Nyíregyháza

SZSZBMK Jósa András Oktatókórház

cím: 4400 Nyíregyháza, Szent István u. 68.

kapcsolódó oldal: http://www.szszbmk.hu/nyiregyhaza

Molnár Tünde gondolatai a beteglátogatói szolgálatról:

A kórházban nagyon sok területen nyílik alkalmunk a betegekkel való találkozásra. 1989-től dolgozom az egészségügyben, különböző területeken és beosztásban. Az elmúlt 30 évben folyamatosan képeztem magam a betegek szolgálatára. Ez nem kihívás, hanem egy életérzés, a korábbi egészségügyi tapasztalataim és tanulmányaim felhasználása mellett a hitem mélyítésével tovább tudom képezni magam, hogy segítségére lehessek a hozzám fordulóknak. Vallom, hogy a szakmai igényesség mellett a hit, az alázat, a türelem, a kitartás, a hála olyan értékek, ami mellett megéri kitartani, mások előtt is képviselni. Próbálok mindig figyelni Isten útmutatására, a Lélek hívására.  Felemelő érzés, hogy ezt a „küldetést”, ezt a szolgálatot, amit egy éve Istentől kaptam, egy nagyon nehéz területen végezhetem. Úgy érzem, ezt a területet szánta nekem, mert alkalmasnak ítélt engem ennek a feladatnak az elvégzésére… Ez a haldoklók kísérése. Napról napra látom magamon is a változást: hogyan tanulom a szerénységet, az alázatot, hogy nyílik meg a szívem és válok képessé a szeretetre. Ez akkora ajándék, ami arra késztet, hogy minden nap felkerekedjek. A gyógyíthatatlan betegekre gondolva elszorul a szívünk: meg kell halniuk, nincs menekvés, és az is lehet, hogy sokat fognak szenvedni. De hogy az az út, amely a végső pillanatig elvezet, súlyos gonddal, számtalan megoldandó feladattal, tömérdek aggódni valóval is jár, kevesen gondoljuk végig.

-„ Szeretne még sokáig élni? „ – „ Jaj, nem, fáradt vagyok! Elfáradtam, én már semmit sem tudok csinálni, másnak kell mindent. Csak a nyugalomra vágyom! Nem.  Nem akarok már élni… Amit a Jóisten akar, majd Ő eldönti. Ő tudja… Elalszom szépen.” Nincs már ereje, kedve az élethez, de meghalni túl nagy lépés. A beteg kihangosított gondolataiban láthatóvá válik a dilemma, ami foglalkoztatja és megosztotta velem. Néha úgy gondoljuk, hogy elmenekülnénk a „kiszabadult indulatok” elől – úgysem tudunk segíteni! Mit is mondhatnánk szegény betegnek, ami megnyugtatná? A  „mit mondhatnék”  kérdését behelyettesítem a   „hogyan hallgassam meg” kérdésére, és rögtön segítettem azzal, hogy MEGHALLGATTAM.  Ha EGYÜTTÉRZŐ tudok lenni, ösztönösen jönnek a jó kérdések. Szeretnek a betegek beszélni, ha látják, érzik, VAN KINEK.  A jelenlétemmel néha mintha friss levegő is áramolna a szobába: az egykedvű, fáradt, szomorú betegek FELÉLÉNKÜLNEK. Nem vehetjük át a félelem terhét, de a JELENLÉTÜNKKEL csökkenthetjük a feszültséget a várakozás nehéz óráiban. A gyógyíthatatlan betegek érintésének jelentősége nagyon fontos. Legtöbben betegségeik következtében elveszítik megszokott külsejüket. Nehéz szembenézni a halál tényével, de akik elfogadják és megbékélnek vele, azok sem könnyen barátkoznak meg azokkal a tünetekkel, amelyek következtében fokozatosan elveszítik megszokott önmagukat. Kihullhat a hajuk, lesoványodhatnak, sebek, fekélyek, műtéti hegek, deformálódások lehetnek testükön és arcukon. Sokszor erős önutálatot éreznek, úgy gondolják, őket már nem lehet szeretni, érinteni, tőlük mindenki undorodik. A testi érintésnek nagy szerepe van ennek az önutálatnak a mérséklésében és csökkenti az elszigeteltség okozta frusztrációt. Ezért felbecsülhetetlen az, hogy képesek vagyunk gyengéd érintésre, és a beteg megtapasztalja, hogy őt is lehet érinteni, lehet szeretni ebben az állapotában is.  Néha szükség van egy kis HUMOR- ra is. Olyan, mint nehézlégzés után, ha friss levegőt kapunk, nehéz gyaloglás után leülhetünk, amikor súlyos teher cipelése után letehetjük a terhet. Utána tovább kell cipelnünk, tovább kell gyalogolnunk és újra légszomjjal fogunk küszködni, de már újult erővel. A humor mértékletes használata segíthet a zavar, a szégyen, a félelem oldásában, frissítően hat a beteg kedélyállapotára. „Nevetés a kórházban”… A végállomás felé tartó nehéz menetelés közben megpihenünk. Pár percig nem létezik a betegség, a fájdalom, a halál.                                      

ŐSZINTESÉG: – „Jaj úgy szégyellem, tele a pelenkám, olyan büdös.”    – Szívesen mondanám, az enyém gyöngyvirág illatú, de akkor füllentenék. Mindketten nevetünk… oldódik a zavar és a szégyenkezés. Szólok a nővérnek, és közben elindul egy beszélgetés. Ebben a találkozásban benne volt a segítés, a zavar, a szégyen, a megkönnyebbülés, nevetés, együttérzés egyik oldalról és a bizalom és megnyílás a másik oldalról. 

VÉLETLEN? – Különös megérzés… a Szentlélek vezérel… Nehéz erre ésszerű magyarázatot találni. Az biztos, hogy olykor történnek kis csodák. Ibolya nénihez betérve a szobájába, bemutatkozom, és megkérdezem, hogy „hány éves”… Kiderül, hogy az nap van a 80. születésnapja, és még senki nem köszöntötte…Másik: megérzéseimre hallgatva, bemegyek egy kórterembe, ahol megtalálom az előző héten meghalt 61 éves betegem nagynénjét végtelen szomorúságában, gyászában (és kiderül, hogy ő is gyógyíthatatlan beteg). Néha szomorúan azt gondoljuk, semmit sem tudunk tenni egy gyógyíthatatlan betegért… Néha pedig a világmindenséget hozzuk a lába elé. Elmesélik az életüket. Kinek lehet elmesélni az életünket? Hiába ül le az ágyunk mellé a családtag, az ismerős, hiába szán rá több órát. Aki része az életünknek, annak nem állhatunk elő életünk történetével, ahhoz egy idegen kell. Egy idegen, aki semmit sem tud rólunk, aki kíváncsi ránk, meg akar ismerni és felkelti a közlésvágyunkat. A beteglátogató egyik erénye, az IDEGEN sége.  A beteg belenyugszik, várja a halált, ez így rendben is lenne… De fél, nagyon fél a rá váró szenvedéstől… Vajon hogyan lesz? Hogyan jön el a vég? Olyan kérdések ezek, amelyekre senki nem tudja a választ. Meg kell elégednünk azzal, amit nyújtani tudunk: JELENLÉT, MEGHALLGATÁS, MEGÉRTÉS.  Amikor már a beteg nem képes kifejezni kívánságait, akkor még nagyobb odafigyeléssel és érzékenységgel magunknak kell dönteni, olykor kísérletezni is, mert nem biztos, hogy azonnal kitaláljuk, mire vágyik a beteg. Kommunikálásra képtelen, vagy eszméletlen beteg kellemetlen tüneteit is szeretettel próbáljuk enyhíteni. Szomját oltani, ajkát megnedvesíteni, testhelyzetét változtatni, az ápolók által engedélyezett, szakértelmet nem igénylő feladatokat elvégezni. Ezek azok a találkozások, amikor már nincs mód szavakra… sok haldoklónak már az egyszerű jelenlét is a nyugalom, a védettség érzését nyújtja, érzik, hogy ott vagyok mellettük. Itt már  nincsenek  szavak csak ülök az ágy mellett és fogom a haldokló kezét. Szólok, hogy „ITT VAGYOK”! Legtöbbször szemmel láthatóan jól esik, ha érezhetik a kezem meleg érintését. Ilyenkor lehetőség szerint imádkozom, vagy felolvasok a Szentírásból, imafüzetből… megpróbálom Isten jóságos szeretetét és irgalmát közvetíteni a haldokló felé. Hiszem, hogy mindez reményt ad és megnyugvást. Áldásnak élem meg, hogy ott lehetek „emberséggel” a Jóistent közvetítve az „ember mellett”! Azt tapasztalom, hogy nagyon sokat ér a szó nélküli szerető együttlét is. Ezt csak ezen a területen lehet megtanulni nagyon mélyen élet és halál peremén.

Nagy ajándék a Jó Istentől, hogy ezt a szolgálatot végezhetem, amit szeretek…sok örömet és meglepetést tartogat. Vannak megrendítő pillanatok is, de Isten mindig ad erőt, hogy tudjam, adott helyzetben mi a teendőm. Minden alkalommal az Úr elé viszem a szolgálatomat, hogy ő adjon erőt és bátorságot, észrevegyem kellő rálátással a szomorúságot, a fájdalmat. Adjon értő füleket, hogy meghalljam, ami szavak nélkül nem kerül kimondásra, csak a lélek mélyén. Szeretem a hivatásom, amit a Jó Istentől kaptam, és hálás vagyok neki, hogy erőt ad hozzá a mindennapokban. Hiszek abban, hogy van irgalom, hogy a hit, a remény és szeretet mentén a legkritikusabb szituációkban is gazdagodhat a lelkünk, s nemcsak a krízisben és betegségben lévőké, hanem a mi lelkünk is, vagyis a segítőké is.