatát és mint pásztor vagy király gondoskodik azokról, akiket Isten rábízott. A diakónus szó jelentése szolga. Az ősegyházban a feladatuk a szegények, betegek, özvegyek és az árvák szolgálata volt. Ma szolgálatuk elsősorban liturgikus jellegű, feladatuk a keresztelés, esketés, áldoztatás, igehirdetés, temetés. A diakonátus már a papságra készíti fel őket.

A mindenható Isten minden embert saját útján vezeti az üdvösségre. A szentelendő testvérek is a Gondviselés különböző útjain jutottak el a papi hivatáshoz.

Máté Péter diakónus 1996. január 2-án született Nyíregyházán. Jelenleg a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Paszabon él a szüleivel. Egy bátyja van, aki már megházasodott és Nyíregyházán él feleségével.
Tanulmányait a helyi általános iskolában kezdte, majd a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Vallásos családból származik, általános iskolás kora óta ministrál.
A papi hivatását a 8. osztály befejeztével kezdte felismerni, ám ekkor még nem mondott határozott igent Isten hívására. A gimnáziumot elkezdve sok ötlet fogalmazódott meg benne a továbbtanulással kapcsolatban. Főleg a történelem, az irodalom és a hittan érdekelte. Később azonban a lelkigyakorlatok, elmélkedések által egyre inkább a papi hivatás gondolata mélyült el benne. Érdekelte a papi és kispapi élet, Isten és az emberek szolgálata, az Örömhír hirdetése.

2013 augusztusában, a Szemináriumban részt vett az éves hivatástisztázó lelkigyakorlaton, mely nagyon nagy hatással volt rá. Itt tisztázódott benne a papi hivatás, ekkor tudta határozottan kimondani az igent Isten hívására. A gimnázium utolsó évében elköteleződése az Isten felé egyre csak erősödött, így döntött úgy, hogy tanulmányait az Egri Érseki Papnevelő Intézetben folytatja, amely úton a családjától, az ismerős atyáktól, a barátaitól sok bátorítást és támogatást kapott.

Szidor János diakónus 1996-ban született, Mezőladányból származik, hárman vannak testvérek. A szomszéd lány ösztönzésére kezdett el járni vasárnaponként szentmisére. Szülei nem voltak túlzottan vallásosak, sőt, még vasárnapi keresztényeknek sem lehetett őket mondani – persze azóta, ez már másképp van. A szomszéd lány kellett ahhoz, hogy megismerje Istent — vallja Szidor János, majd az oltár körüli szolgálatban megtapasztalta az Úr közelségét. Sokszor hallotta a helyi öregektől azt a bizonyos mondatot, hogy: „Olyan jól nézel ki az oltár mellett, nem akarsz pap lenni?” Persze, akkor még mit sem sejtett az egészről, nem tudta hová tenni ezt a kérdést, ezért nem is foglalkozott vele. Újkenézbe járt általános iskolába, középiskolai tanulmányait pedig a kisvárdai Szent László Katolikus köznevelési intézményben végezte el informatika szakon.

Középiskolás évei alatt jött újra elő a papság gondolata. Beszélt erről a plébánosával, Németh János atyával, aki elmagyarázta neki, mivel jár ez az életforma. Hivatása fejlődéséhez, kialakulásához hozzájárult az otthoni vallásos környezet, és az iskolában tapasztalt vallásos lelkület a nevelők részéről. Többször végiggondolta magában, milyen hivatás lenne az, amelyet teljes szívből tudna követni. Így jutott el végül arra a döntésre, hogy a papi hivatást válassza, és igent mondjon Isten hívására.
Mátészalkán találkozott Bosák Nándor püspök atyával, ott beszélgetett vele először elhatározásáról, amely találkozás nagy hatással volt rá, mint mondja, úgy érezte, tőle is megerősítést kapott abban, hogy Isten valóban ezt az utat szánja neki.

„Visszatekintve az elmúlt évekre, bátran merem mondani, hogy biztos a hivatásom, Isten valóban erre a szolgálatra hívott. Akármilyen nehézség is ért eddigi életem során, és még fog is érni hátralévő életemben, tudom, hogy Ő mindig mellettem van és segít engem” — fogalmazott Szidor János diakónus.

Örömhír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A pap vagy más néven presbiter, Szent Ambrus szavaival Isten kegyelmének vikáriusa, helyettese, aki folytatja az Egyházban Jézus működését. Mint próféta tanít, mint pap, bemutatja a megváltás áldozatát és mint pásztor vagy király gondoskodik azokról, akiket Isten rábízott. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök június 22-én a debreceni Szent Anna-székesegyházban áldozópappá szentelte Sziklai Dávid diakónust és szerpappá Máté Péter és Szidor János akolitusokat. (Erről szóló tudósításunk az előző napi híradásunkban olvasható.)

1993. november 22-én születtem Debrecenben, majd Nyíregyházán nevelkedtem, ahol óvodás korom óta ministránsként szolgáltam a Magyarok Nagyasszonya-társzékesegyházban.Papi hivatásomat általános iskolai éveim vége felé ismertem fel. Kibontakozásában nagyon sokat segítettek a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnáziumban töltött középiskolai évek. Ez az időszak sokat segített a közösségi- és hitéletem, az Istennel való kapcsolatom mélyítésében. Tanáraimnak, lelkiatyáimnak, valamint az érettségi év nagyböjtjében átimádkozott hivatástisztázó lelkigyakorlatnak köszönhetően tudtam igent mondani Isten papi hivatásra szóló meghívására.

Hiszem, hogy a szemináriumi képzés hat éve a maga lépcsőfokaival – beöltözés, avatások, diakónusszentelés –, valamint a tanulmányokkal és imaéletemmel nemcsak a világlátásomat, teológiai műveltségemet, emberségemet, hanem istenkapcsolatomat is kellőképp formálta és mélyítette. Hálás vagyok azokért a tapasztalatokért és barátságokért is, amelyek ezen évek alatt születtek.

A szentelésemhez közeledve egyre inkább láttam önmagamban, de mások életében is azt, hogy ha jól akarom megélni a hivatásomat, azt az életállapotot, amire a Jóisten meghívott, és amire akkor igent mondtam, három cölöp megtartó erejére kell támaszkodnom mindhalálig. Ezek az Istennel való személyes kapcsolat; a feladataim és szolgálataim önátadó megélése; valamint a mély és személyes kapcsolatok.

A mély és személyes istenkapcsolat a legfontosabb a hivatásomban. Úgy érzem, ha ez jelen van a mindennapjaimban, akkor tudok hiteles pap lenni, akkor tudom jól ellátni feladataimat és boldogan élni az életemet.
Feladataim és szolgálataim önátadó megélése elengedhetetlen a Jó Pásztor követésében. Az utóbbi években a legfőbb feladatom a filozófiai és teológiai tárgyak elsajátítása volt, valamint az, hogy ezeket a gyakorlatba is át tudjam ültetni akár prédikálva egy templomban, vagy bármilyen közösségi szolgálatban.

Nagyon sokat jelent számomra családtagjaimmal, barátaimmal, pap- és kispaptestvéreimmel a kölcsönös szeretet megtapasztalása. Ez a mindennapokban sokszor egy-egy apró tettben, beszélgetésben, segítségnyújtásban nyilvánul meg. Jó, hogy van kivel megosztani örömeimet, nehézségeimet.

Önmagában egyik ember se tudja jól megélni sem szülői, sem papi hivatását – főleg egy egész életen át –, ha nincs egységben, nincs jóban azzal, aki meghívta, aki létbe hívta. Hivatásunkat fontos, hogy mindig szolgálatként és ne pusztán munkaként, megélhetési lehetőségként éljük meg, legyen az akár papi, szerzetesi, szülői, pedagógusi, vagy bármilyen más életadó életállapot. Mint ahogy mások számítanak ránk, fontos, hogy mi is tudjunk számítani másokra, hiszen közösségben könnyebb Krisztust követni, szeretve szolgálni.
A papi szolgálatra készülve, szentelés előtt a leendő diakónusok, papok mindig választanak egy jelmondatot. Egy olyan gondolatot, ami az életcélt, életfelfogást tömören, kifejezően jellemzi. Az enyém, amit Isten nagyon mélyen a szívembe írt, az Szent Pál apostol Filippiekhez írt levelében található. „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” (Fil 4,13). Ez a mondat középiskolás korom óta közel áll hozzám. Nehéz helyzetekben többször adott már bátorítást nekem. Ugyanakkor nem egyszer alázatra is intett. Hiszen a minden elviselésében benne van a pozitív dolgok, sikerek jó megélése is. Tudatosítja bennem, hogy Isten kegyelméből vagyok az, aki vagyok. Amim van, az nem kizárólag az én érdememből fakad, hanem az Ő gondviselő szeretetének köszönhetem. A jelmondatom tehát int arra, hogy mindezeket Istenben éljem meg, hogy a nehézségek láttán nehogy kétségbe essek, a sikerektől pedig el ne szálljak.

Ez a mondat figyelmeztet ugyanakkor arra is, hogy életem koordináta-rendszerében, melyben van, volt és minden bizonnyal lesz pozitív és negatív pont egyaránt, van egy abszolút igazodási pont, egy origó, aki mindig segít helyesen értelmezni, jól megélni bármilyen élethelyzetet. Ez a pont számomra Krisztus.
Közel a papszenteléshez jó volt belegondolnom abba, hogy nemsokára papként, bemutathatom majd a szentmisét, gyóntathatok, a szentségek által megerősíthetek másokat, Isten szeretetét és áldását vihetem majd mindenkihez. Felszentelt papként tudom: ez az a kincs, ami Krisztussal egyesít engem és bízom benne, hogy az áldozópapi szolgálatomon keresztül sok emberben tudom majd erősíteni az Istennel való egységét.

Sziklai Dávid

Örömünnepet ült a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye június 22-én, a debreceni Szent Anna-székesegyházban. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök áldozópappá szentelte Sziklai Dávid diakónust és szerpappá Máté Péter és Szidor János akolitusokat.

„Sok áldozat, imádság áll a hivatások mögött, amelyet még több áldozat és reméljük, ezzel együtt még több imádság követ majd. Segítse Isten a szentelendőket és a felszentelteket is, hogy hűségesen, Isten iránti engedelmességgel végezzék szolgálatukat, Isten országa építésében a lelkek javára.” — Palánki Ferenc megyéspüspök gondolataival kezdődött el a pap- és diakónusszentelési szentmise, amelyen Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök, az egyházmegye papsága, hívei, a szentelendők családtagjai, rokonai, barátai is részt vettek.

Az igeliturgiában elhangzó evangélium után kezdődött el a felemelő szentelési szertartás, amelynek első mozzanatában Felföldi László helynök atya szólította a jelölteket, tanúsítva a főpásztor előtt felkészültségüket és a szent szolgálatra való alkalmasságukat. A szeminárium elöljárósága éveken keresztül nevelte, formálta a fiatalokat és segítette őket a lelki és szellemi előrehaladásban. 

Ezután következtek a főpásztor intelmei. Palánki Ferenc megyéspüspök tanításában a szentelendőkhöz szólt. Kifejtette, a szolgálathoz szükséges erő Istentől van, hiszen Ő maga az erőforrás, kegyelme tesz képessé bennünket arra, hogy örömmel és szabadon szolgáljunk Neki. Jézus Krisztus azért jött, hogy új és örök szövetséget kössön velünk. Kereszthalála és feltámadása előtt nem a kivégzésére gondolt, vagy arra, hogy mi lesz vele, ha az emberek közé megy, hanem arra, mi lesz velük, ha nem megy közéjük. Így foghatjuk fel a papi hivatást is — hangsúlyozta a főpásztor. Nem kell félni attól, hogy mi lesz, ha odaadjuk életünket mások és Isten szolgálatába, ha elköteleződünk valaki mellett. Ti a szentelési oltár előtt a létetekkel tesztek tanúságot arról, hogy azon gondolkodtatok, mi lesz az emberekkel, ha nem vállaljátok hivatásotokat, ha nem szolgáljátok őket, nem építitek közöttük Isten országát -szólt a szentelendő fiatalokhoz a főpásztor. Ez az igazi szeretet.

Jézus azért jött, hogy megtanítson bennünket szeretni. Erre a szeretetre kell válaszolnunk azzal, hogy igent mondunk hivatásunkra — fogalmazott a főpásztor, majd folytatta, Ő erőt adott, hogy mindent elviseljetek, ami ezután következik, bármi is legyen az. Majd a püspök atya egy súlyos beteg paptestvére szavait idézte, aki azt mondta, hivatását nem kényszernek fogja fel. Aki kényszer alatt él, az nem boldog, de akit nem befolyásolnak a körülmények, események, az már eljutott a lelki szabadságra, és boldogságban él. Vállaljátok tehát a keresztet, az önmegtagadást a Krisztustól tanult szeretetben, az új és örök szövetségben.

Szépen fogalmaz a magyar nyelv, amikor a szövetségről beszél. A szövet egybe van szőve, mint Krisztus varratlan köntöse, amit csak tépni lehet, mert ez eredendő módon egy. Így köt velünk Jézus szövetséget, és az új és örök szövetsége kenyerével és kelyhével táplál bennünket. Segít, hogy megtanuljunk imádkozni, ami az Istennel való kapcsolat erősítéséből áll, hogy az erőtlenségünkbe beengedjük az isteni erőt.

Kedves szentelendők! Sok erőt kaphatunk az imádságból, Jézussal való szövetségből, amely új és örök szövetség megjelenik minden szentmisében az oltáron, bárhol vagyunk, bármilyen nehéz is. Ha csak egyetlen lelket tudunk is megnyerni és bevonni az Istennel való szövetségbe, már nem éltünk hiába. Rátok vár a lelkek sokasága, és mindazok, akikkel találkoztok, akiket rátok bíz az Egyház, az Isten kegyelme — fejezte be homíliáját Palánki Ferenc megyéspüspök.

A szentelési szertartás következő mozzanataként a főpásztor imára hívó felszólítása után a mindenszentek litániáját térdelve énekelték a jelenlévők, kérve a szentek közösségét, imádkozzanak azért, hogy ezt a jó elhatározást megvalósítsák papi életükben. A jelöltek arcra borultak az oltár előtt, annak jeléül, hogy meghalnak a világnak és ezután csak az Istennek akarnak élni.

Ezt követte az egyházi rend szentségének lényegi része, a kézrátétel és a felszentelő ima. Az Egyházban a szent rendeket mindig kézrátétellel adták át. Ezt tanúsítja a Szentírás is, ahol láthatjuk, hogy az apostolok a Krisztustól kapott lelki hatalmat és küldetést így adták tovább. Megrendítő dolog arra gondolnunk, hogy a szentelő kézrátételek sorában a legelső helyen valamelyik apostol áll.

Az újonnan felszentelt Máté Péter és Szidor János diakónusokat liturgikus ruhába öltöztették, amelyeket a diakónusi szolgálatban viselnek majd. A stólát, a papi hatalom szimbólumát, még csak az egyik vállon átvetve viselhetik, jelezvén, hogy a papi szolgálat teljességét még nem nyerték el. A liturgikus szolgálat közül a keresztelés, esketés, áldoztatás, igehirdetés, temetés lehet a feladatuk. Majd a diakónusok a püspök elé térdelve átvették az egyház nagy kincsét az evangéliumos könyvet, jelezvén, hogy ezentúl feladatuk lesz az Örömhír felolvasása.

A diakónusszentelés után az áldozópap szentelése következett. A püspök atya közös imádságra szólította fel a híveket, majd Sziklai Dávid jelölt a főpásztor elé járult, aki kézrátételével és imádságával a papság szentségében részesítette őt. Ezután a jelenlévő papok is a szentelendő fejére tették a kezüket, kifejezve, hogy küldetését a közösségükben fogja végezni. Megható pillanat volt ez, hiszen ők a tanárai, lelkiatyái, hitoktatói, barátai, akik imádságaikkal, tanácsaikkal és áldozatos szeretetükkel kísérték őt a szentelési oltárhoz.

Dávid atyát ezután beöltöztették a liturgikus ruhába, amelyet a szentmise bemutatása közben visel majd.

Ezt követte a krizmával való megkenés pillanata. Az olaj Isten áldásának és erejének szimbóluma, amelyet a püspök a nagycsütörtöki szentmise keretében áldott meg. Már az Ószövetségben is így kenték fel a királyokat, prófétákat, papokat, egyszóval az Isten által kiválasztott embereket. A különös lefoglaltság szimbóluma ez.

A felszentelt megkapta a főpásztortól a nép áldozati adományát, a kenyeret és a bort is, amelyből Krisztus teste és vére lesz, hogy mostantól kezdve naponta mutassa be a vérontás nélküli áldozatot az anyaszentegyházért és az egész világ üdvösségéért.

A szentelési szertartás utolsó mozzanatában a püspök atya békecsókot váltott az újonnan felszentelttel, majd Sziklai Dávid atyával együtt mutatta be Krisztus legszentebb áldozatát, a szentmisét.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Az évfordulók visszatekintésre, értékelésre, hálaadásra ösztönzik az embert. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök is a jubiláló papok között ünnepel, ő ebben az évben érkezett papi szolgálatának 25 éves mérföldkövéhez. Ezüstmiséken mond hálát, köszönetet, szülőfalujában, Csesztvén, és szolgálati helyein, a debreceni székesegyházban és Nyíregyházán a társszékesegyházban.
Az ünnepi alkalomból a főpásztorral beszélgetünk a hivatás születéséről – visszanyúlva egészen a gyökerekig –, hálaadásról, tartásról, hitről, Isten kegyelmi ajándékairól, amelyek elvezették e pillanatig.

— Mindenekelőtt hálát adok Istennek a szemináriumi évekkel együtt az elmúlt 30 évért, különleges kegyelmi ajándékaiért, és hogy mindvégig éreztette jelenlétét, segítségét a nehézségek idején is.
Emlékszem, az újmisémen elhangzott szent páli gondolatra, amely így hangzott: „Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” (2Tim 2,12-13). Isten feltétel nélküli szeretetét ismertem fel ebben, amelyre a hivatásom gyökerénél, az igent mondásom küszöbénél csodálkoztam rá. Ez az, ami arra indított, hogy ezt a szeretetet minél több emberrel megismertessem.

Hálát adok továbbá a létezésért, az élet ajándékáért, a szüleimért, testvéreimért, és mindazokért, akik segítettek felismerni azt, hogy Isten papságra hívott. Köszönetemet fejezem ki azért a környezetért – szülőfalumért, a Nógrád megyei Csesztvéért is –, amelyből kinőtt ez a hivatás.

Hálát adok mindenképpen a paptestvéreimért, akikkel a 25 év során együtt szolgáltam, és velük a közösséget, az egymásra való figyelést, egymás segítését megélhettem. Külön köszönetet mondok Vigyázó Miklós lelki atyámért, ő 31 éven keresztül kísérte utamat. Nagyon különleges ember volt, sokat köszönhetek neki. Aztán itt vannak a barátaim, akik szintén sokat segítettek. Köszönöm, hogy a szolgálati helyeimen is a közösségek elfogadták és viszonozták a szeretetemet.

— Az ember gondolkodását, mentalitását az is meghatározza, hogy hogyan vannak jelen életében a gyökerei. Csesztvére, a szülői házhoz, a kicsiny település Árpád-kori templomához, mint egy kincshez, gyakran visszatér, hazatér. Mi az, ami hazahívja és — feltölti a hétköznapokra?

— A hazautazásnak érzelmi okai is vannak, hiszen édesapám az édesanyám halála óta egyedül él, ezért ha tehetem, meglátogatom őt kéthetente, azért is, mert nekem is szükségem van rá. A kincs, amihez még visszatérek, az a nyugalom, csend, természetközeli állapot. Nem vágyom tengerparti nyaralásokra, vagy egyéb különleges helyekre. Ha én otthon leülök, hallgatom a madarak énekét, és közben olvasgatok, ez valóban feltölt. A helynek e különleges varázsát már sokan megérezték, köztük Madách Imre is. Az Ember Tragédiájának költője 9 évig, 1844–53-ig élt e nógrádi kisközség kúriájában. Csesztvén, távol a világ zajától, térerő is alig van. Ott tudok igazán erőt gyűjteni.

— Édesapja kántor a faluban. A szentmiséken együtt szolgálnak?

— Csesztvén csendes magánmiséket szoktam bemutatni, valamint húsvét és karácsony másnapján a szokásos ünnepi szentmisét. Itt együtt szolgálunk Édesapámmal. Ezen alkalmakról már nagyon sokan tudnak, van, hogy Győrből, Miskolcról, Debrecenből érkeznek, de már Nyírtelekről is jöttek megnézni a kis templomot, amely az 1200-as években épült igazi kis gyöngyszem. Mikor kicsi voltam, akkor nagyon nagynak tűnt, mára már megváltozott számomra a mérete. Ódon falai közt lehet érezni az őseink hitét, erejét és irányultságát, ami nekünk is segít abban, hogy mi se tévesszük azt szem elől.

— Püspök atya, megosztana velünk egy számára kedves, csesztvei emléket?

— Egyszer egy nyári délután édesanyámmal uborkát szedtünk. 10 éves forma lehettem, és az esti misére harangoztak. Az jutott eszembe, hogy el kellene menni erre a misére. Mondtam édesanyámnak, hogy elmennék ministrálni. Azt válaszolta, persze fiam, menjél, majd megoldom a bátyáddal az uborkaszedést. Nem a munka elől akartam menekülni, hanem valami vonzott a templomba. Mire otthon átöltöztem és kerékpárral a templomhegyre tekertem, addigra bizony beharangoztak. Bementem, és ott volt az atya, a sekrestyés és én. Nem volt más. Erre beültem a padba, és részt vettem a szentmisén. A végén az atya megkérdezte tőlem: – Miért nem jöttél ministrálni? – Mert már elkéstem – válaszoltam. Mire így felelt: – Innen nem lehet elkésni.
Annak élménye maradt meg bennem, hogy Isten szeretetét nem lehet lekésni. Amikor az ember a szíve mélyén megérzi Isten hívását, legyen az bárhol, bármikor, nyugodtan induljon el, álljon be Isten szolgálatába, és részesedni fog szeretetéből.

— Ez az eset Isten tervének a része lehetett?

— Nyílván, visszatekintve látszik már, hogy ez egy apró mozzanata volt annak a meghívásnak, amely aztán Isten útjára vezette az életemet. Annyira meghatározó volt, hogy a mai napig emlékszem arra is, hogy milyen ruhát viseltem.
A falunknak van egy olyan hangulata, ami egyfajta nyugalmat sugároz. Amikor az újmisén köszöntöttek, a falu képviselője ezzel a szófordulattal fejezte be gondolatait: „A Jóisten akárhová vezet, kicsiny faludat soha el ne feledd. Ez a mondat örökre megmaradt bennem, és arra figyelmeztet, hogy a gyökereimet nem szabad elfelejtenem, hiszen abból táplálkozom. Szüleim, nagyszüleim mély hittel neveltek bennünket. Nagyapám testvére, aki nagyon szeretett volna pap lenni, gyógyíthatatlan betegségben 26 évesen, 4. éves kispap korában már elköltözött ebből a világból. Gyermekként a sírjánál, csodálkozva néztem a sírkő feliraton a teológus kifejezést, akkor még nem tudtam mit jelent. A sírján a 27. zsoltárból áll egy idézet: „Egyet könyörögtem az Úrhoz, csak egyet kérek, hogy lakhassam az Úrnak hajlékában, amíg csak élek, és láthassam kedvességét az úrnak, s elmélkedhessem templomában” (Zsolt 27,4). Dávid király fohászát a mai napig elimádkozom, ha kimegyek a temetőbe. Ha kutatom a hivatásom gyökereit, akkor látom, hogy ez is része volt. De nem tudok mondani egy olyan pontont, amikor konkrétan hívott a Jóisten. Nagyon sok apró összetevője volt ennek. Az Úr mindig küld jeleket, de sokszor nem ismerjük fel. Én 25 évesen értem meg a jelek értelmezésére, ekkor vonultam be a szemináriumba.

— Az érettségi után az élete még nem a papi hivatás felé haladt, a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán szerzett üzemmérnöki diplomát. Mi történt ezután? Mégis mi indította el a szeminárium kapuja felé?

— A főiskolai tanulmányaim utolsó éve előtt hivatást tisztázó lelkigyakorlatot tartottak éppen a Győri Szemináriumban. Nem éreztem szükségét annak, hogy azon részt vegyek, mert tudtam, hogy távközlési mérnök leszek. Viszont üzletet kötöttem a Jóistennel: Ha minden vizsgám sikerül, akkor elmegyek a lelkigyakorlatra. Így hát nekem is be kellett tartanom az ígéretemet. Az elmélkedésekből a következő mondat ragadt meg bennem: „Nem abban hiszünk, hogy van Isten, hanem hogy jelen van.” Ha az Isten jelen van, nem élhetünk akárhogyan, hiszen Isten maga a szeretet. Mai napig őrzöm azt a kis jegyzetet, amit a lelkigyakorlat végén kellett írnunk Életem terve címmel. Akkor, ott, megfogalmazódott bennem, hogy nincs más feladatom, minthogy Isten végtelen szeretetét megmutassam, azt, hogy az Ő jelenléte mennyire boldogít, és abban segít, hogy az életem jó irányba menjen. Úgy éreztem, hogy ezt a legigazibb módon papként tudom megtenni. Ez akkor számomra teljesen világossá vált.
Miklós atya, a lelkivezetőm szigorú volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy befejezzem a főiskolát. A diploma megszerzése után 1,5 év sorkatonai szolgálat következett és 1,5 év mérnöki munka következett ezután kezdtem el a szemináriumot.

— Papi hivatásában különleges szolgálattal ajándékozta meg a Jóisten. XVI. Benedek pápa 2010. december 27-én egri segédpüspökké nevezte ki, amely további plébániai szolgálatot is jelentett Miskolcon a Mindszenti egyházközségben.

— Közel öt évet töltöttem egri segédpüspökként, érsek úrral jó összhangban. Sokat tanultam tőle, bizonyos helyzetekben ma is beugrik egy-egy mondata, elsősorban az egyházkormányzat terén. Azt a szemléletet közvetítette, amelyet Szent II. János Pál pápa mellett sajátított el. Többször elmondta, amikor a Szentatya valakivel találkozott, néhány másodperc alatt elérte, hogy a másik ember úgy érezhette, hogy ő van a középpontban és nem a pápa.

— Újabb ajándék a Jóistentől: 2015 szeptemberében Ferenc pápa a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megyéspüspökévé nevezte ki. Ennek már több mint három éve, és ez elég idő ahhoz, hogy az emberben kialakuljon egy kép az egyházmegyéről. Hogy érzi magát nálunk?

— Amikor idejöttem, teljesen ismeretlen volt számomra minden. Nándor püspök atya öröksége, egy rendezett állapot fogadott. Ahogyan Veres András püspök atya mondta a beiktatási mise köszöntőjében, az egyházmegyének már vannak hagyományai, de még nincs megcsontosodva, még formálható. Vannak irányok, amiket lehet alakítani, és úgy érzem, ezen kell dolgoznom. Hogyan érzem magam?
A derű döntés kérdése. Ha feszültebb vagyok, nehezebb a helyzetem, ha több ügy egyszerre zúdul rám és nyomaszt, úgy érzem, a derűt akkor is döntéssel és Istenre figyeléssel lehet megőrizni. Kaptam erre leckéket, amikor édesanyámat és öcsémet kellett elkísérnem a betegség útján, de közben ugyanúgy várt a munkám. Abban az időben spirituális voltam Vácon, ahol a kispapokat kellett vezetnem, és minden nap jártam a Szent János Kórházba. Ez nehéz időszak volt számomra.

—Meg tudja őrizni a derűt az, aki óriási terhet cipel?

— A belső békét igen, de azt, hogy mindig mosolyogjon, azt nem. A belső derű számomra nem azt jelenti, hogy mindig mutatom kifelé, hogy mennyire boldog vagyok, hanem hogy belül rend van. Reményik Sándor Béke című versének részlete jut eszembe: „Bent csend”. Ezért mondom, hogy ez döntés kérdése. Igyekszem a békét megőrizni és törekszem rá, hogy imádsággal tudjam táplálni nap mint nap. Nem könnyű dolgok ezek. Vannak nehéz helyzetek az én életemben is, mint mindenki másnak, de ha megkérdezik, hogy hogy érzem magam, azt tudom felelni, hogy jól, mert jól akarom érezni magam. Az ember mindenhová magát viszi. És ha magamat viszem, magammal fogok találkozni. Gilbert K. Chesterton erről azt mondja, hogy a világ nehézségeinek, fejlődésének akadálya én vagyok. A világ nem fog megváltozni magától, csak akkor, ha én változom. Ez a változás át tud ragadni másokra is. Ferenc pápa is erről beszélt Csíksomlyón. Ha mindig a régi sérelmeinket hozzuk fel, abból nem lesz előrelépés. Ezzel a kijelentésével egy feladatot is adott nekünk, mégpedig azt, hogy mi magunk is változzunk.

— Ferenc pápával való találkozási élményeiről gyakran tesz említést, nagyon meghatározóak lehetnek. Papi élete során találkozott a Szentatya elődeivel is, II. János Pál pápával, XVI. Benedek pápával.

— 1991-ben, amikor Szent II. János Pál pápa először járt Magyarországon, kispapként szolgáltam. A Mátyás templomban bemutatott szentmiséjén találkoztunk először, amikor rám nézett. Azt éreztem, hogy belém lát, majd megállt velem beszélgetni. Azt kérdezte: szeminarista vagy? Igennel válaszoltam, mire mosolygott és bólintott. Ez a pár szó is nagy élmény volt.

XVI. Benedek pápával püspökké szentelésem után találkoztam. Kérdezték nem rég tőlem egy interjúban, érzek-e különbséget Benedek pápa és Ferenc pápa között. Benedek pápát körül lengte a misztikum. Amikor vele találkoztam, azt éreztem, hogy felemel ebbe az isteni szférába. Ferenc pápánál azt tapasztaltam, hogy Ő nem felemel, hanem lehozza nekem ezt az isteni közeget. Erre figyelmeztet a Szentatya újra és újra, hogy rajtunk keresztül jelenjen meg az isteni szeretet a világban. Nekünk, papoknak az a feladatunk, hogy ezt az isteni szférát lehozzuk az embereknek. Azt hiszem, nekem is ez a dolgom, hogy valaki, aki találkozik velem, találkozhasson az Isten szeretetével, hogy egy kicsit jobb legyen az élete, kapjon egy derűs pillanatot, egy vigasztalást, egy bátorítást. Nem kell feladni, nem kell elkeseredni, van remény, van tovább. A távlat előttünk van.

— Ferenc pápa csíksomlyói látogatása is egy ajándék a 25 éves évfordulón. A Szentatyával gyakran találkozott már a püspök atya hivatali útjai során. Volt lehetősége a személyes köszöntésre? Milyen élményekkel tért haza?

— A Szentatyának nagyon szoros program szerint osztották be az idejét Csíksomlyón. Máskor a püspökökkel legalább egy kézfogás erejéig találkozik, oda lehet menni hozzá, de most nem volt ilyen lehetőség. Lejött az oltártól, átöltözött, kocsiba ült és már ment is. Tulajdonképpen a közös imádság, az együttlét, az hogy a világegyház központja a csíksomlyói nyereg volt két órán keresztül, nagyon megható, szép élmény volt számomra. Apró ajándékok ezek a Jóistentől, de nagyon meghatározóak. Az is nagy öröm volt számunkra, hogy Ő személyesen is megláthatta Erdély különleges vidékét Marosvásárhelytől Csíkszeredáig az autóútja során.

— Az Egyház – benne mi is –, egy folyamatos változást, mozgást, dinamizmust, esetleg elcsendesedést jelent. Tapasztaljuk magunkon, hogy ahogyan az élethelyzetünk, a szituációk folyamatosan változnak, úgy hitünk ereje, formája, mélysége is. Hogyan éli ezt meg egy főpásztor, egy pap, aki nem kevésbé van kitéve a világ hatásainak? Mik azok a gyakorlatok, amik bennünket, világi hívőket megtarthatnak a lüktető Egyházban?

— Úgy fogalmaznék, hogy kevésbé vagyok kitéve a világ hatásainak. Egy képpel élve, mint a kavics a patakban, kívül nedves, belül száraz. Erre törekszem. Az hogy ennek a világnak tudjunk ellenállni, nagyon érdemes Ferenc pápára figyelni, aki újra meg újra azt kéri, hogy ne hasonuljunk a világhoz, hanem „Öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény” (Ef 4,24). Egy másik hasonlat erre Mécs Lászlónak a Pisztrángok példája című versének üzenete is:

A pisztrángoktól ezt tanultam:
sohasem úsznak ők az árral,
de mindig szembe, mindig hősként,
glédában, egy kicsit vadultan,
rugalmasan, nagyon frissen,
hol zuhatag fájdalma szisszen.
Őrült erőkkel szembeszállva,
föl a zokogó zuhogókon,
szirtek között, vízesések
több méteres habzó haragján
föl, szárnyak nélkül szinte szállva
szökdösnek, diadalt aratván,
a Forráshoz...

Mindez azt jelenti, hogy a világot Krisztussal és Krisztusban maradva tudjuk legyőzni. „Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33) – mondja Krisztus. Ő legyőzte a bűnt, a halált. Ha mi boldogok akarunk lenni, akkor nekünk is le kell győzni. És hogyan tudjuk legyőzni? Ha belekapaszkodunk Jézusba, mert saját erőből nem megy.
A problémák abból adódnak, hogy elindul egy kicsit jobban az életünk, máris megfeledkezünk Jézusról és megint megyünk a saját fejünk után, újra meg újra eltávolodunk Tőle, aki egyébként közel marad hozzánk, de nem erőltetni magát ránk. Mindenkinek meg kell találnia a Jézussal való mindennapi személyes szeretet kapcsolatot. Nem szabad szünetet tartani. Azt hiszem, ez a dolgoknak a kulcsa. Rengeteg szentírási kép is segít ebben bennünket. Péter addig tud a vízen járni, amíg Jézus arcába tekint. Ahogy a hullámokra figyel, máris süllyedni kezd. Ha nem figyelünk Jézusra, bajba kerülünk, és természetesen Őt okoljuk, hogy miért nem vigyáz ránk. Azt kell begyakorolnunk hogy soha ne éljünk a lelkiismeretünk ellen, ahol Isten szól bennünk. A szüntelen imádkozás is azt jelenti, hogy tanuljuk meg az állandó Isten jelenlétében való létezést.

— Gyakran említi Michael White és Tom Corcoran „Újraépítve” című kötetét, amely a ma Egyháza számára egy megújuló utat mutat. A könyv egy plébániáról szól, amely odafordult azok felé, akik nem járnak templomba.

— Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy a realitásra épít, amely nem más, mint annak ténye, hogy, minden ember vágyakozik a boldog élet után. Sokan nem tudják, hogy valójában Isten után vágyakoznak. Mi megtanultuk, hogy Isten a boldogság, és ha Őt keressük, a boldogságot keressük. Azok, akik belül vannak az Egyházban, és már hívőnek vallják magukat, ne feledkezzenek meg arról, hogy ők nem csak egyszerűen vallásgyakorlatot végeznek azáltal, hogy elmennek a templomba, meg imádságokat mondanak, hanem ők Jézus tanítványai. És mint tanítványok, feladatuk, hogy másokat is tanítvánnyá tegyenek. Az egésznek ez a sémája, hogy akik belül vannak, azok vegyék tudomásul, hogy missziós küldetésük van. Ite, missa est. A szent mise véget ért, menjetek, küldetésetek van. Szó szerint ezt jelenti. Tehát a szentmise után, amikor kilépünk a templomból, megyünk a küldetésünket teljesíteni, hogy a krisztusi tanítványok azokat az embereket, akikben ott él a vágy a boldogság iránt, nem feltétlenül szavakkal, hanem az életükkel szólítsák meg. Fontos a hitelesség. Mivel nagyon sok rossz dolog történt, az Egyház tagjainak bűnei miatt (papok, hívők egyaránt mindannyian az Egyház tagjai), olykor hiteltelennek tűnik. Ezért ma a misszió hazánkban és Európában is nagyon nehéz. Holott az igazság akkor is igazság marad, ha egy ember sem vallja, mert Jézus Krisztus maga az igazság. Nem mindig vagyunk hiteles tanúi annak a szeretetnek, amivel Isten szeret bennünket. Ha ezt hitelesen tudnánk megélni, akkor teljesíteni tudnánk missziós küldetésünket.

— A tanítvány-misszionárius kifejezésről is egyre gyakrabban hallunk, vagyis arról, hogy Jézus tanítványaként kell misszionálnunk.

— Az Újraépítve könyv erről is beszél, hogy az egyes tagok elkezdtek megváltozni, hogy tudatosítsák magukban, ők tanítványok. És mivel tanítványok, Jézus tanítása szerint élnek, így lesznek keresztények, ami az jelenti, hogy krisztusiak, vagyis úgy élnek, szeretnek, gondolkodnak, cselekszenek, mint Krisztus. Ez a keresztények dolga. Nem a könyv sikeres, hanem maga a folyamat. Mert szépen elkezdtek komolyan dolgozni kereszténységükön. Elkezdték komolyan venni a krisztusi tanítást. Azt, hogy nem minden az enyém, nem minden rólam szól.
Arról is beszámolnak, hogy a tagok tizedet fizetnek. Nem az egyháznak, hanem az egyházon keresztül a rászorulóknak, és mivel hitelesen szétosztják a közösségnek az adományokat, meg sem fordul senki fejében más, valami hátsó gondolat.

— A közösségek próbálkoznak különböző módszerekkel, hogy éberebb legyen a lelkiismeretük. Debrecenben nagy népszerűségnek örvendett a nemrég lezajlott Szentlélek Szeminárium, amely nem ért véget, a résztvevők igénylik a további találkozókat, alkalmakat. A jelenlévők megtapasztalhatták a Szentlélek jelenlétét. Püspök atyának mi a véleménye a karizmatikus megújulási lehetőségekről?

— Minden módszer jó, ami közelebb visz Istenhez. Hibát akkor követhetünk el, ha rosszallóan nézünk a másikra, aki szerintünk nem áll olyan közel Jézushoz, mint mi. Ez a veszélye nagyon sok lelkiségi mozgalomnak, közösségnek. Mégis nagy szükség van rájuk, hiszen egy-egy ilyen mozgalom igazi lelki megújulást hoz sok hívő életében.

— A Szentlélek kiáradásának ünnepe környékén megkérdezem, miért nem tudatosodik bennünk a Szentlélek jelenléte életünkben. A keresztség, a bérmálkozás szentségében már megkaptuk a Szentlelket, mint ahogyan az apostolok, akik „meghódították” a világot. Mi hiányzik belőlünk?

— Nem nagyon tudunk mit kezdeni a Lélekkel. A Szentlélek belül van, áttüzesít, rendező erővel hat és tulajdonképpen Ő az, aki nélkül nem tudjuk kimondani – mondja Szent Pál –, hogy Jézus Krisztus az Isten fia. Nélküle nem tudunk belekapcsolódni a Szentháromság szeretetközösségébe. A Szentlélek az, aki Jézus Krisztus mennybemenetele után most is tartja velünk a kapcsolatot. Minden keresztényi, krisztusi megnyilvánulásunk szeretet-cselekedetünk a Szentlélek erejében történik. Ezt kellene tudatosítanunk.. Mivel a hit meggyengült, ezért a Szentlélekre nem tudunk elég nyitottak lenni. Örök dolgaink vannak, amikre sajnos nem figyelünk eléggé. Ezek legyenek életünk középpontjában.

Eddigi szolgálatom során igyekeztem mindig arra törekedni, hogy Jézusra irányítsam a figyelmet, így szeretnék ünnepelni is, hogy az ne rólam szóljon, hanem együtt örüljünk Isten kegyelmének, ajándékozó jóságának, és kérjük Őt, hogy rajtam keresztül továbbra is megajándékozzon másokat.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Az évfordulók visszatekintésre, értékelésre, hálaadásra ösztönzik az embert. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök is a jubiláló papok között ünnepel, ő ebben az évben érkezett papi szolgálatának 25 éves mérföldkövéhez. Ezüstmiséken mond hálát, köszönetet, szülőfalujában, Csesztvén, és szolgálati helyein, a debreceni székesegyházban és Nyíregyházán a társszékesegyházban.
Az ünnepi alkalomból a főpásztorral beszélgetünk a hivatás születéséről – visszanyúlva egészen a gyökerekig –, hálaadásról, tartásról, hitről, Isten kegyelmi ajándékairól, amelyek elvezették e pillanatig.

— Mindenekelőtt hálát adok Istennek a szemináriumi évekkel együtt az elmúlt 30 évért, különleges kegyelmi ajándékaiért, és hogy mindvégig éreztette jelenlétét, segítségét a nehézségek idején is.
Emlékszem, az újmisémen elhangzott szent páli gondolatra, amely így hangzott: „Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” (2Tim 2,12-13). Isten feltétel nélküli szeretetét ismertem fel ebben, amelyre a hivatásom gyökerénél, az igent mondásom küszöbénél csodálkoztam rá. Ez az, ami arra indított, hogy ezt a szeretetet minél több emberrel megismertessem.

Hálát adok továbbá a létezésért, az élet ajándékáért, a szüleimért, testvéreimért, és mindazokért, akik segítettek felismerni azt, hogy Isten papságra hívott. Köszönetemet fejezem ki azért a környezetért – szülőfalumért, a Nógrád megyei Csesztvéért is –, amelyből kinőtt ez a hivatás.

Hálát adok mindenképpen a paptestvéreimért, akikkel a 25 év során együtt szolgáltam, és velük a közösséget, az egymásra való figyelést, egymás segítését megélhettem. Külön köszönetet mondok Vigyázó Miklós lelki atyámért, ő 31 éven keresztül kísérte utamat. Nagyon különleges ember volt, sokat köszönhetek neki. Aztán itt vannak a barátaim, akik szintén sokat segítettek. Köszönöm, hogy a szolgálati helyeimen is a közösségek elfogadták és viszonozták a szeretetemet.

— Az ember gondolkodását, mentalitását az is meghatározza, hogy hogyan vannak jelen életében a gyökerei. Csesztvére, a szülői házhoz, a kicsiny település Árpád-kori templomához, mint egy kincshez, gyakran visszatér, hazatér. Mi az, ami hazahívja és — feltölti a hétköznapokra?

— A hazautazásnak érzelmi okai is vannak, hiszen édesapám az édesanyám halála óta egyedül él, ezért ha tehetem, meglátogatom őt kéthetente, azért is, mert nekem is szükségem van rá. A kincs, amihez még visszatérek, az a nyugalom, csend, természetközeli állapot. Nem vágyom tengerparti nyaralásokra, vagy egyéb különleges helyekre. Ha én otthon leülök, hallgatom a madarak énekét, és közben olvasgatok, ez valóban feltölt. A helynek e különleges varázsát már sokan megérezték, köztük Madách Imre is. Az Ember Tragédiájának költője 9 évig, 1844–53-ig élt e nógrádi kisközség kúriájában. Csesztvén, távol a világ zajától, térerő is alig van. Ott tudok igazán erőt gyűjteni.

— Édesapja kántor a faluban. A szentmiséken együtt szolgálnak?

— Csesztvén csendes magánmiséket szoktam bemutatni, valamint húsvét és karácsony másnapján a szokásos ünnepi szentmisét. Itt együtt szolgálunk Édesapámmal. Ezen alkalmakról már nagyon sokan tudnak, van, hogy Győrből, Miskolcról, Debrecenből érkeznek, de már Nyírtelekről is jöttek megnézni a kis templomot, amely az 1200-as években épült igazi kis gyöngyszem. Mikor kicsi voltam, akkor nagyon nagynak tűnt, mára már megváltozott számomra a mérete. Ódon falai közt lehet érezni az őseink hitét, erejét és irányultságát, ami nekünk is segít abban, hogy mi se tévesszük azt szem elől.

— Püspök atya, megosztana velünk egy számára kedves, csesztvei emléket?

— Egyszer egy nyári délután édesanyámmal uborkát szedtünk. 10 éves forma lehettem, és az esti misére harangoztak. Az jutott eszembe, hogy el kellene menni erre a misére. Mondtam édesanyámnak, hogy elmennék ministrálni. Azt válaszolta, persze fiam, menjél, majd megoldom a bátyáddal az uborkaszedést. Nem a munka elől akartam menekülni, hanem valami vonzott a templomba. Mire otthon átöltöztem és kerékpárral a templomhegyre tekertem, addigra bizony beharangoztak. Bementem, és ott volt az atya, a sekrestyés és én. Nem volt más. Erre beültem a padba, és részt vettem a szentmisén. A végén az atya megkérdezte tőlem: – Miért nem jöttél ministrálni? – Mert már elkéstem – válaszoltam. Mire így felelt: – Innen nem lehet elkésni.
Annak élménye maradt meg bennem, hogy Isten szeretetét nem lehet lekésni. Amikor az ember a szíve mélyén megérzi Isten hívását, legyen az bárhol, bármikor, nyugodtan induljon el, álljon be Isten szolgálatába, és részesedni fog szeretetéből.

— Ez az eset Isten tervének a része lehetett?

— Nyílván, visszatekintve látszik már, hogy ez egy apró mozzanata volt annak a meghívásnak, amely aztán Isten útjára vezette az életemet. Annyira meghatározó volt, hogy a mai napig emlékszem arra is, hogy milyen ruhát viseltem.
A falunknak van egy olyan hangulata, ami egyfajta nyugalmat sugároz. Amikor az újmisén köszöntöttek, a falu képviselője ezzel a szófordulattal fejezte be gondolatait: „A Jóisten akárhová vezet, kicsiny faludat soha el ne feledd. Ez a mondat örökre megmaradt bennem, és arra figyelmeztet, hogy a gyökereimet nem szabad elfelejtenem, hiszen abból táplálkozom. Szüleim, nagyszüleim mély hittel neveltek bennünket. Nagyapám testvére, aki nagyon szeretett volna pap lenni, gyógyíthatatlan betegségben 26 évesen, 4. éves kispap korában már elköltözött ebből a világból. Gyermekként a sírjánál, csodálkozva néztem a sírkő feliraton a teológus kifejezést, akkor még nem tudtam mit jelent. A sírján a 27. zsoltárból áll egy idézet: „Egyet könyörögtem az Úrhoz, csak egyet kérek, hogy lakhassam az Úrnak hajlékában, amíg csak élek, és láthassam kedvességét az úrnak, s elmélkedhessem templomában” (Zsolt 27,4). Dávid király fohászát a mai napig elimádkozom, ha kimegyek a temetőbe. Ha kutatom a hivatásom gyökereit, akkor látom, hogy ez is része volt. De nem tudok mondani egy olyan pontont, amikor konkrétan hívott a Jóisten. Nagyon sok apró összetevője volt ennek. Az Úr mindig küld jeleket, de sokszor nem ismerjük fel. Én 25 évesen értem meg a jelek értelmezésére, ekkor vonultam be a szemináriumba.

— Az érettségi után az élete még nem a papi hivatás felé haladt, a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán szerzett üzemmérnöki diplomát. Mi történt ezután? Mégis mi indította el a szeminárium kapuja felé?

— A főiskolai tanulmányaim utolsó éve előtt hivatást tisztázó lelkigyakorlatot tartottak éppen a Győri Szemináriumban. Nem éreztem szükségét annak, hogy azon részt vegyek, mert tudtam, hogy távközlési mérnök leszek. Viszont üzletet kötöttem a Jóistennel: Ha minden vizsgám sikerül, akkor elmegyek a lelkigyakorlatra. Így hát nekem is be kellett tartanom az ígéretemet. Az elmélkedésekből a következő mondat ragadt meg bennem: „Nem abban hiszünk, hogy van Isten, hanem hogy jelen van.” Ha az Isten jelen van, nem élhetünk akárhogyan, hiszen Isten maga a szeretet. Mai napig őrzöm azt a kis jegyzetet, amit a lelkigyakorlat végén kellett írnunk Életem terve címmel. Akkor, ott, megfogalmazódott bennem, hogy nincs más feladatom, minthogy Isten végtelen szeretetét megmutassam, azt, hogy az Ő jelenléte mennyire boldogít, és abban segít, hogy az életem jó irányba menjen. Úgy éreztem, hogy ezt a legigazibb módon papként tudom megtenni. Ez akkor számomra teljesen világossá vált.
Miklós atya, a lelkivezetőm szigorú volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy befejezzem a főiskolát. A diploma megszerzése után 1,5 év sorkatonai szolgálat következett és 1,5 év mérnöki munka következett ezután kezdtem el a szemináriumot.

— Papi hivatásában különleges szolgálattal ajándékozta meg a Jóisten. XVI. Benedek pápa 2010. december 27-én egri segédpüspökké nevezte ki, amely további plébániai szolgálatot is jelentett Miskolcon a Mindszenti egyházközségben.

— Közel öt évet töltöttem egri segédpüspökként, érsek úrral jó összhangban. Sokat tanultam tőle, bizonyos helyzetekben ma is beugrik egy-egy mondata, elsősorban az egyházkormányzat terén. Azt a szemléletet közvetítette, amelyet Szent II. János Pál pápa mellett sajátított el. Többször elmondta, amikor a Szentatya valakivel találkozott, néhány másodperc alatt elérte, hogy a másik ember úgy érezhette, hogy ő van a középpontban és nem a pápa.

— Újabb ajándék a Jóistentől: 2015 szeptemberében Ferenc pápa a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megyéspüspökévé nevezte ki. Ennek már több mint három éve, és ez elég idő ahhoz, hogy az emberben kialakuljon egy kép az egyházmegyéről. Hogy érzi magát nálunk?

— Amikor idejöttem, teljesen ismeretlen volt számomra minden. Nándor püspök atya öröksége, egy rendezett állapot fogadott. Ahogyan Veres András püspök atya mondta a beiktatási mise köszöntőjében, az egyházmegyének már vannak hagyományai, de még nincs megcsontosodva, még formálható. Vannak irányok, amiket lehet alakítani, és úgy érzem, ezen kell dolgoznom. Hogyan érzem magam?
A derű döntés kérdése. Ha feszültebb vagyok, nehezebb a helyzetem, ha több ügy egyszerre zúdul rám és nyomaszt, úgy érzem, a derűt akkor is döntéssel és Istenre figyeléssel lehet megőrizni. Kaptam erre leckéket, amikor édesanyámat és öcsémet kellett elkísérnem a betegség útján, de közben ugyanúgy várt a munkám. Abban az időben spirituális voltam Vácon, ahol a kispapokat kellett vezetnem, és minden nap jártam a Szent János Kórházba. Ez nehéz időszak volt számomra.

—Meg tudja őrizni a derűt az, aki óriási terhet cipel?

— A belső békét igen, de azt, hogy mindig mosolyogjon, azt nem. A belső derű számomra nem azt jelenti, hogy mindig mutatom kifelé, hogy mennyire boldog vagyok, hanem hogy belül rend van. Reményik Sándor Béke című versének részlete jut eszembe: „Bent csend”. Ezért mondom, hogy ez döntés kérdése. Igyekszem a békét megőrizni és törekszem rá, hogy imádsággal tudjam táplálni nap mint nap. Nem könnyű dolgok ezek. Vannak nehéz helyzetek az én életemben is, mint mindenki másnak, de ha megkérdezik, hogy hogy érzem magam, azt tudom felelni, hogy jól, mert jól akarom érezni magam. Az ember mindenhová magát viszi. És ha magamat viszem, magammal fogok találkozni. Gilbert K. Chesterton erről azt mondja, hogy a világ nehézségeinek, fejlődésének akadálya én vagyok. A világ nem fog megváltozni magától, csak akkor, ha én változom. Ez a változás át tud ragadni másokra is. Ferenc pápa is erről beszélt Csíksomlyón. Ha mindig a régi sérelmeinket hozzuk fel, abból nem lesz előrelépés. Ezzel a kijelentésével egy feladatot is adott nekünk, mégpedig azt, hogy mi magunk is változzunk.

— Ferenc pápával való találkozási élményeiről gyakran tesz említést, nagyon meghatározóak lehetnek. Papi élete során találkozott a Szentatya elődeivel is, II. János Pál pápával, XVI. Benedek pápával.

— 1991-ben, amikor Szent II. János Pál pápa először járt Magyarországon, kispapként szolgáltam. A Mátyás templomban bemutatott szentmiséjén találkoztunk először, amikor rám nézett. Azt éreztem, hogy belém lát, majd megállt velem beszélgetni. Azt kérdezte: szeminarista vagy? Igennel válaszoltam, mire mosolygott és bólintott. Ez a pár szó is nagy élmény volt.

XVI. Benedek pápával püspökké szentelésem után találkoztam. Kérdezték nem rég tőlem egy interjúban, érzek-e különbséget Benedek pápa és Ferenc pápa között. Benedek pápát körül lengte a misztikum. Amikor vele találkoztam, azt éreztem, hogy felemel ebbe az isteni szférába. Ferenc pápánál azt tapasztaltam, hogy Ő nem felemel, hanem lehozza nekem ezt az isteni közeget. Erre figyelmeztet a Szentatya újra és újra, hogy rajtunk keresztül jelenjen meg az isteni szeretet a világban. Nekünk, papoknak az a feladatunk, hogy ezt az isteni szférát lehozzuk az embereknek. Azt hiszem, nekem is ez a dolgom, hogy valaki, aki találkozik velem, találkozhasson az Isten szeretetével, hogy egy kicsit jobb legyen az élete, kapjon egy derűs pillanatot, egy vigasztalást, egy bátorítást. Nem kell feladni, nem kell elkeseredni, van remény, van tovább. A távlat előttünk van.

— Ferenc pápa csíksomlyói látogatása is egy ajándék a 25 éves évfordulón. A Szentatyával gyakran találkozott már a püspök atya hivatali útjai során. Volt lehetősége a személyes köszöntésre? Milyen élményekkel tért haza?

— A Szentatyának nagyon szoros program szerint osztották be az idejét Csíksomlyón. Máskor a püspökökkel legalább egy kézfogás erejéig találkozik, oda lehet menni hozzá, de most nem volt ilyen lehetőség. Lejött az oltártól, átöltözött, kocsiba ült és már ment is. Tulajdonképpen a közös imádság, az együttlét, az hogy a világegyház központja a csíksomlyói nyereg volt két órán keresztül, nagyon megható, szép élmény volt számomra. Apró ajándékok ezek a Jóistentől, de nagyon meghatározóak. Az is nagy öröm volt számunkra, hogy Ő személyesen is megláthatta Erdély különleges vidékét Marosvásárhelytől Csíkszeredáig az autóútja során.

— Az Egyház – benne mi is –, egy folyamatos változást, mozgást, dinamizmust, esetleg elcsendesedést jelent. Tapasztaljuk magunkon, hogy ahogyan az élethelyzetünk, a szituációk folyamatosan változnak, úgy hitünk ereje, formája, mélysége is. Hogyan éli ezt meg egy főpásztor, egy pap, aki nem kevésbé van kitéve a világ hatásainak? Mik azok a gyakorlatok, amik bennünket, világi hívőket megtarthatnak a lüktető Egyházban?

— Úgy fogalmaznék, hogy kevésbé vagyok kitéve a világ hatásainak. Egy képpel élve, mint a kavics a patakban, kívül nedves, belül száraz. Erre törekszem. Az hogy ennek a világnak tudjunk ellenállni, nagyon érdemes Ferenc pápára figyelni, aki újra meg újra azt kéri, hogy ne hasonuljunk a világhoz, hanem „Öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény” (Ef 4,24). Egy másik hasonlat erre Mécs Lászlónak a Pisztrángok példája című versének üzenete is:

A pisztrángoktól ezt tanultam:
sohasem úsznak ők az árral,
de mindig szembe, mindig hősként,
glédában, egy kicsit vadultan,
rugalmasan, nagyon frissen,
hol zuhatag fájdalma szisszen.
Őrült erőkkel szembeszállva,
föl a zokogó zuhogókon,
szirtek között, vízesések
több méteres habzó haragján
föl, szárnyak nélkül szinte szállva
szökdösnek, diadalt aratván,
a Forráshoz...

Mindez azt jelenti, hogy a világot Krisztussal és Krisztusban maradva tudjuk legyőzni. „Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33) – mondja Krisztus. Ő legyőzte a bűnt, a halált. Ha mi boldogok akarunk lenni, akkor nekünk is le kell győzni. És hogyan tudjuk legyőzni? Ha belekapaszkodunk Jézusba, mert saját erőből nem megy.
A problémák abból adódnak, hogy elindul egy kicsit jobban az életünk, máris megfeledkezünk Jézusról és megint megyünk a saját fejünk után, újra meg újra eltávolodunk Tőle, aki egyébként közel marad hozzánk, de nem erőltetni magát ránk. Mindenkinek meg kell találnia a Jézussal való mindennapi személyes szeretet kapcsolatot. Nem szabad szünetet tartani. Azt hiszem, ez a dolgoknak a kulcsa. Rengeteg szentírási kép is segít ebben bennünket. Péter addig tud a vízen járni, amíg Jézus arcába tekint. Ahogy a hullámokra figyel, máris süllyedni kezd. Ha nem figyelünk Jézusra, bajba kerülünk, és természetesen Őt okoljuk, hogy miért nem vigyáz ránk. Azt kell begyakorolnunk hogy soha ne éljünk a lelkiismeretünk ellen, ahol Isten szól bennünk. A szüntelen imádkozás is azt jelenti, hogy tanuljuk meg az állandó Isten jelenlétében való létezést.

— Gyakran említi Michael White és Tom Corcoran „Újraépítve” című kötetét, amely a ma Egyháza számára egy megújuló utat mutat. A könyv egy plébániáról szól, amely odafordult azok felé, akik nem járnak templomba.

— Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy a realitásra épít, amely nem más, mint annak ténye, hogy, minden ember vágyakozik a boldog élet után. Sokan nem tudják, hogy valójában Isten után vágyakoznak. Mi megtanultuk, hogy Isten a boldogság, és ha Őt keressük, a boldogságot keressük. Azok, akik belül vannak az Egyházban, és már hívőnek vallják magukat, ne feledkezzenek meg arról, hogy ők nem csak egyszerűen vallásgyakorlatot végeznek azáltal, hogy elmennek a templomba, meg imádságokat mondanak, hanem ők Jézus tanítványai. És mint tanítványok, feladatuk, hogy másokat is tanítvánnyá tegyenek. Az egésznek ez a sémája, hogy akik belül vannak, azok vegyék tudomásul, hogy missziós küldetésük van. Ite, missa est. A szent mise véget ért, menjetek, küldetésetek van. Szó szerint ezt jelenti. Tehát a szentmise után, amikor kilépünk a templomból, megyünk a küldetésünket teljesíteni, hogy a krisztusi tanítványok azokat az embereket, akikben ott él a vágy a boldogság iránt, nem feltétlenül szavakkal, hanem az életükkel szólítsák meg. Fontos a hitelesség. Mivel nagyon sok rossz dolog történt, az Egyház tagjainak bűnei miatt (papok, hívők egyaránt mindannyian az Egyház tagjai), olykor hiteltelennek tűnik. Ezért ma a misszió hazánkban és Európában is nagyon nehéz. Holott az igazság akkor is igazság marad, ha egy ember sem vallja, mert Jézus Krisztus maga az igazság. Nem mindig vagyunk hiteles tanúi annak a szeretetnek, amivel Isten szeret bennünket. Ha ezt hitelesen tudnánk megélni, akkor teljesíteni tudnánk missziós küldetésünket.

— A tanítvány-misszionárius kifejezésről is egyre gyakrabban hallunk, vagyis arról, hogy Jézus tanítványaként kell misszionálnunk.

— Az Újraépítve könyv erről is beszél, hogy az egyes tagok elkezdtek megváltozni, hogy tudatosítsák magukban, ők tanítványok. És mivel tanítványok, Jézus tanítása szerint élnek, így lesznek keresztények, ami az jelenti, hogy krisztusiak, vagyis úgy élnek, szeretnek, gondolkodnak, cselekszenek, mint Krisztus. Ez a keresztények dolga. Nem a könyv sikeres, hanem maga a folyamat. Mert szépen elkezdtek komolyan dolgozni kereszténységükön. Elkezdték komolyan venni a krisztusi tanítást. Azt, hogy nem minden az enyém, nem minden rólam szól.
Arról is beszámolnak, hogy a tagok tizedet fizetnek. Nem az egyháznak, hanem az egyházon keresztül a rászorulóknak, és mivel hitelesen szétosztják a közösségnek az adományokat, meg sem fordul senki fejében más, valami hátsó gondolat.

— A közösségek próbálkoznak különböző módszerekkel, hogy éberebb legyen a lelkiismeretük. Debrecenben nagy népszerűségnek örvendett a nemrég lezajlott Szentlélek Szeminárium, amely nem ért véget, a résztvevők igénylik a további találkozókat, alkalmakat. A jelenlévők megtapasztalhatták a Szentlélek jelenlétét. Püspök atyának mi a véleménye a karizmatikus megújulási lehetőségekről?

— Minden módszer jó, ami közelebb visz Istenhez. Hibát akkor követhetünk el, ha rosszallóan nézünk a másikra, aki szerintünk nem áll olyan közel Jézushoz, mint mi. Ez a veszélye nagyon sok lelkiségi mozgalomnak, közösségnek. Mégis nagy szükség van rájuk, hiszen egy-egy ilyen mozgalom igazi lelki megújulást hoz sok hívő életében.

— A Szentlélek kiáradásának ünnepe környékén megkérdezem, miért nem tudatosodik bennünk a Szentlélek jelenléte életünkben. A keresztség, a bérmálkozás szentségében már megkaptuk a Szentlelket, mint ahogyan az apostolok, akik „meghódították” a világot. Mi hiányzik belőlünk?

— Nem nagyon tudunk mit kezdeni a Lélekkel. A Szentlélek belül van, áttüzesít, rendező erővel hat és tulajdonképpen Ő az, aki nélkül nem tudjuk kimondani – mondja Szent Pál –, hogy Jézus Krisztus az Isten fia. Nélküle nem tudunk belekapcsolódni a Szentháromság szeretetközösségébe. A Szentlélek az, aki Jézus Krisztus mennybemenetele után most is tartja velünk a kapcsolatot. Minden keresztényi, krisztusi megnyilvánulásunk szeretet-cselekedetünk a Szentlélek erejében történik. Ezt kellene tudatosítanunk.. Mivel a hit meggyengült, ezért a Szentlélekre nem tudunk elég nyitottak lenni. Örök dolgaink vannak, amikre sajnos nem figyelünk eléggé. Ezek legyenek életünk középpontjában.

Eddigi szolgálatom során igyekeztem mindig arra törekedni, hogy Jézusra irányítsam a figyelmet, így szeretnék ünnepelni is, hogy az ne rólam szóljon, hanem együtt örüljünk Isten kegyelmének, ajándékozó jóságának, és kérjük Őt, hogy rajtam keresztül továbbra is megajándékozzon másokat.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Június hagyományosan a papszentelések hónapja. Ebben az időszakban 35 újmisés pappal gazdagodik a Magyar Katolikus Egyház.

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye szolgálatára Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök áldozópappá szenteli Sziklai Dávid diakónust és szerpappá Máté Péter és Szidor János akolitusokat. Az ünnepi szertartás 2019. június 22-én, a 10 órakor kezdődő szentmisében lesz a Szent Anna-székesegyházban.

Örömhír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök ezúttal a debreceni Szent Anna-székesegyházban mutatta be ezüstmiséjét pappá szentelésének 25. évfordulóján. Együtt ünnepeltek vele az MKPK tagjai — Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek vezetésével —, paptestvérei, a város testvéregyházainak képviselői, Papp László Debrecen polgármestere, családja, az egyházmegye intézményvezetői és hívei.

A szentmise elején Palánki Ferenc püspök hálatelt szívvel mondott köszönetet elsősorban Istennek az elmúlt 30 év kegyelmeiért. Hálát adott szüleiért, családjáért, volt tanáraiért, paptestvéreiért és mindazokért, akik segítették ezen az úton. Külön megemlítette a 31 éven keresztül őt kísérő Vigyázó Miklós atyát, aki a legnagyobb szerepet vállalta abban, hogy pap lehessen. Miklós atya jelmondatához – Azért vagyok, hogy másoknak jobb legyen – Ferenc püspök is igyekezett igazodni. 25 év alatt a hetedik állomáshelyen szolgál, így nagyon sok embert megismert, akiknek szeretetéért is köszönetet mondott. Örömmel fogadta azt a testvéri szeretetet is, amely az együtt ünneplésen való jelenlétben mutatkozott meg, a jókívánságokat, ajándékokat, amelyek mindig az ajándékozó szeretetére fogják őt emlékeztetni, végül kérte a hívek imáját azért, hogy szolgálatát továbbra is Isten szándéka szerint tudja végezni.

Veres András, az MKPK elnöke, a püspöki konferencia nevében köszöntötte a jeles alkalomból az ezüstmisés püspök atyát. Üzenete nemcsak az ünnepeltnek szólt. Elmondta, amikor életünk egy-egy jelentős eseményén visszatekintünk, a zsoltár szavai juthatnak eszünkbe: „Uram, jobb a Te házadban egy nap, mint ezer másutt tőled távol.” Ferenc püspök atya hivatástörténete távolról érkező, hiszen érettségi után más hivatás felé tartott, de az isteni szeretet, amely meghívta őt a papi szolgálatra, már érlelődhetett benne, és segítette őt döntésében, hogy mégis az Egyház szolgálatát válassza.
„Mindnyájunk nevében azt kívánom, hogy a Jóisten az eddigiekhez hasonló örömmel, lelkesedéssel áldja meg további szolgálatodat!”

A testvéregyházak nevében Fekete Károly református püspök köszöntötte az ünnepeltet. Visszatekintett életútjára, és elmondta, arról az időről, amikor Ferenc püspök Dorogházán a bányászok, majd a jó palócok között szolgált, a püspök atya egy vele készült interjúban így fogalmazott: feladata a lelkek megsimogatása volt. A református püspök arra kérte Ferenc püspököt, tegye ezt a cívisvárosban is, hogy a mindenre kiható lelki állóképességünk erősödjön.
Másik gondolatként a Debrecenben uralkodó felekezetközi békére utalt, amelynek jelképeként és annak megerősítésére az 1991-es a debreceni pápalátogatásra készült, a református egyházkerület által kiadott érmét ajándékozta a főpásztornak.
„Isten áldjon, szenteljen meg és segítsen hosszú éveidben, hogy továbbra is a békesség fonalán szolgálj közöttünk!”

Papp László Debrecen városa nevében fordult ünneplő szavaival a püspök atyához. Jó érzésekkel gondolt vissza az elmúlt négy esztendőre, amely óta együtt szolgálhatnak a városban. Rendkívül szerencsésnek érzi magát polgármesterként, hogy a Jóisten 2015-ben három új püspökkel áldotta meg a várost, akik között kiváló az együttműködés. Hálásan gondol arra a szerénységre, mégis céltudatos munkásságra, amely Ferenc püspök atyát jellemzi, ezt egy főpásztortól vett idézettel is megerősítette a polgármester.
„Magamat nem tartom sokra, a legfontosabb számomra, hogy tudjam, Isten mire tesz engem képessé. Mert nem az a kérdés, hogy milyen képességeim vannak, mit szeretnék, mit tudok megtenni, hanem hogy mennyire tudok Isten munkatársa lenni, megvalósítva az Ő akaratát.”
„Kedves püspök atya, vidd tovább ezt a gondolatot, és szolgáljuk együtt továbbra is Debrecen városát!”

Felföldi László általános püspöki helynök az egyházmegye papságának nevében egy ezüst kelyhet adott át a püspök atyának. Beszélt a kehely jelentéséről, amely a hit, a küldetés és a szeretet szenvedésének a kelyhe is. Jézus hálát adó áldásában azt mondta, ez az Újszövetség kelyhe, a hit indulása Isten útján. Majd Szent Pál apostolt idézte: „Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor 11,26). A kehely a misszió, a küldtetés jelképe, amely csak akkor valóságos, ha benne van a szeretet szenvedése azokért is, akiket Isten ránk bízott. „Ez formálja a papi életed folyamán a krisztusi arcot!” – fogalmazott Felföldi László.

Az ezüstmise szónokaként Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök bevezető gondolataiban elmondta, az ember életében sok olyan alkalom van, amikor emlékezik a múltra, a jövőre tekint és értékel. Ezért minden jeles évforduló hálaadás és egyben kegyelemgyűjtés az előttünk álló feladathoz. Papi jubileumon a papság gondolata áll mindannyiunk előtt, amely szolgálat mindig a közösségért szól.
Ezután Bosák püspök atya a papság két sarokpontjára utalt. A II. Vatikáni Zsinat a liturgiáról és az Egyház szentségi feladatáról megfogalmazza, hogy a liturgia csúcsa és forrása Jézus Krisztus, aki az Egyházon keresztül eljut minden emberhez. Így a papi szolgálat forrását és csúcsát is jelenti. Így valósul meg az, hogy a papság csúcsa Krisztus, mivel a krisztusi szeretetnek, műnek az eszközévé válik, amelyet akkor tud megvalósítani, ha teljesen átadja magát ennek a szolgálatnak. Nem könnyű feladat ez. Éppen ezért, amikor a pap a múltra gondol, azért ad hálát, hogy kimondta: életét belehelyezi Isten tenyerébe, hogy szétossza Őt, vagyis részt vegyen az üdvösségben, amit Krisztus a világnak szánt.

Amikor azt mondjuk, Krisztus a csúcs, az mindig irányulást jelent, az utat, melyen a pap halad, nem pedig a cél elérését. Mert bármennyi év telt is el az elindulástól, mindig úgy érzi, hogy lemarad, hogy kevés, amire jutott. Ez így természetes, a baj az lenne, ha életünk bármelyik szakaszán azt mondanánk, hogy már elértem, megtettem a magam feladatát — fogalmazott a püspök atya, majd folytatta, Péter apostol így buzdítja a híveit: „Ezért övezzétek fel gondolkodásotokat, legyetek józanok, mindenestül reméljetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenése hoz nektek” (1Pét 1,13). Amikor a papi élet céljait ilyen értelemben szemléljük, ezt a Krisztusba oltottságot, bizalmat kell megerősítenünk.

„Mivel engedelmes gyermekek vagytok, életeteket ne szabjátok múltbeli vágyaitokhoz, amikor még tudatlanságban éltetek, hanem mint ahogy szent, aki meghívott benneteket, legyetek ti is szentek bármilyen körülmények között; mert meg van írva: „Szentek legyetek, amint én is szent vagyok” (1Pét 1, 14-16). Akármilyen körülmények között, bármilyen emberi adottságokkal él az ember, akkor tölti be Istentől kapott feladatát, ha nem a múltbéli vágyaihoz, földi gondolataihoz, hanem Ahhoz méri magát, aki maga is szent.
A cél, a csúcs, amit a papságban is elérhet az ember, az, hogy szent legyen. Amikor erre gondolunk, megremeg a lelkünk, mert ki mondhatja el magáról, hogy szent?

Végül Nándor püspök atya a papi szolgálat szentségéről beszélt, amely annak dinamizmusában működik. Ez azt jelenti, hogy ha az Egyház által rendelt szertartás rendben történik, ehhez isteni kegyelem járul, vagyis megjelenik Krisztus. Ez a szentmise. Ez a papi élet szentsége is. Ha a megbízást úgy végezzük és adjuk tovább, mint ahogyan azt Krisztus rendelte, ha megértjük, amit az apostol mondott, akkor Isten műve megvalósul.

Így vesszük körül az oltárt Ferenc atyával, de mindnyájan papok, hívek ennek a nagy műnek vagyunk most is a részesei, és ha Krisztusra figyelünk, ebben az isteni ajándékban részesülünk.
Azt kívánom Ferenc atyának is, hogy tartsa meg tehát minden helyzetben hivatása forrását és legfőképpen adja oda magát, engedje át, hogy Isten működjék általa, hogy ne a maga dicsősége, hanem Isten szándéka valósuljon meg — fejezte be gondolatait Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök atya.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye lelkipásztorai lelkigyakorlaton vettek részt június 11-14-ig Leányfalun, a Szent Gellért Lelkigyakorlatos házban.

A hagyomány szerint minden évben, a papszentelések, jubileumi évfordulók hónapjában a lelki megerősödés és a közösség összetartozásának jegyében emlékeznek a jelenlévők pappá szentelésük évfordulójára, hogy hitben megújulva folytathassák lelkipásztori szolgálatukat.
A lelkigyakorlaton — amelyet Pál József Csaba temesvári megyéspüspök tartott —, Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök és Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök atyák is jelen voltak.

Fotó: Fodor András püspöki helynök

Örömhír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

„Ó nyárelő sokünnepű hava,
Papszentelések édes évszaka!
Évforduló minden vasárnap.
S az öreg pap, kit kézvezetni várnak
Fölkent fiak, barátok, unokák:
Vállán érzi az Apostol kezét
Ó páratlan primiciák!
Ezüstmisék, aranymisék!
...........................
Ezüstmise, férfiak ünnepe!
Eljárt az élet forró közepe,
Sürög az ember, korhamvazta fővel,
A munkából is ima lesz idővel.
Haszontalan szolgák vagyunk:
A szerelemből megmaradt a hűség;
Ezüst hajakkal Téged szomjazunk,
Ezüst igazság, ezüst egyszerűség.” (Sík Sándor, Misék, részlet)

Papszentelések, hálaadó szentmisék időszakában ezüstmisére indultunk június 16-án Debrecenből a Nógrád megyei Csesztvére, Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök szülőfalujába, hogy együtt ünnepeljük pappá szentelésének 25. évfordulóját. Elhagyva a nagyvárosi lüktetést, letérve az autópályáról az egyre gyérebb forgalom lassításra késztette az embert. Nem is tehettünk volna mást, hiszen a festői Cserhát elénk táruló dimbes-dombos lankái várták, hogy rácsodálkozzunk szépségükre, és közben lassan lélekben is érkeztünk, csöndesedtünk. Szentháromság vasárnapján több mint ötszázan jöttek el a középkori Szent Márton-templomhoz hálát adni az elmúlt 25 év találkozásainak örömeiért, nehézségeiért.

"Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen."
(Sík Sándor, Te Deum, részlet)

A meghitt, bensőséges ünnepség a házigazda Turai János balassagyarmati plébános köszöntő szavaival kezdődött, és Sík Sándor, a Te Deum című verse indította az ember gondolatait a hála és a köszönet felé. Nagy öröm a mintegy 300 lelkes település lakóinak, hogy Isten kegyelméből papot, majd püspököt adhattak az Egyháznak. A csesztvei emberek egy családként, egy szívvel-lélekkel, odaadással ünnepelték fiukat.
Köszöntőt mondott Palman Imre, Csesztve község polgármestere is, aki a település nevében fejezte ki örömét községük szülöttének hivatásáért, és büszkeségük jeleként az önkormányzat nevében Palánki Ferenc megyéspüspök atyának Csesztve község kitüntetését adományozta.

A szentmise szónoka dr. Beer Miklós váci megyéspüspök volt, akit régóta tartó barátság fűzi Ferenc püspökhöz. A püspök atya homíliájában megerősítette azt, hogy a számunkra véletlennek gondolt történések Isten üzenetei az életünkben, amelyeket ki kell bontanunk. Palánki püspök atyával való találkozásai, személyes élményei szintén nem a véletlenek sorozata, egy kedves, igaz, őszinte barátság hatja át kapcsolatukat. Ennek első mozzanata a mester és tanítvány találkozása volt az esztergomi szemináriumban, majd a papszentelés és püspökszentelés pap- és püspöktestvéri kapcsolattá erősítette a szálakat.
Ezt követően a megyéspüspök Szentháromság vasárnapjára, Isten ünnepére irányította a hívek figyelmét, hangsúlyozva, hogy annak titkát csak megsejteni tudjuk. Isten bennünket szólít meg Jézus Krisztus személyében, aki vállalva embersorunkat testvérünkké lett, hogy a kereszten a legnagyobb szeretet biztonságát, feltámadásával a reménység forrását adja, majd a Szentlélek kiáradásával átjárja a szívünket, életünket, hogy bennünk éljen isteni szeretetével. Isten magához emel bennünket, erre figyelünk, ennek örömét adjuk tovább a papi szolgálatért bemutatott hálaadó szentmisében is, újra és újra kérve a Szentlelket, hogy mindezt elhiggyük. E szolgálaton keresztül is annak bizonyságát kapjuk, hogy Isten bízik bennünk és komolyan vesz minket.

Ezután a szónok a Szentírásból idézett: „Istent soha senki nem látta” (1Jn 4,12), de ha szeretjük egymást, akkor láthatóvá tesszük Őt. Jézus Krisztus megváltó halálával és feltámadásával kitárja előttünk az örökkévalóság távlatát. A kis település Árpád-kori temploma a temetőkert mellett található. Az itt bemutatott szentmisén Ferenc püspök jelmondata — Jézus a feltámadás és az élet — is megerősítést kap, hogy az elhunyt szeretteink sírja mellett a feltámadás, az örök élet reménységét ünnepelhessük, azt, hogy találkozunk az atyai házban.
Végül Beer Miklós püspök kérte a híveket, imádkozzanak leendő papjainkért, Ferenc püspök atyáért, hogy ő Assisi Szent Ferenc lelkületével kormányozza, vezesse egyházmegyéjét és püspöki szolgálatával egész magyar népünknek adjon bátorítást, reménységet.

„hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk az ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap....” (Babits Mihály Eucharisztia, részlet)

A szentmisén jelen volt Eperjes Károly Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színművész is, akit 25 éves barátság köt Palánki Ferenc püspökhöz. Megtérésének ideje röviddel a püspök atya pappá szentelése előtti időre tehető, és azóta is naponta járul az Oltáriszentséghez.
Hálaadásaként Babits Mihály Eucharisztia című versét adta elő. A színművész bevezető gondolataiban elmondta, a költő ezt a verset trianoni fájdalmában írta. 2020-ban, a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus évében lesz éppen Trianon 100. évfordulója is.
Babits verse teljesen harmonizál Beer Miklós püspök prédikációjával, illetve Ferenc pápa csíksomlyói gondolataival is, aki a magyar szentek földjén először Máriát köszöntötte. Majd Szent II. János Pál pápát idézte, aki azt mondta, a legbiztosabb út az Atyához Márián keresztül vezet.

Adjatok hálát mindenért! Szent Pál felszólításának gondolatával fejezte ki köszönetét az ezüstmisés Palánki Ferenc püspök atya, aki először is mindenért és mindazokért köszönetet mondott Istennek, akik segítették, hogy válaszolni tudjon Isten meghívására. A hála szavai szóltak szülei, családtagjai, paptestvérei felé is, különös szeretettel imádkozott elhunyt édesanyjáért és testvéréért. Majd kihangsúlyozta: minden érdeme nélkül, bűnei ellenére Isten feltétel nélkül szereti őt, és ezt mindannyian elmondhatjuk. Isten várja, hogy erre válaszoljunk személyes életünkkel és szolgálatunkkal.
Majd visszaemlékezett Miklós püspökkel való találkozásuk első élményére, amely egy mély és azóta is életét meghatározó filozófiai gondolattal kezdődött. Eszerint a keresztény kötőszó, nem a csak, hanem az is kell hogy legyen. Ne legyen csak kizárólagos, hogy kizárjuk a másikat az életünkből, szeretetünkből, mert akkor nem jutunk sehová. A másik gondolat szerint igyekezni kell életünket elveinkhez igazítani, mert különben az elveink fognak igazodni az életünkhöz.

Végül Pál József Csaba temesvári püspököt idézte, aki az elmúlt napokban a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye papjainak tartott lelkigyakorlatot. A lelkigyakorlvezető egy filozófust idézve mondta: ha az égre mutatok, a bölcs ember nem az ujját nézi, hanem az eget.
Palánki püspök atya hangsúlyozta, a több mint ötszáz ember nem miatta jött el ünnepelni, hanem hogy az égre nézzenek és meglássák Istent.
Köszönetet mondott tehát, hogy életével, papságával Istenre mutathat, és kérte a hívek imáját, hogy minél tisztább, egyértelműbb jel lehessen, olyan, aki Istenre, az igazi otthonunkra mutat, arra a szeretetközösségre, az igazi boldogság forrására, ahová mindannyian vágyakozunk – fejezte be gondolatait a püspök atya.
A szentmisét követően Csesztve minden lakójának őszinte szeretetéből részesülhettek a jelenlévők, hiszen senki sem mehetett haza apró finomságaik megkóstolása nélkül.

„Ha szeretjük egymást, Isten bennünk él” (1Jn 4,12). Az ezüstmisés Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök további hálaadó szentmiséket mutat Debrecenben, a Szent Anna-székesegyházban június 18-án, kedden 18 órakor, beszédet mond Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök és Nyíregyházán, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban június 23-án, vasárnap 9 órától, beszédet mond Felföldi László általános püspöki helynök.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Free Joomla templates by L.THEME