A debreceni Szent Anna-székesegyház elé is kihelyezték a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust hirdető molinót
Finisben vannak az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületi feladatai. Már csak néhány...
Farsangi mulatságot tartottak a Seregély István Papi Szociális Otthonban
Télbúcsúztató, tavaszváró farsangi mulatságot rendeztünk a Seregély István Papi Szociális Otthonban....
Papnövendékek látogatták meg egykori szeminarista társukat a rakamazi plébánián
Biztosan sokan emlékeznek még arra a felajánlásra, amelyet a 2019-ben pappá szentelt Sziklai Dávid, ...
Dicsőítsük együtt az Urat! – Az egy évvel ezelőtt rendezett Szentlélek szeminárium résztvevői találkoznak Debrecenben, a Szent László-templomban
Közel egy évvel ezelőtt 2019. április14-én kezdődött a Szentlélek szeminárium a debreceni Szent Lász...
A debreceni Szent Anna-székesegyház elé is kihelyezték a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust hirdető molinót
A debreceni Szent Anna-székesegyház elé is kihelyezték a...
Farsangi mulatságot tartottak a Seregély István Papi Szociális Otthonban
Farsangi mulatságot tartottak a Seregély István Papi Szociális...
Papnövendékek látogatták meg egykori szeminarista társukat a rakamazi plébánián
Papnövendékek látogatták meg egykori szeminarista társukat a rakamazi...
Dicsőítsük együtt az Urat! – Az egy évvel ezelőtt rendezett Szentlélek szeminárium résztvevői találkoznak Debrecenben, a Szent László-templomban
Dicsőítsük együtt az Urat! – Az egy évvel...
november 2019

1719-2019 – Éppen 300 éve annak, hogy piarista szerzetesek érkeztek Debrecenbe, hogy iskolát alapítsanak, nem sokkal azután, hogy a reformációt követően 1715-ben a királyi rendeletnek köszönhetően a városban ismét letelepedhettek a katolikusok. Ennek 300. évfordulóját 2015-ben ünnepelték a városban.

A debreceni Szent József Általános Iskola, Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium épületében 1721. január 21-én kezdte meg működését a Piarista Gimnázium. A jelenleg a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye fenntartása alatt működő iskola méltó utódja kíván lenni az egykori, oly sok generációt keresztény hitre, emberségre, hazafiságra és tudományra oktató patinás Alma maternek. A szerzetesek Debrecenbe érkezésének évfordulóját 2019. november 22-én ünnepelték a gimnáziumban.

A megemlékezésen Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök mutatott be szentmisét, amelyen koncelebrált Szilvásy László SP, a Piarista Rend Magyar Tartományának tartományfőnöke és dr. Krakomperger Zoltán, a debreceni Szent Anna-székesegyház plébánosa, valamint részt vett az ünneplő iskola vezetése, a diákok, a Svetits Intézet jelenlegi és korábbi vezetői.

A templom az imádság, az Isten háza, a mennyország kapuja. Palánki Ferenc megyéspüspök Jézusnak a templommal, valamint a néppel való kapcsolatáról szóló evangéliumi szakaszról (Lk 19,45-48) tartotta homíliáját. Itt olvassuk, hogy Jézus megtisztítja a templomot a kereskedőktől, miután bevonulásakor látva azt az Olajfák hegyéről, szomorúság töltötte el. Az evangélium egyik legszomorúbb mondata hangzik itt el, amelyhez Jézus könnye is tapad, amikor megsiratja Jeruzsálemet: „Amikor közelebb érve megpillantotta a várost, megsiratta. „Bárcsak te is felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békességedre volna.” (Lk 19, 41-42). Amikor Isten be akar lépni a szívünkbe, gyakran mi is visszautasítjuk Őt, nem akarjuk, hogy része, meghatározója legyen az életünknek, mert attól félünk, hogy a szigorú törvények betartásával a boldogságot utasítanánk vissza. Pedig ez a boldogság egyetlen útja. Embernek lenni ugyanis isteni dolog. Nem ösztönből él az ember, aki az egyetlen létező, amely felül tudja múlni önmagát és természetes létének természetfölötti a léte. De abban is egyedüli, hogy alul is tudja múlni önmagát, az állati szintre menve, ösztönlénnyé válva.

Jézus ma is szól, fel akar emelni bennünket. A püspök atya felhívta a diákok figyelmét arra, hogy Jézus ebbe az iskolába is küld olyan elkötelezett papokat, pedagógusokat, segítőket, akik Isten üzenetét közvetítik. Rajtuk keresztül is szól az Úr és üzen, hogy ne hagyják ki az életükből Őt, a jóságot, a szeretet forrását, hiszen minden forrásunk Belőle fakad – idézte a püspök atya a 2020-as budapesti NEK jelmondatát. A boldogság forrása is belőle fakad. Isten felkínálja nekünk, lehetőséget ad, hogy egyre jobbak legyünk, fejlődjünk, formálódjunk az Ő szándéka szerint.

A boldogság másik neve a megelégedettség, amely azt jelenti, hogy nem azt kell figyelni, mi hiányzik az életünkből, hanem annak kell örülünk, ami van, amit elértünk, és törekedjünk még többre, még nagyobbra. A nagyravágyás nem a gazdagságot jelenti. Hamvas Béla azt mondja: „A siker helye az utca, a dicsőségé a szíved titkos kamrája”. Isten arra hívott bennünket, hogy szeretetben éljünk, és ekkor leszünk igazán boldogok, megelégedettek. Majd a főpásztor köszönetet mondott a piaristáknak, akik 300 ével ezelőtt Isten eszközeként eljöttek ebbe a városba azzal a szándékkal, hogy a szegény, elesett gyermekeket neveljék. Mert Isten előtt minden ember végtelen értékű – fejezte be gondolatait a megyéspüspök.

Szilvásy László SP., a Piarista Rend Magyar Tartományának tartományfőnöke is köszöntötte a jelenlévőket, és örömét fejezte ki azért, hogy ilyen hosszú hagyománynak és történelemnek lehetünk az örökösei, amely erőt, tartást, stabilitást ad ahhoz, hogy tudjuk, nem egy pillanatnyi vállalkozás volt az ő munkájuk, hanem hosszú évszázadokkal ezelőtt megalapozott üzenet a mának. A katolikus iskola abban segít, hogy a diákjai rátaláljanak arra az útra, amelyen a legjobb felnőttekké válhatnak. Legyetek a teljesség részesei – fejezte be a diákokhoz szóló gondolatait a tartományfőnök atya.

Majd a tartományfőnök átadta dr. Bódis Zoltán igazgatónak és a diákoknak annak az alapító okiratnak a másolatát, amellyel a király jóváhagyta a debreceni iskola meglapítását 300 évvel ezelőtt.

A szentmise után a templom udvarán található rendalapító Kalazanczy Szent József–szobornál és a Szent Anna Plébánia belső falán elhelyezett Szlopnyai Elek SP emléktábláján az emlékezés virágait helyezte el: Palánki Ferenc megyéspüspök, Szilvásy László SJ tartományfőnök, Krakomperger Zoltán plébános, Bódis Zoltán igazgató és a diákok. Az ünnepség az iskola dísztermében folytatódott, ahol – többek között – a tanulók a Pintér József történelemtanár által összeállított prezentáción bemutatták az iskola történetét.

Bódis Zoltán köszöntő gondolataiban azt hangsúlyozta: jelentőségteljes dolog bekapcsolódni a világ történelmébe, ami a személyes történeteinket, sorsunkat igazítja. Nem tudjuk, a Jóisten milyen utat tervezett nekünk, ezért életünk minden időszakát viseljük a szívünkön, hogy életszentségre jussunk.

Lépes Katalin SSND nővér (Boldogasszony Iskolanővérek) az iskola első igazgatója (a Svetits Intézetének is korábbi igazgatója) felidézte a debreceni iskola kezdeti éveit. Elmondta, hogy 1996-ban nem a piaristák vezetésével, de annak szellemében indult újra az iskola. Az itt lévő tanárok közül többen kezdő fiatal pedagógusok voltak. Az első két osztály 50 főből állt, ezért a szűkös körülmények miatt a Svetits is támogatta az új iskolát. Katalin nővér nagy örömét fejezte ki azért, hogy 23 év után az iskola ilyen naggyá fejlődhetett, és jelenleg mintegy 700 tanulójával továbbvihetik az egykori alapítók szellemiségét.

Az iskola 1721. január 21-én kezdte meg működését. 1948-ban feloszlatták a szerzetesrendeket, ennek következtében két évvel később az 1947/48-as tanév befejeződése után a debreceni iskolát is államosították, és 1948-50-ig Révai Miklós Gimnáziumként, majd 2006-ig Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumként működött. Az egykori piarista gimnázium épülete 2007-től jogutódjának, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye fenntartásában működő Szent József Gimnáziumnak ad otthont, mely méltó utódja kíván lenni az egykori, oly sok generációt keresztény hitre, emberségre, hazafiságra és tudományra oktató patinás Alma maternek.

Kovács Ágnes
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A Katolikus Orvosok és Segítő Foglalkozásúak Kamilliánus Közössége meghívására ünnepi szentmisén, majd azt követően agapén és előadáson vettek részt a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálatának munkatársai 2019. november 17-én. A szentmisének és a rendezvénynek az Óbudai Főplébánia és a Péter-Pál Közösségi Ház adott otthont. A főcelebráns Páter György Alfréd MI Generális Delegátus, osztrák tartományi elöljáró, a koncelebráns dr. Faragó Artúr váci egyházmegyés kórházlelkész volt.

Az agapét követően dr. Végh György Pál, az Országos Traumatológiai Intézet főorvosa, a Közösség elnöke nyitotta meg a tanácskozást. Az előadások témája „Az onkológiai betegek orvosi és lelkipásztori ellátása” volt.

Dr. Vachaja József gyakorlati tapasztalatai alapján beszélt az onkológiai betegek panaszairól, fájdalmairól, kezelési módszereiről, terápiás eljárásokról. Megosztotta meggyőződését, hogy hidat kell építeni a hitélet és az orvostudomány között – az orvosok mellett nagy szüksége van a betegeknek lelkészekre, önkéntes beteglátogatókra is. Az orvos-beteg kapcsolatot illetően, az érintések fontosságáról beszélt a főorvos. Emellett hangsúlyozta a remény szerepét a betegek életében – a remény az, amire építkezni lehet a nehéz időkben, ez az, amiben a lelkész a beteg segítségére siethet.

Dr. Faragó Artúr saját, a betegágyak mellett szerzett lelkipásztori – lelkigondozói élményeiből osztott meg gondolatokat. Elmondta, hogy sokszor tapasztalta meg azt, hogy a betegeket magukra hagyta a család, amikor kiderült a gyógyíthatatlan betegségük. Ilyenkor a beteg egyedül marad, bezárkózik, az orvosoktól várja a csodát, azt, hogy gyógyítsák meg. Hosszú kísérési folyamatra van szükség ahhoz, hogy megnyíljanak, megtalálják a hangot a lelkigondozóval. Sokan elfordulnak ebben az időszakban Istentől, de megtalálva ezekkel a betegekkel a hangot, lehet éreztetni velük, hogy fontosak, segíteni lehet nekik megtalálni és ébren tartani a reményt. Egyéni, hogy a betegség, a szenvedés eltávolít Istentől, vagy közelebb visz hozzá. Kinek-kinek magának kell feltennie a kérdést: „A betegség veszteség vagy nyereség számomra?”
A tartalmas előadásokat rövid konzultáció követte, majd a tanácskozással zárult.

Jónás Julianna
DNYEM Kórházlelkészi Szolgálat (Kisvárda – Vásárosnamény)
Örömhír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

2019. november 16-án a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnázium, Általános Iskola, Kollégium, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola gimnáziumi épületében nyolcszázan énekeltük az ismert ifjúsági dalt a 17. alkalommal megrendezett Fiatalok A Világ Életéért Találkozó-n (FAVÉT), melynek témája volt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve a „Kenyér és Bor”.

A találkozó vendég előadói között volt Fábry Kornél atya, a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus titkára, akit az a közel 110 szentimrés diák köszöntött, akik részt vettek az őszi Forrásponton, Budapesten. Kornél atya a 2020-as rendezvénysorozat programjait ismertette a fiatalokkal, eucharisztikus csodákról és saját élményeiről is beszélt. Orosz István Mokiosz diakónus és Dr. Rakonczás Nándor egyetemi adjunktus „A kenyér és a bor készítésének és fogyasztásának a családban, a közösségben betöltött szerepéről” is elmélkedtek előadásaikban.

A szentmisét Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök mutatta be egyházmegyénk papjaival, iskolalelkészeivel együtt. A szentmise meghitt pillanataiban elmélyülve, lélekben is elcsendesülve vettek részt a diákok, tanárok, olyannyira, hogy még az aulában sem volt egy pisszenés sem.

A kis misztériumjátékban a diákok saját szavaikkal fogalmazták meg, hogy mit jelent számunkra a Kenyér és a Bor: nem feltétlenül szűnnek meg a nehézségeink és a fájdalmaink, de Jézus velünk együtt szenved a nehéz helyetekben is, és ez által egy kicsit másnak látjuk a világot, megbékélt, bizakodó szívvel éljük meg a keserves pillanatokat is.

A szereplő, kellékes és segítő gyerekek így tekintenek vissza a FAVÉT-ra:

“Egy egyszerű 5 betűs szó, FAVÉT. (...) Kívánom, hogy aki egyszer részt vesz a program szervezésében, élje át ezt a kisebb csodát, tapasztaljon kézzel meg nem fogható dolgokat, érezze a hitet, a bizalmat, a kitartást. Viszont lássa azt is, mindezen szervezés mennyi odaadással és stresszel jár. Mert akármi is történik, mindezt közösen éljük meg, a minket körülfogó szeretet és isteni jelenlét ad egy olyan lelki kitartást és erőt, amitől mély alázattal tesszük a dolgunkat. Igazi kis hangyaboly vagyunk, sok kis szorgos ember, akik alkotnak egy nagy csodát.” (R.F. 11.évf.)

“A FAVÉT próbák alatt sikerült barátságokat kötnöm és elképesztő, hogy egy hét alatt mennyire összetartott a mi kis 170 fős csapatunk! Eleinte még a gondolattól is féltem, hogy képesek leszünk-e egy hét alatt összehozni mindezt, és a végén mégis sikerült, sőt még jobban mint ahogy elterveztük. A legjobb érzés az volt, amikor feküdtem a színpadon és bámultam felfelé, és közben éreztem, hogy több mint 800 ember néz minket, és mindezt MI hoztuk össze! Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen közösséghez tartozok és ilyen kis csodákat tudunk kihozni magunkból, hogy megmutassuk: igen, ilyen egy igazi „szentimrés". (V.K., 11. évf.)

“Megbántam, hogy csak ebben az évben jelentkeztem és az előző kettőben nem. Már most összeszorul a szívem, hogy már csak jövőre vehetek ebben a csodában részt, mint szereplő. Testileg fáradt vagyok, de a lelkem úgy fel van töltődve, mintha egész héten töltőre lett volna rakva. Alig várom, hogy jövőre újra belecsöppenjek a nagy munkába. Bennem már indul a visszaszámlálás.” (N.R.L. 11. évf.)

„Nagyon örültünk annak, hogy Palánki Ferenc püspök atya most itt tudott maradni a misztériumjátékon. Az is jó, amikor ő mutatja be a szentmisét, de igazából nekünk az a fontos, hogy lássa, min dolgoztunk együtt egy hétig. Nagyon örülünk annak, ha meg tudja nézni a misztériumjátékot, de azt is megértjük, hogy sokszor egy napon több helyre is várják őt.” (N. I. 10. évf.)

„A többiekkel egymást segítve mentünk át a próba napjain, támogattuk egymást, és így tényleg minden sokkal könnyebbé vált. Nagy élmény volt látni, hogy a misztériumjátékokban mindenki mennyire bele tudta élni magát a szerepébe, és teljesen hitelessé vált emiatt az egész. Igaz, hogy testileg lefárasztott, viszont lelkileg annál inkább csak feltöltött. Mélyebben gondolok ezáltal a nap által az Eukarisztiára, és mélyebben belelátok a nagy csodába.” (S.M. 9. évf.)

“Hatalmas csapatépítő ereje van a FAVÉT-nak és nem csak diákok számára. Közvetlenebb kapcsolatba kerülünk Éva tanárnővel, valamint Csaba atyával is. Ez a nap arról szól, hogy ismerkedjünk, feltöltődjünk lelkileg, és közelebb kerüljünk Jézus Krisztushoz.” (T.Cs. 11. évf.)

“Ez a nap is nagyon jól tükrözi, hogy mennyire összetartó keresztény közösség vagyunk. Szereplőként ez a második Favétom, de nagyon fura, mert olyan érzés mintha évek óta benne lennék ebben az egész rutinban, mindig nagyon nagy izgalommal várom a próbákat és hát persze a Favét napját is. (...) Nincs olyan dolog, amiért ne vennék részt benne újra. Mindenkinek ugyanakkora szerepe volt szervezésben, akár kellékesként, vagy főszereplőként, de a mellékszereplők nélkül sem mentünk volna semmire. Engem főleg az utolsó jelenet, illetve a zárókép hatott meg: nagyon szép volt és valahol, mintha éreztem volna, hogy Jézus is jelen van velünk, nagyon jó érzés volt.” (A.S. 11. évf.)

“Számomra egy hatalmas élményt, élettapasztalatot és lelki töltődést jelent az, hogy részt vehettem a FAVÉT-on. Megtapasztalhattam, hogy milyen csapatban dolgozni egy cél érdekében mások és a saját örömömre. Nagyon jólesett, amikor társaim látták, hogy mélyponton vagyok, és bátorítottak. (...) Megtapasztalhattam, hogy nem azok a határaim, amelyeket én annak gondoltam eddig, hanem attól jóval nagyobb.” (R.Á. 10.évf.)

“Ha megkérdeznéd, mi volt a legjobb az idei FAVÉT-ban, akkor hezitálás nélkül mondanám, hogy a közösség. Tudom, tudom, ez eléggé sablonosan hangzik, de ha itt vagy, akkor megértheted, miért írom ezt. A próbák alatt és azokon kívül is jól éreztük magunkat EGYÜTT. Annyira sok ember tette jobbá a napomat/hetemet (és nyilván másokét is) a maguk színes egyéniségével, bátorításaikkal vagy csak szimplán egy-egy kedves szavukkal. Még az én olykor igen antiszocialista lényem is remekül feloldódott a csoportban, amit ezúton is szeretnék megköszönni mindenkinek.” (B.L. 11. évf.)

“Számomra az ez idei FAVÉT rendkívül elgondolkodtató és megható volt. Az év témáját személy szerint először kissé megfoghatatlannak éreztem. (...) A kemény munka és kreatív probléma megoldások mellett nagy szükségünk volt a kitartásra és türelemre. Beleélni magunkat a szenvedő és a csodát átélő nép helyébe nem mindig volt könnyű. De megérte. Olyan katarzist élhettünk át, és a nézők is, ami nem mindig adatik meg. Csak jó visszajelzéseket kaptam és tanáraink büszke dicséreteit. Semmiképpen se hagytam volna ki ezt az élményt, alig várom a jővő évi FAVÉT-ot.” (T.F. 11. évf.)

“Hálás vagyok hogy aktív részese lehettem a FAVÉT rendezvénynek ,életemben először. Elmondhatatlan és leírhatatlan élmény volt ez a nap. Az előkészületek alatt megtapasztaltam a közös munka szépségét, azt hogy mindenki tud valamiben segíteni. (...) Együtt nagyon sok mindenre vagyunk képesek és láttam, hogy nincs olyan feladat, amit szeretettel ne lehetne megoldani. (...) Azt kívánom hogy mindenki tapasztalhassa meg ezt a szeretetélményt.” (K.A.Z. 6. évf.)

“Nagyon örültem hogy részt vehettem az idei FAVÉT-on kilencedikesként. Óriási élmény volt és rengeteg új embert ismerhettem meg, sokat tanulhattam az adott témában ami a Kenyér és Bor volt.” (K.L. 9. évf.)

“Ebben az évben szereplőként vettem részt a kis- és nagy misztériumjátékban is. Amikor elkezdtük, már akkor tudtam, hogy megéri készülni rá. Sokszor volt olyan, hogy legszívesebben befeküdtem volna két pad közé és aludtam volna akár csak tíz percet, mert annyira kimerült voltam. Sokszor volt, hogy összekavartam, melyik jelenet jön melyik után, ezért rossz helyen álltam vagy nem időben mentem fel, ami aztán nagyon bántott. Sokszor volt, hogy láttam a szervezők arcán, hogy képtelennek és megoldhatatlannak látják a helyzetet, de magabiztosan állíthatom, hogy megérte. Megérte bármennyi fáradtság, minden kétségbeesett pillanat és könnycsepp. Ott állni, Jézus Krisztus nevében több, mint 600 ember előtt, elmondani valamit, amit a lelkünk üzen, megmutatni, hogy mindent felülmúl a szeretet és a kitartás, ami a csapatunkat tartotta össze, életem legszebb emlékei közé sorolható... Hófehér ruhákban a tapsvihar előtt állni, boldogan egymásra tekinteni, megfogni és megszorítani egymás kezét: Sikerült! Kívánom, hogy minden ember tapasztalja meg az életben, milyen!” (N.K. 11. évf.)

“Hogy mit adott nekem az idei FAVÉT? Új barátságokat, több bizalmat, szorgalmat, felejthetetlen érzéseket. Ez volt az első év, amikor szerepeltem a nagy misztériumban. Nagyon aggódtam mivel mindenre figyelni kellett, az arckifejezésre, mozdulatokra. Néha már az utolsó erőnkből próbáltunk, de tudtuk miért tesszük ezt. Szerencsére nagyon jó szerepeket kaptam. Az Istentől kapott ajándéknak kellett örülnöm. Szerintem azért nem volt nehéz, mert minden nap egy ajándék és minden nap kapunk valamit, amiért hálásak vagyunk Istennek. Számomra olyan sokat jelentett, hogy lehet, valakinek most adjuk meg az első lépést a kereszténység, vagy a Biblia olvasása felé. Úgy gondolom, nagyon sok embert megérintett a találkozó.” (T.B. 11. évf.)

“Nekem ez a FAVÉT különleges volt, különleges témával, és különleges emberekkel. Nem gondoltam volna, hogy ennyire sok bibliai történet van a kenyérről és a borról. A nagymisztérium alatt, az első sorból tátott szájjal néztem az eseményeket. Az, hogy kórustag lehettem egyrészről megtiszteltetés volt, másrészről pedig, óriási felelősség. Ez a FAVÉT lelkileg feltöltött és magával ragadott a lelkesedés és a sok mosoly, amit kaptam. Számomra a FAVÉT évről-évre csodálatosabb.” (K.H. 10. évf.)

“Az idei FAVÉT-ot szerintem teljesen máshogy éltük meg. Nem csak azért, mert szervezők voltunk, hanem a téma miatt is. Az idei téma a kenyér és a bor volt, ettől az elején egy kicsit tartottunk, hogy nem lesz elég jelenet a misztériumjátékhoz. Aztán alaposabb átgondolás után rájöttünk, hogy az eucharisztia több helyen feltűnik, mint gondolnánk. Rengeteget készültünk, sokáig tartottak a próbák, de mindez megérte, mivel tanáraink, diáktársaink és szüleink arcán azt láttuk, hogy célba ért a misztériumjáték üzenete. És az előadáson éreztük az Ő jelenlétét. Szerintem sokunknak egy Isten közeli élmény volt.” (N.D.R. 12. évf.)

“Egy olyan szintű lelki feltöltődést adott ami teljesen feltöltött nulláról százra. Elképesztő érzés volt azt végigélnem, hogy mindenki engem néz, és akarattal csinálom a szerepemet. Naná, hogy jövőre is jövök.” (I.O. 10. évf.)

“Felemelő érzés volt valamit tenni a közösségért és megmutatni milyen egy szentimrés diák! A szereplés segített új barátokat szerezni és előhozni belőlem valami újat!” (V.D. 11. évf.)

“Számomra az idei FAVÉT azért volt más, mint az eddigiek, mivel végzős vagyok és ez volt az utolsó, amin szereplőként és szervezőként vehettem részt. Nagyon sokat igényelt belőlünk a FAVÉT, mivel sokat készültünk rá, kevesebbet aludtunk, rá kellett jönnünk, hogy hogyan tudunk összedolgozni a társaimmal, és hogyan tudjuk a legjobban átadni, amit szeretnénk egy igényes műsor keretében. Személy szerint nekem, de talán minden szereplő és szervező nevében mondhatom, hogy igazán lángolt a szívünk. A témával kapcsolatban pedig... Úgy érzem, hogy a készülődés alatt és a FAVÉT napján valóban felismertük Őt, mint az emmauszi tanítványok a kenyértörésben.” (Zs.Zs. 12. évf.)

A találkozóra készült két darab összesen 18 m2-nyi felületű az Eucharisztia szimbólumait a kenyeret és a bort ábrázoló festmény is. A képet egy héten keresztül festette Rubóczki Béla festő, restaurátor, valamint Miló Eszter és Gajdos Petra 10. A. osztályos tanulók.
A kép elnyerte Fábry Kornél atyának is a tetszését, közbenjárásának köszönhetően a 2020-as NEK egyik helyszínen díszletként fog szolgálni.

A FAVÉT 2019-en készült videóanyagot néhány héten belül közkinccsé tesszük, és természetesen várunk mindenkit nagy szeretettel 2020-ban is a FAVÉT-ra, de előtte még 2020 szeptemberében találkozzunk Budapesten, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson.

Szeretettel köszöni a részvételt minden szereplő, szervező, segítő, Rubóczkiné Kiss Hajnalka kellékes, Orosz Erzsébet díszlettervező nevében Nagy Csaba atya és Nagy Éva tanárnő főszervezők.

Legyünk szuper keresztények! Ámen!

Nagy Éva, Nagy Csaba és a diákok
Fotó: Rubóczkiné Kiss Hajnalka, Zagyva Klára tanárok, sajtóapostolok, Hubai Levente tanár

Örömhír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében szeretetszolgálatot végző önkéntesek lelkigyakorlaton vettek részt november 14-16-ig, amelynek vendégelőadója ezúttal Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója volt.

A rászorulók egész évben szükséget szenvednek, de sokak számára különösen a krízisidőszakban (november 1-április 30-ig) tetőződnek a nehézségek. Karácsony meghitt hangulata nagyon sok ember életében a magánytól, kirekesztettségtől való szenvedést is felerősíti. Éppen ezért a karitász önkéntesei mindenre kiterjedő figyelmükkel igyekeznek az emberek segítségére lenni. Ehhez a kitartó szolgálathoz viszont elengedhetetlen az időnkénti lelkesítés, bátorítás, megerősítés, amelyet a munkatársak lelkigyakorlatok, karitásznapok, közösségi alkalmak során kapnak.

Mészáros László egyházmegyei karitászigazgató a lelkigyakorlaton megköszönte az önkéntesek eddigi szolgálatait és bátorította őket az előttük álló időszakhoz. Hangsúlyozta, a karitász munkatársainak nem az a legfontosabb feladata, hogy csak adjanak, hanem támogassák a rászorulókat a környezetük rendbetételéhez, veteményezéshez szükséges eszközökkel is. Mindezzel az emberek esélyt kapnak az önálló életre, igényesebbé válnak, megérzik a munkájuk eredményeként megszületett örömöt, elégedettséget, és ezen tapasztalások elindíthatják őket életvitelüknek egy magasabb szintjére.

A karitászigazgató példaként az országos „Szép otthon program” népszerűségét emelte ki, amelyben a nehézsorsú emberek otthonának komfortosabbá, esztétikusabbá tételéhez tisztítószerek, festék eszközök adományozásával, kerti szerszámok, vetőmagokkal ajándékozásával munkára ösztönzik a rászorulókat. Az igazgató azt is hangsúlyozta, meg kell tanítani az embereket arra, hogy dolgozzanak, és ezt kezdjék a saját környezetük rendbe tételével.

A lelkigyakorlaton Böjte Csaba atya a tőle megszokott humorral, érdekes történeteivel és a szegénység mélyebb megtapasztalásának bölcsességével tanította, lelkesítette a jelenlévőket.
Csaba testvér elsősorban azt hangsúlyozta, hogy Isten nem ócskaságokat bízott ránk, hanem az Ő szeme fényét a szegényeket, akiktől tanulhatunk, akikre felnézhetünk. Csaba atya a legfontosabb feladatnak tartja azt is, hogy beemeljük őket az Egyház vérkeringésébe.

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány gondozásában 87 otthon működik, ahol árva gyermekek mellett olyanok is élnek, akiknek a szüleik hajléktalanok, vagy egyéb okok miatt képtelenek a gyermekeik felnevelésére. Részükre időnként szülői értekezletet tartanak, lehetőséget adva a tisztálkodásra, és arra is, hogy munkájukkal szebbé tegyék az intézmény környezetét. Csaba atya legszebb élményei közé tartozik, amikor a munka után leülnek és beszélgetnek ezekkel a szegény emberekkel. Nagyon jól érzi magát köztük.

Ha a karitász önkénteseinek van sikerélményük a szegényekkel, akkor könnyebb önkénteseket, munkatársakat bevonni szolgálatukba.
Az előadó beszélt az árva gyermekekből alapított Kölyökszínház-ról, akik komoly darabokat adnak elő turnéik során, és szívesen tesznek eleget meghívásoknak, köszönetüket kifejezve a sok-sok adományért. Bátorította a jelenlévőket, hogy ők is legyenek nyitottak hasonló kezdeményezésekre, karácsony közeledtével ne csak a gyermekeket vonják be a pásztorjátékba, hanem a szegényeket, azokat, akiket már például az életvitelük miatt sokan semmibe néznek. Nekik is szükségük van a sikerélményre.

A karitász önkéntesei a három nap során a kötetlen találkozási lehetőségek mellett szentségimádáson, szentmisén is részt vettek.

Böjte Csaba atya előadásairól részletesebben az Örömhír karácsonyi számában olvashatunk.

Kovács Ágnes/Örömhír Sajtóiroda
Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Az ugandai származású Pater John Baptist Bashobora november második hétvégéjén tartott lelkigyakorlatot a füzérradványi római katolikus templomban, közel kétszáz hívőnek a következő mottóval: „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert maga az Úr, a te Istened megy veled, nem hagy el téged, és nem marad el tőled” (Mózes 31,6–8).

A Hegyközi Karizmatikus Megújulás Mozgalom évente 4-5 alkalommal szervez lelkigyakorlatokat, amelyekre az ország különböző részeiről, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyéből és határon túlról is érkeznek hívek, lelkipásztorok. A karizmatikus lelkigyakorlatok előadói rendszerint más országok, kontinensek misszionáriusai, akik karizmájuknak megfelelően előadásaikkal, gyógyító, szabadító imáikkal erősítik és mélyítik a jelenlévők hitét.

Bashobora atyát különleges élete, már gyermekkorában megmutatkozó szilárd hite és Isten iránti korai elköteleződése erősítette abban, hogy Jézushoz hasonlóan növekedjen korban, bölcsességben és kedvességben.
A nehéz és veszélyes körülmények között élő John Bashoborához gyermekkora óta nagyon közel áll Jézus, mindig is a legjobb barátjának tekintette Őt.
Két éves volt, amikor édesapját megmérgezték, édesanyját elzavarták a családból, mint később – felnőtt korában – megtudta, mindezt a szörnyűséget a nagybátyja felesége, a mostohaanyja követte el, mert féltékeny volt a családjukban uralkodó szeretetre.

Bashobora atya elmondta, már kicsi gyermekként szembe kellett nézni a szeretetlenséggel, félelemmel, magánnyal, hiszen mostohaanyja számtalan esetben az életére tört, meg akarta mérgezni, de Isten csodával határos módon megmentette őt.

Amikor 1972-ben pappá szentelték, a mostohaanyja bocsánatot kért az ellene elkövetett bűnökért, és azt is elárulta, hogy az édesapja halálát ő okozta. Az atya elmondta, nagyon nehéz volt a megbocsátás. A történethez hozzátartozik, hogy ő ugyan megmenekült, de a mostohaanyja gyermekei és azok házastársai később mindannyian AIDS betegségben haltak meg, 36 gyermeket hagyva árván. A taníttatásukról és rajtuk kívül még több ezer afrikai árva gyermek támogatásáról Bashobora atya gondoskodik.

Az ugandai misszionárius gyermekkori szenvedése, nehéz élete Jézus utáni vágyakozásában és a Vele való szoros kapcsolatban teljesedett be.
Már négy éves korában Jézushoz akart hasonlítani, tudta, hogy ehhez a lelkének, de még a ruhájának is tisztának kell lenni. „Ez volt az én imádságom Krisztushoz”– mondta az atya, majd 6 éves korában hallotta először Jézus megtalálásának történetét, és azt gondolta, ebben is követni fogja Őt. Így tehát engedély nélkül elment a templomba, hogy Jézushoz hasonlóan a bölcsekkel beszélgethessen. A mise végén átvágta magát a tömegen és látta, hogy néhányan ott maradtak imádkozni. Odament tehát mindegyik „bölcshöz”, de nem tudott nekik mit mondani. Arra viszont nagyon büszke volt, hogy a családja kereste őt, felelősségre vonták, és örült, hogy megtalálták, mint Jézust. Akkor már tisztán érezte, hogy olyan akar lenni, mint Ő, éppen ezért a papi hivatás gondolatát dédelgette magában.

Talán a mély lelki tisztaságának, Jézushoz való rendkívüli közelségének köszönhetőek különleges karizmái, amellyel megáldotta őt Isten, hogy az Ő dicsősége az emberek segítésében megnyilvánuljon. Evangelizációs körútját az egész világon csodák kísérik, tanításai, gyógyító imaszolgálatai világszerte ismertek.

A 73 éves afrikai misszionárius füzérradványi lelkigyakorlatát fiatalokat meghazudtoló frissességgel, lendülettel, energiával tartotta – olykor órákon keresztül –, mindvégig ébren tartva a hallgatóság figyelmét. Különleges képességének köszönhetően Jézus Krisztus szeretetében látta a jelenlévők testi-lelki fájdalmait, és a Szentírás szavait idézve gyógyító imákat mondott értük, megmutatta, tanította, mit jelentenek, mire szólítanak fel Jézus kijelentései: „...mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle” (Jn 15,16). Mindezt csak hittel lehet elérni: „Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen” (Mt 17,20).

Érthetetlen, hogy a keresztények miért kételkednek Jézus egyes, pl. a gyógyulásokra vonatkozó szavaiban. Ő gyógyított, csodákat tett, és továbbadta e hatalmát minden megkeresztelt embernek: „Gyógyítsátok meg a betegeket s hirdessétek: Közel van hozzátok az Isten országa!” (Lk 10,9).

Bashobora atya szoros kapcsolatban áll Istennel. Kérte, hogy engedjük be mi is a Szentlelket életünkbe, hogy kapcsolatba kerülhessünk Jézus Krisztussal. Mint mondta, Jézus sem magától cselekedett: „Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van” (Jn 14,10).
Hogyan lehetnénk képesek a gyógyításra? „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek” (Jn 14,12-14).

Bashobora atya a lelkigyakorlat során bemutatott szentmisék prédikációiban a következő gondolataival is tanította a résztvevőket: „Jézus rám tekint és örvendez, ahogyan lát engem. A legfontosabb, hogy hitünk legyen Jézus Krisztusban. Nap mint nap mindig azzal a napi igével imádkozzunk, amit Istentől kaptunk. Fontos, hogy minden nap prófétai módon olvassuk a Szentírást, mert a próféta meghallgatja Isten igéjét és annak megfelelően él.

Jézus Krisztus arra is figyelmeztet a feltámadás kérdéséről szóló (Lk 20,27–39) igeszakaszban, hogy ne én legyek az életem első számú résztvevője. A legfontosabb, hogy egységben maradjak Jézus Krisztussal, és akkor részese leszek annak a boldogságnak, amiről Szent Pál azt írja, hogy amit ezen a világon látunk, csak árnyéka annak, amit odaát megtapasztalunk. Képzeljük el, hogy valakivel találkozunk, és az árnyékunknak köszön, majd továbbmegy. Pedig ha meglátna bennünket sokkal nagyobb élményben lenne része. Az az öröm és boldogság, amit itt megtapasztalunk, csak éhessé tesz minket a földöntúli boldogságra.

Egyszer észrevettem, hogy elkezd fogyatkozni a hajam, és aggódni kezdtem emiatt. Akkor este misére érkeztem, és a pap barátom megkért, hogy prédikáljak helyette, mert ő nem készült. Én sem készültem, de tudtam, hogy ki az, aki felkészít bennünket. Akkor az Úr az evangéliumon keresztül a szívemhez szólt a hajammal kapcsolatban. Azt mondta nekem, hogy: „Nektek minden szál hajatokat számon tartják. Ne féljetek hát!” (Mt 10,30-31). Jézus azt mondta, a hajad szálát is számon tartom, tudom hova hull le, és az utolsó napon helyreállítok benned, rajtad mindent. Tehát nem veszítettem el a hajamat, várom, hogy visszakapjam.

Van valami, amit nem szabad elfelejtenünk. Mindent úgy éljünk meg, ami az életünkben történik, hogy tudjuk, van feltámadás. A lábunk és mindenünk helyreállítódik, meggyógyul. Sokan vannak, akik öregkorukig várnak, hogy meggyónják bűneiket. Nem kell addig várnunk, hogy meglássuk a mennyek országát, ebben most is részesülhetünk, ezért örvendezzünk. Szent II. János Pál azt mondta, a mennyország nem egy ház, azt nap mint nap megélhetjük Jézus Krisztusban. Ez megvigasztal engem, és minden nap egyre jobban növekszem, hogy fejlődhessek az Úr szintjéhez. Jézus lejött hozzánk, növekedett korban, bölcsességben és kedvességben, és most egy olyan helyen van, ahová még senki más nem juthatott el, de bennünket is magához akar emelni. Ne álljatok meg tehát ezen az úton, hanem naponta növekedjetek!

Jézus születése mindennél fontosabb

Karácsonykor különösen is figyeljünk arra, hogy ne mi kerüljünk az ünnep középpontjába a lázas készülődéssel, ajándékvásárlással, karácsonyfa-állítással, hanem Jézus Krisztus. Izaiás próféta azt mondja: mi az ő fájának ágai vagyunk, amihez kapcsolódnunk kell. Ha nem ezt tesszük, akkor kiszáradunk és hasznavehetetlenné válunk. Első karácsonyi emlékeim közé tartozik, hogy az éjféli mise végéig nem ehettünk húst. Mennyire vártam már a pillanatot, hogy húst ehessek! Amikor feltették a húst a tűzhelyre, éreztük a finom illatát, de azért nem ehettünk belőle, hogy megtanuljuk, Jézus születése még ennél is, mindennél fontosabb.

Menj és evangelizálj!

Ne félj attól, hogy aktivizáld az emberek hitét, te egy szegletkővé válhatsz. Imádkozz a gyógyulásokért! Jézus azt mondja, menjetek és gyógyítsatok, űzzétek ki az ördögöket az én nevemben! Hatalmunk van arra, hogy gyógyítsunk.
A mise végén Jézus példájára mondja a pap: menjetek és hirdessétek Isten országát. Ebben a küldetésben nemcsak arról van szó, hogy beszéljünk a mennyországról, hanem tettekben is meg kell mutatnunk Isten országát és növekednünk kell a hitben.

Bashobora atya igen gazdag, mély gondolatai, a lelkigyakorlaton megtartott esténkénti szentségimádások, a közös, szívből jövő dicsőítések felemelő, sokak számára életre szóló élményt, hitben való elmélyülést jelentettek.

A lelkigyakorlatot követő hétfőn az atya a miskolc-diósgyőri római katolikus templomban tartott esti programján azt hangsúlyozta, hogy megbocsátás nélkül nincs gyógyulás. A népes közösség szentmisén és szentségimádáson vett részt, melyek során gyógyító és szabadító, közbenjáró imákban részesült. Másnap a plébános atya meghívására ellátogatott Pálházára, a helyi általános iskolába is, ahol énekelt és beszélgetett a kicsikkel, mesélt arról, hogyan élnek és tanulnak az afrikai gyerekek, majd megáldotta a diákokat.

A füzérradványi lelkigyakorlat során szolgálatot végeztek: a HKM (Hegyközi Karizmatikus Megújulás) szervezői, a HKM dicsőítő csapata, a Hegyköz plébánosai és vendégpapjai, tolmácsolt: Papp Eszter és Varga Enikő, valamint Fedorka Zsolt atya és Laczkó István atya.

Pater John Baptist Bashobora pappá szentelése (1972) után lépett be az ugandai Szent Kereszt Kongregációba és Indiába ment noviciátusba. Ezután Rómában doktorátust szerzett teológiából és egyetemi diplomát pszichológiából; szakdolgozatát a Lélek tisztánlátásáról írta. Római katolikus papként dolgozik Ugandában, egyházmegyéjének területén, ahol a Karizmatikus Megújulás egyházmegyei koordinátora. Népszerű előadó: 2013-ban Varsóban több mint 60 000 katolikus gyűlt össze egy általa vezetett imatalálkozóra, de gyakran szolgál az USA-ban is nagy tömegek előtt. Hazájában árvaházakat építtetett és iskolákat alapított. Létrehozta a Krisztus Barátai Alapítványt, amely otthont, iskolát és egészségügyi ellátást nyújt több mint 6000 Ugandában élő olyan árvának, akik elveszítették a szüleiket a háború vagy az AIDS miatt. Összegyűjti az elhagyott, szeméttelepeken élő gyerekeket is; evangelizációs útjain nekik, az árvaházaknak és iskoláknak gyűjt adományokat.

Kovács Ágnes
Fotó: Szemenyei Péter atya, Hulják Péter, Papp Eszter, Szoboszlay Marcell

Árpád-házi Szent Erzsébet a középkor egyik legismertebb és legkedveltebb szentje, évszázadok óta nagy tisztelet övezi. Sík Sándor „a női eszmény megtestesülésé”-nek nevezte őt. Árpád-házi Szent Erzsébetre emlékezünk liturgikus ünnepén, november 19-én.
Szent Erzsébet életéről itt olvashatunk: https://www.magyarkurir.hu/hirek/arpad-hazi-szent-erzsebet


Az alábbiakban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepére írt körlevelét olvashatjuk.

Kedves Testvérek!
A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve egyre közelebbről akarjuk megismerni az Urat, aki itt maradt közöttünk az Oltáriszentségben. „Minden forrásom belőled fakad!” (Zsolt 87,7) – ez a jelmondat vezet bennünket a készület útján. Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe arra hív fel bennünket, hogy most figyeljünk arra a Jézusra, akiről az Apostolok Cselekedetei így beszél: „Ő ahol csak járt, jót tett” (ApCsel 10,38). Erzsébet is az Oltáriszentségben kapott küldetést és erőt az irgalmasság szeretetszolgálatához.
Az Eucharisztia egyik legszebb ószövetségi előképe a manna, amit éhező népének adott vándorlása idején az Úr, aki gondoskodik a nélkülözőkről: „Az Úr így szólt Mózeshez: Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből. Ez az a kenyér, amelyet az Úr ad nektek enni”. (Kiv 16,4; 15b)

Jézus is gondoskodott az éhes emberekről, amikor a nagy tömeg követte őt. „Megesett rajtuk a szíve, meggyógyította betegeiket” (Mt 14,15), majd a tanítványokra bízta, hogy gondoskodjanak az ételről: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni” (Mt 14,16). Másnap újra felkeresték az emberek Jézust, aki az Élet Kenyeréről szóló tanítást adta nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot.” „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,26–27; 35).

Az Úr gondoskodott éhező népéről a pusztában, Jézus is kenyeret adott nekik, mielőtt feltárta előttük az Élet Kenyerét. Ma az Egyház küldetése, hogy a nélkülözőket segítse az evangéliumi felebaráti szeretet parancsa alapján, - de mutasson rá arra, hogy a mulandó földi eledelen túl az Élet Kenyerét is hirdetjük, és meghívunk mindenkit a vele való közösségbe.

Ferenc pápa a Szegények Világnapját, ami egybeesik Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepével, 2017-ben hirdette meg. Az erre az alkalomra írt idei üzenetében így szól hozzánk: „De ő nem feledkezik meg soha a szegényről, s aki bajban is remél, nem csalódik soha” (vö. Zsolt 9,19). Ez az igazság ma is hihetetlenül aktuális, mert a hit képes visszaadni a szegényeknek a reményt, amit elveszítettek az igazságtalanságok, a szenvedés és az élet bizonytalansága miatt.

Jézus nem félt azonosulni velük: „Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Mt 25,40). Jézus egy nagylelkű, irgalmas, jóságos és kegyelmes atyát akart megmutatni nekünk, aki elsősorban azoknak ad reményt, akik csalódottak és nincs jövőjük. A nyolc boldogság így kezdődik: „Boldogok vagytok ti, szegények” (Lk 6,20). Paradox módon éppen a szegényekhez tartozik az Isten Országa, mert ők képesek befogadni azt. A századok múlásával mit sem vesztett aktualitásából ez a boldogmondás: a szegények egyre többen vannak és egyre szegényebbek. Jézus pedig azt kéri tőlünk, hogy adjunk reményt nekik.

Isten gondviselő szeretettel szereti az embert, de gondviseléséhez embereket hív meg, hogy Isten szeretetét közvetítsék a nélkülözőknek. Az Egyház szolgáló szeretetét sokféle módon gyakorolja a világban, de leginkább hivatalos segélyszervezetén, a Karitászon keresztül valósítja meg. A Karitász az egyik legnagyobb világméretű segélyszervezet, hiszen 165 országban van hivatalos szervezete és 200 országban segít évente 24 millió emberen. Ezt a nagy munkát 625 000 önkéntese és 440 000 munkatársa végzi. Ennek a világméretű karitatív szolgálatnak szervezete hazánkban a Katolikus Karitász – Caritas Hungarica, amely 800 településen, közel 10 000 önkéntessel teszi a jót.

Ez a nagy kihívást jelentő munka azért valósulhatott meg, mert az elmúlt évben a templomi adománygyűjtések alkalmával híveink nagylelkűen támogatták a Karitász szolgálatát. Szent Erzsébet ünnepéhez kapcsolódva Egyházunk külön is háláját fejezi ki a Katolikus Karitász minden munkatársának, önkéntesének és támogatójának. Ha valaki önkéntesként szeretne kapcsolódni ebbe a nemes munkába, a plébániákon érdeklődhet a helyi lehetőségekről.

Bizalommal kérjük híveinket, hogy november 24-én, vasárnap perselyadományaikkal is segítsék Egyházunk karitatív szolgálatát és munkáját, amely Isten gondviselő, irgalmas szeretetét mutatja meg az embereknek és a világnak.

„Ti adjatok nekik enni!” – szólít fel ma is Jézus. Az öt kenyeret és két halat megszaporította, így megsokszorozta emberi erőnket. Ma is ezt teszi. A rászorulóknak adott segítség legyen az a kenyér, ami Isten gondoskodó szeretetét jelzi, és mutassunk rá a földi kenyérrel az Élet Kenyerére, aki mindenkinek a tápláléka akar lenni földi zarándoklásunk során.

„Minden forrásom belőled fakad!” – A zsoltárosnak ez a felszólítása biztasson bennünket a jóban és segítsen, hogy jótékony keresztény életünk vigye közelebb az embereket az Oltáriszentségben közöttünk levő Úrhoz. Hiszen a „szeretetre való képességünk Krisztus szentségéből, az Eucharisztiából fakad.” Így amikor most, a szentmisében vendégként az Úr asztalához járulunk és részesülhetünk az Ő lakomájából, gondoljunk arra is, hogy nagylelkűségünknek és felebaráti szeretetünknek köszönhetően számos nélkülöző embertársunk asztalára is kerülhet ma kenyér.

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Örömhír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Harmadik alkalommal tartjuk meg idén az Egyházban a szegények világnapját november 17-én, az évközi 33. vasárnapon. Ferenc pápa 2016-ban, az irgalmasság szentéve végén hirdetett meg ezt a napot azzal a céllal, hogy a keresztény közösségek az egész világon egyre inkább Krisztus szeretetének konkrét jelei legyenek a szegények és rászorulók számára.

Ferenc pápa a szegények világnapjára, 2019. november 17-éra írt üzenetét az alábbiakban olvashatjuk:

1. „A szegények nem csalatkoznak reményükben” (Zsolt 9,19). A zsoltár szavai hihetetlenül időszerűek. Mély igazságot fejeznek ki, amelyet a hit mindenekelőtt a legszegényebbek szívébe tud belevésni, mégpedig azt, hogy visszakapják a reményt, amelyet az igazságtalanságok, szenvedések és az élet bizonytalansága miatt elveszítettek.

A zsoltáros leírja a szegények állapotát és az őket elnyomók arroganciáját (vö. Zsolt 10,1–10), lehívja Isten ítéletét, hogy állítsa helyre az igazságosságot és győzze le a jogtalanságot (vö. Zsolt 10,14–15). Úgy tűnik, szavaiban az a kérdés tér vissza újra, amely évszázadokon át egészen napjainkig sokszor elhangzik: Hogyan engedheti meg Isten ezt az egyenlőtlenséget? Hogyan engedheti meg, hogy megalázzák a szegényeket, miért nem avatkozik közbe, hogy segítsen nekik? Miért engedi boldogan élni azokat, akik másokat elnyomnak, miközben viselkedésüket épp a szegények szenvedése láttán el kellene ítélni?

E zsoltár megírásának idején nagy gazdasági fejlődés ment végbe, amely, mint sok esetben, a társadalmi egyensúly jelentős zavarához is vezetett. Az egyenlőtlenség következtében nélkülözők népes csoportja alakult ki, akiknek helyzete még drámaibbnak tűnt a kevés kiváltságos által elért gazdagsághoz viszonyítva. A szent szerző, látva ezt a helyzetet, reális és hiteles képet tár elénk.

Abban az időben az arrogáns, istentelen emberek lenézték a szegényeket, és arra törekedtek, hogy azt a keveset is megszerezzék, amit azok birtokoltak, és hogy rabszolgává tegyék őket. Manapság sincs ez nagyon másként. A gazdasági válság sokaknak nem jelentett akadályt vagyonuk további növelésében, ami annál komolyabb anomáliának tűnik, minél inkább tekintetbe vesszük a városok utcáin élő nagyszámú szegény embert, akiknek a létfontosságú dolgok is hiányoznak, akiket állandóan zaklatnak és kizsákmányolnak. A Jelenések könyvének szavai jutnak eszembe: „Azt mondod: »Gazdag vagyok, dúsgazdag, nincs szükségem semmire.« Nem látod, hogy nyomorult vagy, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen?” (Jel 3,17). Évszázadok telnek el, de a gazdagok és a szegények állapota változatlan marad, mintha a történelem tapasztalata nem tanított volna az emberiségnek semmit. A zsoltár szavai nem a múltra vonatkoznak, hanem a jelenünkre, ahogyan Isten ítélete előtt állunk.

2. Az új rabszolgaságnak ma is számos formája van, amely férfiak, nők, serdülők és gyermekek millióit érinti.

Minden nap találkozunk családokkal, akiket arra kényszerítenek, hogy elhagyják hazájukat és másutt keressenek megélhetést; árvákkal, akik elveszítették szüleiket, vagy egy brutális kizsákmányolás céljait szolgálva erőszakosan elválasztották őket tőlük; fiatalokkal, akik szakmai kiteljesedést keresnek, de a rövidlátó gazdaságpolitika elzárja előlük a munkaerőpiacot; sokféle sérülést hordozó áldozatokkal, a prostituáltaktól a kábítószer-függőkig, akik lényük legmélyén megaláztatást szenvednek. Ezenkívül hogy lehetne megfeledkezni a bevándorlók millióiról, akik oly sok rejtett érdek áldozataivá válnak, akiket gyakran politikai célok eszközeiként használnak fel, és akiktől megtagadják a szolidaritást és az egyenlő bánásmódot? És éppígy a sok hajléktalan és kirekesztett emberről, akik városaink utcáin járnak?

Milyen gyakran látunk szegényeket a szeméttelepeken, ahol összegyűjtik a selejtezés kultúrájának és a bőségnek a „gyümölcseit”, hogy valami ehetőhöz vagy felvehetőhöz jussanak! Miután ők maguk is egy emberi hulladéklerakó részévé váltak, hulladékként kezelik őket és e botrány előidézői semmiféle bűntudatot sem éreznek emiatt. A szegényeket gyakran a társadalom élősködőinek tekintik, és nem bocsátják meg nekik a szegénységüket. Az ítélet mindenhová követi őket. Nem lehetnek félénkek vagy lehangoltak, pusztán azért fenyegetőnek vagy alkalmatlannak ítélik őket, mert szegények.

Dráma a drámában az, hogy a szegények nem is látják a nyomor alagútjának végét. Sőt, már odáig jutottunk, hogy egy ellenséges építészetet találunk ki és valósítunk meg, hogy az utcákon, utolsó menedékhelyeiken is megszabaduljunk jelenlétüktől. A város egyik szegletéből a másikba vándorolnak munkát, szálláslehetőséget vagy szeretetet remélve... Életükben minden kínálkozó esély fénysugárrá válik, de még ott is, ahol legalább a tisztességes viselkedést elvárhatnák magukkal szemben, a visszaélés erőszakával találkoznak. Időszakos munkavállalókként kénytelenek végtelen órákat robotolni a perzselő napon, de nevetséges bérekkel fizetik ki őket; az ő számukra nincsen munkavédelem, nincsenek humánus munkakörülmények, amelyek által más dolgozókkal egyenrangúnak érezhetnék magukat. Elérhetetlen számukra a munkaidő-kedvezmény, a juttatások és még betegek sem lehetnek.

Kemény realizmussal írja le a zsoltáros a gazdagok viselkedését, akik kizsákmányolják a szegényeket: „Várja, hogy ráronthasson a védtelenre, megragadja és hálójába húzza a szegényt” (Zsolt 10,9). Mintha egy hajtóvadászatról beszélne, ahol a szegényekre vadásznak, elfogják és rabszolgaságba taszítják őket. Ilyen helyzetben sok ember szíve bezárul, és a láthatatlanná válás vágya keríti hatalmába. Röviden szólva: nagyszámú szegény embert látunk, akiket gyakran frázisokkal fizetnek ki és csak vonakodva támogatnak. Szinte láthatatlanná válnak, hangjuk gyenge és alig van súlya a társadalomban. Ezek a férfiak és nők mintegy idegen testként élnek otthonaink körül, és lakóhelyünkön is perifériára szorulnak.

3. A zsoltárban bemutatott helyzetet szomorúság jellemzi a szegényeket sújtó igazságtalanság, szenvedés és keserűség miatt. A zsoltár mégis szép meghatározást ad a szegényről: olyan, aki „az Úrban bízik” (vö. Zsolt 9,11), mert biztos abban, hogy az Úr soha nem hagyja el őt. A szegény a Szentírásban a bizalom embere! A szentíró rámutat e bizalom okára is: „ismeri az ő Urát” (vö. uo.), a Biblia nyelvezetében ez az „ismerni” pedig a szeretet személyes kapcsolatát jelenti.

Egy igazán lenyűgöző leírás áll a szemünk előtt, amelyre nem számítottunk volna. Pedig nem tesz mást, mint kifejezi Isten nagyságát, amikor egy szegény emberrel áll szemben. Az ő teremtő ereje meghalad minden emberi várakozást, és konkréttá válik, amikor „megemlékezik” erről a konkrét emberről (vö. Zsolt 9,13). Épp ez az Úrba vetett bizalom, annak bizonyossága, hogy az Úr nem hagyja el, ez utal a reményre. A szegény tudja, hogy Isten nem képes elhagyni őt; így mindig annak az Istennek a jelenlétében él, aki megemlékezik róla. Akinek segítsége távolabbra nyúlik a jelenlegi szenvedésteli helyzetnél, hogy megmutassa a szabadulás útját, mely átalakítja a szívet, mert a legmélyebb támogatást nyújtja.

4. Istennek a szegények érdekében végbevitt cselekedetei újra és újra visszaköszönnek a Szentírásban. Ő az, aki „meghallgat”, „beavatkozik”, „megvéd”, „védelmez”, „váltságot ad”, „megment”. Vagyis egy szegény ember soha nem fogja azt tapasztalni, hogy Isten hallgat vagy közömbös marad az imádsága iránt. Isten az, aki igazságot szolgáltat, és nem feledkezik meg senkiről (vö. Zsolt 40,18; 70,6); sőt, ő a szegények számára menedék, és nem késlekedik, hogy segítséget nyújtson nekik (vö. Zsolt 10,14).

Az ember felépíthet sok-sok falat és eltorlaszolhatja a bejáratokat, hogy nyugalmat találjon saját vagyonának hamis biztonságában, azok kárára, akik kívül rekednek. De ez nem lesz örökké így. Az „Úr napja” a próféták leírása szerint (vö. Ám 5,18, Iz 2–5, Joel 1–3) lerombolja a népek közé épült barikádokat, és sok ember szolidaritását helyezi a kevesek arroganciája helyébe. A kirekesztés állapota, amelyben emberek milliói sínylődnek, nem tarthat már sokáig. Sikolyuk egyre hangosabb lesz és hallhatóvá válik az egész földön. Ahogy Primo Mazzolari atya írta: „A szegény folyamatos tiltakozás igazságtalanságaink ellen, a szegény egy lőporraktár. Ha tüzet gyújtasz, a világ felrobban.”

5. Nem lehet kitérni a sürgető figyelmezetés elől, amelyet a Szentírás a szegényekre bíz. Bárhová is nézzünk, Isten szava arra mutat rá, hogy a szegények olyan emberek, akik nélkülözik azt, amire szükségük lenne az élethez, mert másoktól függnek. Ide tartozik az elnyomott, a megalázott, aki padlóra került. De a szegények e megszámlálhatatlan sokaságát látva, Jézus nem félt attól, hogy mindegyikükkel azonosuljon: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Ha ezt az azonosulást figyelmen kívül hagyjuk, akkor misztifikáljuk az evangéliumot és felhígítjuk a kinyilatkoztatást. Az az Isten, akit Jézus ki akart nyilatkoztatni, nagylelkű Atya, irgalmas, jóságában és kegyelmében kimeríthetetlen, aki mindenekelőtt reményt ad azoknak, akik csalódottak és nem látnak jövőt.

Hogyan is lehetne nem felfigyelni arra, hogy Jézus a boldogságmondásokat, amelyekkel Isten országának meghirdetését elkezdte, a következő felkiáltással vezeti be: „Boldogok vagytok, ti, szegények” (Lk 6,20)? E paradox kijelentés értelme éppen az, hogy Isten országa a szegényeké, mert ők élnek abban a helyzetben, hogy képesek legyenek befogadni azt. Hány és hány szegény emberrel találkozunk mindennap! Úgy tűnik néha, hogy az idő múlásával és civilizációnk vívmányainak fejlődésével számuk ahelyett, hogy csökkenne, folyamatosan növekszik. Évszázadok telnek el és ez a boldogságmondás egyre mélyebb önellentmondásnak tűnik; a szegények egyre szegényebbekké válnak, ami napjainkra fokozottan is igaz. Jézus, aki elkezdte országának megalapítását, ebben a szegényeket állítva középpontba, pontosan ezt szeretné üzenni nekünk: elkezdte, és nekünk, tanítványainak azt a feladatot adta, hogy folytassuk, és vállaljuk a felelősséget, hogy reményt adunk a szegényeknek. Nagy szükség van arra – különösen egy olyan korban, mint a miénk –, hogy a remény újjáéledjen, és a bizalom helyreálljon. Ez egy olyan program, amelyet a keresztény közösségnek nem szabad alábecsülnie. Igehirdetésünk és keresztény tanúságunk hitelessége függ ettől.

6. A szegények közelében az Egyház felfedezi, hogy ő egyetlen nép, amely sok nemzetre oszlik, és az a hivatása, hogy senki se érezhesse magát idegennek vagy kirekesztettnek, mert mindenkit az üdvösség közös útjára hív. A szegények helyzete arra kötelez, hogy számoljunk fel mindenféle távolságot az Úr testétől, aki bennük szenved. Inkább arra hív, hogy megérintsük az ő testét, felvállalva személyesen egy olyan szolgálat kockázatát, amely hiteles evangelizációt jelent. A szegények társadalmi támogatása nem az evangélium hirdetésén kívül eső kötelesség; éppen ellenkezőleg, felmutatja a keresztény hit realizmusát és történelmi érvényességét. A szeretet, amely eltölti élettel a Jézusba vetett hitet, nem engedi, hogy tanítványai bezárkózzanak egyfajta fullasztó individualizmusba, elrejtőzzenek a lelki intimitás bugyraiba, anélkül, hogy keresztény életük hatással lenne a társadalom életére (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 183).

Nemrég gyászoltuk meg a szegények egyik nagy apostolát, Jean Vanier-t, aki odaadásával új utakat nyitott a peremre szorult emberekkel való együttélés felé. Isten megajándékozta őt azzal, hogy egész életét súlyos fogyatékkal élő testvéreinek szentelje, akiket a társadalom sokszor kirekeszteni törekszik. Egy „köztünk élő szent” volt. Lelkesedésével sok fiatalt, férfit és nőt tudott maga köré gyűjteni, akik mindennapi erőfeszítéseikkel szeretetet ajándékoztak és sok gyenge és törékeny ember arcára csaltak újra mosolyt, az üdvösség valóságos „bárkáját” kínálták számukra a kirekesztés és a magány ellen. Tanúságtétele sok ember életét megváltoztatta, és segített a világnak, hogy más szemmel nézze a legkiszolgáltatottabb és leggyengébb embereket. Neki köszönhetően hallhatóvá vált a szegények sírása, és ez rendíthetetlen reménységet szült, amennyiben egy konkrét szeretet látható és kézzelfogható, máig is tapasztalható jeleit mutatta fel.

7. „A döntés a legutolsók mellett, akiket a társadalom kivet és eltaszít” (uo., 195) egy alapvető döntés, amelyre Krisztus felszólítja tanítványait, hogy ne árulják el az Egyház hitelességét, és hatékony reményt adjanak oly sok védtelen embernek. Bennük nyer megerősítést a keresztény felebaráti szeretet, mert azok, akik Krisztus szeretetével mások szenvedéséből részt vállalnak, erőt nyernek és nyomatékot adnak az evangélium hirdetésének.

A keresztények kötelezettsége e világnapon, és ami még fontosabb, mindennapi életükben nem szorítkozhat csupán segélyakciókra, még ha ezek dicséretesek és szükségesek is, hanem arra kell törekedniük, hogy növeljék mindenkiben azt a teljes odafigyelést, amely minden bajba került embert megillet. „Ez a szeretetteljes odafordulás a valódi gondoskodás kezdete” (uo. 199) a szegényekért, ha meg akarjuk tudni, mi jelenti az igazi segítséget számukra. Nem könnyű a keresztény remény tanújának lenni egy olyan fogyasztásközpontú, a selejtezés mentalitásával élő környezetben, amelynek az a fő törekvése, hogy a felszínes és pillanatnyi jólétet fokozza. A mentalitás megváltoztatása kell ahhoz, hogy a lényegest újból felfedezzük, és Isten országának hirdetése konkréttá és hatékonnyá váljon.

A remény átadható a vigasztaláson keresztül is, amely akkor valósul meg, amikor az ember nem csupán fellángolásból, egy-egy pillanatig segíti a szegényeket, hanem hosszútávon elköteleződik mellettük. Az igazi remény nem akkor lesz a szegények osztályrésze, amikor azt látják, hogy kapunk valamit cserébe a nekik adott időnkért, hanem akkor, amikor felismerik áldozatunkban az ingyenes, viszonzást vagy jutalmat nem váró szeretet cselekedetét.

8. Arra kérem az önkénteseket, akiknek egyik legnagyobb érdeme, hogy elsőként fogják fel a szegényekre fordított figyelem jelentőségét, hogy növekedjenek tovább elköteleződésükben. Kedves testvérek, sürgetően kérlek titeket, hogy minden szegény emberben, akivel találkoztok, azt keressétek, amire valójában szüksége van; ne álljatok meg csak az anyagi szükségleteik kielégítésénél, hanem fedezzétek fel a szívükbe rejtett jóságot, amihez az kell, hogy figyelemmel legyetek kultúrájukra és kifejezésmódjukra egy valódi testvéri párbeszéd megkezdése érdekében. Tegyük félre az ideológiai vagy politikai alapú kategorizálásokat és összpontosítsuk figyelmünket a lényeges kérdésekre, amelyek megoldásához nem sok beszédre, hanem csak egy szerető pillantásra és egy kinyújtott kézre van szükség. Soha ne felejtsük el, hogy „a legsúlyosabb hátrányos megkülönböztetés, ami miatt a szegények szenvednek, az a lelki odafigyelés hiánya” (uo. 200).

A szegényeknek elsősorban Istenre, az ő szeretetére van szükségük, amely a szentekben válik láthatóvá, akik mellettük élnek, akik életük egyszerűségével megmutatják és kifejezik a keresztény szeretet erejét. Isten sokféle módot és számtalan eszközt használ fel arra, hogy elérje az emberek szívét. Természetesen a szegények azért jönnek hozzánk, mert ételt adunk nekik, de amire valójában szükségük van, az túlmutat a meleg ételen vagy a szendvicseken, amit kínálunk. A szegényeknek a kezünkre van szükségük, hogy felsegítsük őket, a szívünkre, hogy újra érezzék a szeretet melegségét és a jelenlétünkre, hogy a leküzdjék a magányt. Egész egyszerűen szeretetre van szükségük.

9. Néha egészen kevés elegendő ahhoz, hogy visszaadjuk a reményt: elegendő megállni, mosolyogni, meghallgatni. Tegyük félre csak egy napra a statisztikákat; a szegények nem számok, amelyekre hivatkozni lehet, amikor egyesek munkájukkal és projektjeikkel büszkélkednek. A szegények emberek, akikkel találkozunk: fiatalok és idősek, akik egyedül vannak, akiket meghívunk egy közös étkezésre; férfiak, nők és gyermekek, akik egy barátságos szóra várnak. A szegények a mi megmentőink, mert lehetővé teszik számunkra, hogy Jézus Krisztus arcával találkozzunk.

A világ szemében értelmetlen az a gondolat, hogy a szegénység és a nélkülözés üdvhozó erővel bírhat; mégis igaz, amit az apostol tanít: „Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt” (1Kor 1,26–29). Emberi szemmel nem látjuk ezt a megmentő erőt, de a hit szemével meglátjuk, és személyesen is megtapasztaljuk működését. Isten vándorló népének szívében lüktet ez az üdvözítő erő, amely senkit sem zár ki, hanem mindenkit bevon a megtérés valódi zarándoklatába, hogy megismerje és szeresse a szegényeket.

10. Az Úr nem hagyja cserben azokat, akik őt keresik és hívják: „gondolt rájuk, nem feledkezett el a szegények sóhajáról” (Zsolt 9,13), mert az ő füle meghallja hangjukat. A szegény reménysége megkérdőjelezi a halál különféle helyzeteit, mert tudja, hogy Isten különösen szereti őt, és így legyőzi a szenvedést és a kirekesztést. Szegénysége nem csorbítja méltóságát, amelyet a Teremtőtől kapott; abban a bizonyosságban él, hogy Isten teljes mértékben vissza fogja azt adni neki, mert ő nem marad közömbös leggyengébb gyermekei sorsa iránt, éppen ellenkezőleg, látja bánatukat és fájdalmaikat, hordozza őket, erőt és bátorságot ad nekik (vö. Zsolt 10,14). A szegények reményét erősíti az a bizonyosság, hogy az Úr elfogadja őket, hogy nála valódi igazságosságra lelnek, és hogy ő megerősíti szívüket, hogy továbbra is tudjanak szeretni (vö. Zsolt 10,17).

Ahhoz, hogy az Úr Jézus tanítványai az evangélium hiteles hirdetői legyenek, a remény kézzelfogható magvait kell szórniuk. Kérem az összes keresztény közösséget, és mindazokat, akik küldetésüknek érzik, hogy reményt és vigaszt vigyenek a szegényeknek: dolgozzanak azért, hogy ez a világnap sokakban erősítse a vágyat az aktív együttműködés iránt, hogy senkinek se kelljen nélkülöznie az emberi közelséget és a szolidaritást. Kísérjenek bennünket a próféta szavai, melyek egy másfajta jövőt hirdetnek meg: „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget fognak árasztani” (Mal 3,20).

Kelt a Vatikánban, 2019. június 13-án
Páduai Szent Antal liturgikus emléknapján

Ferenc pápa

Forrás: MKPK Sajtoszolgálat

Örömhír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Második alkalommal szerveztek Ökumenikus Napokat Debrecenben. Ebben az évben „Mert egy a kenyér...” - Az eucharisztia ökumenikus perspektívában címmel közös tudományos szimpóziumot szervezett a Both Antal Teológiai és Kulturális Alapítvány, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem november 14-én a Debreceni Református Kollégiumban. A rendezvényen a hazai és nemzetközi keresztyén felekezetek képviselői vettek részt.

A konferencián Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök képviselte a római katolikus egyházat, köszöntő gondolataiban arról beszélt, hogy mit jelent a katolikusok számára a szentmise, az a liturgikus cselekmény, amit nevezhetünk ősi kifejezéssel élve úrvacsorának, kenyértörésnek is, valamint a hétköznapok szentmiséje.

„A hétköznapunknak, életünknek is van egy szentmiséje, liturgiája, vagyis közös tevékenysége Istennel. A körülöttünk élők azon mérik le vallásosságunk hitelességét, hogy hogyan élünk a hétköznapokban, mennyire hiteles az életünk két szentmise, két istentisztelet között.

A római katolikus szentmisének két fő része van, az igeliturgia és az áldozati liturgia. Mindezek előtt a szentmise bevezető részében bűnbánatot tartunk, ebben az Isten felé fordulás valósága, a bocsánatkérés történik. „Az Úr legyen veletek!” – felszólítással kezdjük a szentmisét, mert Isten akar táplálni bennünket, tőle kérünk bocsánatot, hogy tiszta szívvel tudjuk befogadni Őt, az ajándékait.

Életünk szentmiséjében Isten mellénk szegődik

Életünk szentmiséjében – ahol szintén folyamatosan kell lelkiismeretvizsgálatot tartanunk –megmutatja, hogyan élem hétköznapjaimat: Istennel, vagy bűnben. A bűn nemcsak egy rossz cselekedet, hanem az istennélküliség állapota, amelyből bűnös cselekedetek következnek. Ezért nagyon fontos, hogy ne Isten nélkül éljünk, hanem vegyük észre, az utunkon Isten mellénk szegődik. Ezt a Szentírás is igazolja, amit az istenfélő ember már Ábrahám óta tapasztal.

Az emmauszi tanítványok történetéből is levonhatjuk azt a következtetést, hogy Isten mellénk áll, mellénk szegődik, látja szomorúságunkat, nehézségeinket, mert fontosak vagyunk neki.
Az életünk szentmiséjében – ami két szentmise között történik – Isten azt akarja, hogy az Ő igéje szerint éljünk. Vezet bennünket, irányít, magyarázza az írásokat, hogy szenvedéseinkben is legyünk meggyőződve arról, mindezeket azért kell elszenvednünk, hogy bemehessünk vele az Atya országába.

A megtört Krisztus és a megtört, meggyötört ember ugyanaz

Az igeliturgia, a szentmise első fő része, a tanítás, amely, mint Isten igéje, irányít, vezet bennünket, nekünk pedig követnünk kell az útmutatását, amikor a szentmise után elindulunk a hétköznapok valóságába.
A szentmise második fő része az áldozati liturgia. „Mert egy a kenyér” mondja a jelen konferencia jelmondata is, mert egy kenyérből részesülünk, magából Jézus Krisztusból. Az Eucharisztiában a megtört Krisztus osztja szét saját magát. Életünk szentmiséjében nekünk kell áldozatot hozni, megtöretni. Milyen szépen kifejezi a magyar nyelv, amikor azt mondja: törődünk valakivel. Ebben benne van az áldozathozatal másokért, szeretteinkért, akiket Isten ránk bízott. Életünk szentmiséjében a megtört Krisztus szeretetére válaszolunk és igent mondunk mi is az áldozatra. A megtöretés által Jézus kioszthatóvá válik, szeretetet kér tőlünk. Nekünk is meg kell töretnünk önzésünkben, keményszívűségünkben, szokásainkban, hisz ezáltal lesz szétosztható, kiosztható a mi szeretetünk.
A szentmise fontos része a szentáldozás, amikor megvalljuk, hogy: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya.” Életünk szentmiséjébe pedig nekünk kell Őt meghívni a szegényekben, a rászorulókban és azokban, akikkel közösséget vállalunk.

A megtört Krisztus és a megtört, meggyötört ember ugyanaz. Beengedjük az életünkbe a másik embert és Istent, azért, mert mi Krisztusból, az Ő szeretetéből merítünk, amikor találkozunk Vele az úrvacsorán, a szentmisén.

Meg kell tanulnunk alkalmazkodni az egyszerű emberekhez. A szentmise befejező mozzanatában a pap mondja: „A szentmise véget ért, menjetek békével!” Ekkor kezdődik el az életünk szentmiséje. Jézus békekövetei vagyunk, az Ő békéjét visszük az emberekhez, a szeretetét kell képviselnünk, mert rajtunk keresztül akar megjelenni az Ő szeretete a világban. Ő küld bennünket, hogy életünk szentmiséjén mutassuk be, tegyük jelenvalóvá a keresztáldozatát, mert abba bekacsolódva a két szentmise között minket áldoz fel, hogy továbbadjuk az Ő szeretetét a világban” – fejezte be gondolatait a megyéspüspök.

A konferencián elhangzott további megnyitó beszédekről és a díjátadásról Dobos Zita református sajtóreferens tájékoztatott bennünket:

Az úrvacsora Krisztussal és az egyházzal való közösség. Keresztyén felekezetek máig nem ünneplik együtt ezt a sákramentumot. 2020-ban a katolikus egyház Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusán különösen is koncentrál az Eucharisztia szentségére, a magyarországi evangélikus egyház pedig 2020-at az úrvacsora évének nyilvánította. A konferencián a református, katolikus, evangélikus és görögkatolikus egyház képviselői folytatnak párbeszédet arról, hogy mi az, ami ma is elválaszt és mi az, ami összeköt bennünket az úrvacsoráról szóló tanításunkban és gyakorlatunkban.

Kustár Zoltán, a Both Alapítvány kuratóriumának elnöke megnyitójában arról beszélt, hogy öröm fórumot teremteni ahhoz, hogy különböző felekezetek egy asztalhoz üljenek és közösen cseréljenek eszmét. A rektor szerint eljött annak az ideje, hogy azt vegyük észre, ami összeköt bennünket, és ne azt, ami elválaszt. Különösen fontos, hogy a keresztyén hit közös evangéliumát együtt vigyük tovább Európában.

Fekete Károly püspök köszöntőjében a konferenciáról azt mondta, hogy „a Krisztussal való titokzatos egység csodáját a legkülönbözőbb nézőpontokból elemzik előadóink, mert lenyűgöző az úrvacsorában-eucharisztiában az életközelség, ami Krisztushoz fordít és a másik emberhez. A Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke azt hangsúlyozta, hogy az úrvacsorának „lelkületváltoztató ereje van”.

Az alapítvány idén először díjat is átadott, amellyel olyan személy munkásságát ismerik el, aki az ökumenikus diskurzusban maradandót alkot. Kránitz Mihály professzor, római katolikus pap vette át az elismerést, aki rendkívüli dolognak tartja az alapítvány létrejöttét és munkáját, ugyanis, ahogy mondja, „Magyarország az ökumenizmus területe. Most már távol vagyunk attól, hogy szemben álljunk egymással, eljutottunk egy közösségi felfogásra. Be kell vallanunk azt is, hogy a kereszténység kezd visszaszorulni Európában. Egy új generáció növekszik, amelyiknek akár a történelemről is más a gondolata”. A konferencia témájával kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy az úrvacsora kérdésében teológiai különbségek vannak, amelyekhez óvatosan kell hozzányúlni, bár valóban az lenne a cél, hogy a felekezetek hívei együtt tudjanak az Úr asztalához járulni. „Meg kell nézni, hogy hol tudunk gazdagodni a másik úrvacsora ünneplésében” – hangsúlyozta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora, aki úgy véli, időt igényel a teljes konszenzusra jutás, ami gazdagodást fog jelenteni mindegyik felekezetnek. A díjjal kapcsolatban Kránitz Mihály kiemelte: „Bár a díjat most én veszem át, de ez a római katolikus egyház felé is egy kéznyújtás. Ez egy nagyobb tágasságot jelent, hogy ismerjük el egymásnak az eddigi tevékenységét, és én így még inkább szeretném szolgálni az ökumené ügyét.” (Kránicz Mihály laudációja itt olvasható.) https://drhe.hu/sites/default/files/content/article/2019-11-1509-04/3457/kranitzmihalylaudacioja.pdf

A Both Antal Teológiai és Kulturális Alapítvány 2016-17-ben kezdte meg a munkáját. Célja az ökumenikus diskurzus támogatása és Both Antal nevének és munkásságának megőrzése. A konferencia jövő tavasszal a Károli Gáspár Református Egyetemen folytatódik.

Forrás: https://ttre.hu/tartalom/4980/mertegykenyerr

Örömhír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó:
Szabó Dávid sajtóapostol

„Életek az Életért” címmel harmadik alkalommal tartottak életvédő konferenciát november 9-én, Pócspetriben, a KOSZISZ Királyfalvi Miklós Katolikus Általános Iskola épületében. A rendezvény a Vianney Testvérek a Tisztuló Lelkekért – Krisztushívők egyházmegyei jogú hivatalos társulása és a Magyarországi Billings Központ közös szervezésében valósult meg. A konferencián elhangzott előadások legfontosabb témája idén az Ifjúság és életvédelem volt. Ennek egyike az „Életre szóló Szeretet” (ÉSZ) program, amelynek jelenlegi formája egy nemzetközi szakmai munkacsoport – védőnők, orvosok, pedagógusok, lelkipásztorok és szülők- harminc évnyi kutatása és oktatási tapasztalata alapján jött létre.

A Pócspetriben harmadik alkalommal megrendezett konferencia keretében Wachalné Tóth Angéla védőnő és Hollósi Tibor pedagógus, a Szent Imre Katolikus Gimnázium dolgozói adtak részletes információt az „Életre szóló Szeretet” programról a résztvevők számára.
Nem túlzás azt állítani, hogy világunk erkölcsi, érzelmi és oktatási téren is válságban van. Számos olyan program érhető el az oktatási intézmények számára, amelyek távol esnek a keresztény elvektől. Ezek sokszor téves információkat hordoznak, s összezavarják a fiatalokat.

Az Életre szóló Szeretet program kidolgozását azért tartottuk szükségesnek, hogy a már meglévő és autentikus, de hosszabb időkeretet igénybe vevő programok mellett elérhetővé váljon egy rövidebb forma úgy, hogy a fiatalok keresztény értékek szerinti felnőtté válása ne sérüljön – fejtette ki dr. Wachalné Tóth Angéla az előadás kezdetén.

A program maga nem csupán egy iskolai szexuális felvilágosítás. Sokat merít a Billings Módszer tudományos alapjaiból, amely révén a nők megértik termékenységüket, megismerik testük működését. A férfiak számára ezáltal a női test nem alacsonyodik le szimpla szexuális szimbólummá, hanem értékké válik.

A program témaköreinek hatékony feldolgozása segítséget nyújt a serdülőknek abban, hogy elfogadják saját testüket, s tiszteljék, értékeljék saját maguk és mások termékenységét. A szülők számára nagy segítség, ha a fiatalokat iskolai program keretében is rávezetik erre az útra, s ott is hallanak az érintett témákról. Ennek a programnak ezáltal létjogosultsága van az iskolákban, megerősítve a család feladatát ezen a téren. Elsősorban a középiskolás fiatalok képezik a célkorosztályt, 13-16 éves korú diákokra lett kifejlesztve. Ugyanakkor a program kisebb kamaszok, valamit fiatal felnőttek számára is átadható. Arra azonban fontos ügyelni, hogy a fiataloknak minden esetben a korosztályuknak megfelelő információt adjuk át.

A fiatal kamaszok gyakran magukra öltik a környezetükből felvett szerepeket, stílusokat. Ami szimpatikus számukra, azt a személyiségük részeként magukba építik, amit viszont nem éreznek kellemesnek, ledobják. A felnőttek, az oktatók, a szülők és szakemberek rendkívül fontos feladata, egyszersmind felelőssége, hogy ebben az időszakban olyan példákat adjunk számukra, amelyek értéket képviselnek, s így lehetőségük legyen azt beépíteni saját személyiségükbe. Amit itt fontosnak tartottam még elmondani, hogy az agy érési folyamata körülbelül 14-15 éves korban fejeződik be. Az agynak a homloklebeny területén van egy olyan központja, amit úgy nevezünk, hogy az előrelátó gondolkodás központja. Tehát ez a terület felelős az előrelátás képességéért. Ha ma megteszek valamit, előre tudjam, hogy mi lesz annak a következménye a jövőben. Ezért is fontos, hogy fiataljaink ezen ismeretek birtokában képessé váljanak érett, felelősségteljes döntéseket hozni, s legyenek tisztában tetteik következményével.

A program nevelő jellegű, egyetemes és keresztény emberi értékekre, illetve az emberi méltóság tiszteletére épül. Tartalmaz minden lényeges, tudományosan megalapozott információt, s az értékek átadásán alapul. Interaktív, hiszen a foglalkozások kisebb csoportokban valósulnak meg. Nem csupán ismereteket ad, de ösztönzi a fiatalt arra, hogy kérdéseket tegyen fel, ezáltal a kívánt irányba vezeti a kommunikációt a program céljainak megfelelően. Integrált, mivel összekapcsolja a személyiség összes (testi, érzelmi, közösségi, értelmi és lelki) aspektusát. Az ÉSZ program életkorhoz és nemekhez igazított, és együttműködik a szülőkkel. Az oktatókkal szembeni legfontosabb elvárás a hitelesség, ami azt jelenti, hogy a képviselt elvek és értékrend szerint kell élniük.
Mi adja a program hatékonyságát? Leginkább az, hogy szilárd értékeken alapul. Az élet tiszteletére, családi, közösségi életre, a tisztaságra, a termékenységünk és szexualitásunk megértésére, sőt, élethivatásokra nevel. A témákat logikus sorrendben mutatja be és adja át, miközben biztonságos és elfogadó társas környezetet alakít ki a fiatalok számára. A foglalkozásvezetők pedig hitelességük révén tanúságot tesznek az általuk képviselt és átadott értékek mellett.

Információk és további részletek:
http://billings.hu/

Nadrai-Gergely Klaudia
sajtóreferens
Magyarországi Billings Központ

Az Életek az életért – III. Életvédő Konferencián november 9-én Pócspetriben Bosák Nándor nyugalmazott püspök atya és Szenes István plébános előadása után szekcióülések következtek, majd a jelenlévők érdeklődve hallgatták dr. Fodor Ákos belgyógyász-szakorvos „Egészségfejlesztés és az életvédelem kapcsolata a fiatalok körében” című értekezését, valamint a Fília Közösség ifjú tagjainak tanuságtételét.

Az 50-es években úgy definiálták az egészséget, mint a teljes biológiai, pszichológiai, szociális jólét állapotát. Idővel azonban az egészséggel foglalkozó szakemberek rájöttek arra, hogy az egészségünkhöz hozzátartozik a társadalomban, a családban betöltött szerepünk, a céljaink elérése és a nehézségeinkkel, kudarcainkkal való megküzdés folyamata. Az egészség olyan állapot, amikor a személy teljesnek, egésznek érzi magát. Dr. Fodor Ákos felhívta a figyelmet a XXI. század egyik új fogalmának, a digitális életnek a valóságra és a fiatalokra leselkedő veszélyeire, káros hatásaira. Ma bárki jelen lehet azon fórumokon, ahol digitálisan szórakozhat, kapcsolatokat köthet és információkhoz juthat. Azonban ennek nemcsak előnyei, de hátrányai is vannak.

Könnyen vezethet szabadossághoz, elidegenedéshez, függőséghez, depresszióhoz, az élmények és kapcsolatok pedig felületessé válhatnak, mi több, azáltal, hogy a fiatalok, rálátás hiányában, meggondolatlanul adják ki magukat, veszélybe sodorhatják önmagukat. Ez elvezet egy másik jelentős fogalomhoz, a társas magányhoz. Fontos feladat, hogy egy olyan hozzáállás alakuljon ki, amelyben az emberi méltóságunkat meg akarjuk őrizni, adatainkat biztonságban akarjuk tudni. Az egészségfejlesztés célja e téren az, hogy a fiatalokat ért digitális hatások ne billentsék ki őket a saját érzelmi világukból, helyén tudják kezelni az őket ért ingereket. Ezért lényeges, hogy mindig legyen valaki, aki meghallgatja őket, és akivel őszintén tudnak beszélni az érzéseikről, tapasztalataikról, csalódásaikról. A személyes példamutatás, a felelősségteljes kíséret, a fiatalok védelme mindannyiunk feladata.

Fodor Ákos informatív előadását a Fília Közösség ifjú tagjainak megható, olykor humoros, de mindenképpen megszívlelendő tanúságtétele követte, majd az első Fíliás generáció (Papp Tamás atya, dr. Récsei Márta és a Szűrös házaspár) beszámolóit hallgathatták meg a résztvevők arról, hogyan segíti útjukat a mai napig az az ajándék, hogy egykor a Fíliához tartoztak. A közösség egykori és jelenlegi tagjai bátran, őszinte nyíltsággal és szeretettel osztották meg gondolataikat és élményeiket a konferencia résztvevőivel. Sokak tekintetében megcsillant a felismerés, hogy a bátor, sokszor bölcs és erős fiatalok valóban egy olyan közösség tagjai, ahol szeretik, elfogadják őket, ahol kibontakozhat saját egyéniségük és ahol tanulhatnak egymástól. A rövid kávészünetek lehetőséget adtak arra, hogy a jelenlévők megbeszéljék érzéseiket az elhangzottak kapcsán és megismerjék egymás gondolatait, reagáljanak a fiatalok javaslataira, szavaira.

A konferencia az „Életre szóló Szeretet” (ÉSZ) program részletes bemutatásával folytatódott, amelyet Wachalné Tóth Angéla védőnő, és Hollósy Tibor pedagógus ismertetett. A program fiatalokkal foglalkozó szakemberek és a szülők számára kíván segítséget nyújtani „nevelési feladataik teljesítéséhez, különös tekintettel a rájuk bízottak élethivatásának felismerésére, elfogadására és megélésére vonatkozóan. A program elsősorban a középiskolás korosztályt célozza meg, de hasznos tudást nyújt egyetemista fiatalok számára is.

A rendezvényt szentmise zárta. Szenes István atya az elhangzott evangéliumi szakaszra (Lk 20,27-38) vonatkozóan felhívta figyelmünket arra, hogy ez az evangélium valójában az életvédelemről szól, hiszen az örök életről tanít. „Ha nem hiszünk a feltámadásban, egészen bezárjuk magunkat ebbe a földi életbe, s megromlanak az emberi kapcsolataink. Ha nem hisszük, hogy van feltámadás, az anyagi dolgokhoz való viszonyunk is torzul, változik. S persze, ha nincs feltámadás, akkor nincs erkölcsi rend. De ha van feltámadás, akkor minden elkezd élni. Akkor van emberi méltóság, hűség, tiszta szerelem, s úgy tudok dönteni az életem fölött, hogy azt nézem, Isten mihez adott képességet, mire hív, mire vágyom. Ezért mindent érdemes feladni és megragadni, mert ez a boldogság. Ha van feltámadás, akkor érdemes elhasználódni ezen a földön a szeretetben, s akkor nem kell elhasználódnunk a szeretetlenségben.”

Nadrai-Gergely Klaudia
sajtóapostol, nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház

Free Joomla templates by L.THEME