A Boldog Ceferino Intézet, az MKPK cigánypasztorációért felelős szervezete zarándoklatot szervezett július 2-ára, Sarlós Boldogasszony ünnepére a mátraverebély-szentkúti nemzeti kegyhelyre. Az ország számos településéről érkezett roma zarándokok a dicsőítés, tanítás és tanúságtételek után együtt ünnepeltek a szentmisén, melynek főcelebránsa Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök volt.
Orosz Lóránt OFM kegyhelyigazgató a bejáratnál fogadta a zarándokcsoportokat, együtt imádkozott velük és megáldotta őket. A gyülekezés alatt a szendrőládi dicsőítő zenekar teli torokból énekelt a kültéri oltárnál: „Nagyon szeretlek téged, Jézusom!” Hangjuk összevegyült az érkező csoportok bazilikában tett Mária-köszöntésével.
Lakatos Péter, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) országos cigánypasztorációs referense köszöntötte elődjét, Dúl Géza atyát; a házigazdát, Orosz Lórántot; a zenei szolgálatot végző közösségeket, a szendrőládi és a nyírkátai kórust, valamint a 25 különböző településről érkezett testvéreket.
Lakatos Péter délelőtti tanítása elején röviden bemutatkozott. Az oláh cigány származású görögkatolikus áldozópap ifjúkorának meghatározó személyisége volt egy fiatal, ambiciózus pap. Az ő munkája eredménye, hogy egy szép roma közösség alakult ki Kántorjánosiban az új templom körül, amelyben Isten megszólította az ifjú Pétert, hogy járja az ő útját. Mint mondta, Isten útja nem könnyű út: szűkös, tele van akadállyal.
Az egész életünk – Pál apostol szavaival – versenyfutás a célba, a mennyországba, ahol hervadhatatlan koszorú vár ránk, szemben a világ kínálta hervadó koszorúval, múlandó dicsőséggel.
Sarlós Boldogasszony ünnepe a találkozás ünnepe – folytatta tanítását. – Találkoznunk kell elsősorban saját magunkkal. Meg kell állnunk, hogy magunkra találjunk, hiszen rengeteg olyan dolog van, amitől elveszítjük saját magunkat. A szent helyek ösztönöznek arra, hogy megfogalmazzuk, kinek teremtett engem az Isten, kinek szánt, milyen utat adott nekem. De találkozunk másokkal is, akik visszatükrözik számunkra, kik vagyunk igazán. Megláthatjuk egymásban Istent, hiszen az ő országa nemcsak az utunk végén vár ránk, hanem köztünk van.
Tanításában Lakatos Péter az evangéliumban található sokféle találkozásélményt is kifejtette.
A gazdag ifjú vágyott arra, hogy örök élete legyen, mégis fontos volt számára a pénz, így kétfelé sántikált. Sokszor minket is motiválnak az anyagi javak, hiszen enni, számlát fizetni kell. Sokszor azonban jóval többet akarunk, mint a mindennapi kenyerünk: anyagi biztonságot szeretnénk. Meg kell kérdeznünk tehát magunktól: Ki az én életemnek az ura? Ki ül a szívem trónján most?
Jézus és Simeon találkozásából megtanulhatjuk, hogy a Megváltót meglátva kimondjuk: nincs szükségünk többre. Képesek vagyunk így tekinteni Jézusra? Ki tudjuk mondani: te vagy, akit egész életemben kerestem?
A szamáriai asszony történetére rátérve kifejtette, hogy minden életszakasznak megvannak a maga vágyai, céljai, amitől azt gondoljuk, azok beteljesedésével teljes lesz az élet. Mégis azt tapasztaljuk, mindig van bennünk hiány, amit ki akarunk tölteni valamivel. Jézus élő vizet kínál, az Istenben való hitet.
Vegyük észre, hogy amink van, az több annál, mint amire vágyunk: örök életünk van, saját, névre szóló helyünk van a mennyországban. Nem kell tehát aggódnunk, mert a legfontosabb megvan
– figyelmeztetett.
Jézus és Nikodémus találkozása az újjászületésre hívja fel a figyelmet. Amikor a bűneink miatt elszakítjuk a köteléket Istennel, a keresztségben, majd a gyónásban ezt újra megkötjük. A kötélen, mely a földtől az égig ér, már ezer gumó van, ezeken mászunk felfelé. Fel kell tennünk a kérdést magunknak: Meg akarom kötni az elszakadt kötelet?
Lakatos Péter Mária és Erzsébet találkozásának értelmezésével zárta tanítását, amit tanúságtételek követtek. Elsőként Csurár Anikó vallott a hitéről, aki Mezőkovácsházán Boldog Ceferino közösségi házat vezet. Szolgálatuk szerteágazó, munkalehetőséget és segítséget biztosítanak a bajbajutottaknak, időseknek, fiataloknak, családoknak. Anikó jelmondata: Bármit szeretnénk, csak Isten segítségével tudjuk elérni. A másik tanúságtevő, Nagy Zoltán Nyírkátáról érkezett, ahol a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs munkatársa, és az „Együtt segítsünk egymáson” megyei egyesület vezetője. Adománypontokat üzemeltetnek, tanulássegítő foglalkozásokat tartanak, családokat látogatnak.
A bazilika harangjának zúgására és egy Mária-énekre bevonult Palánki Ferenc és egy tucatnyi római és görög rítusú pap, akik a zarándokcsoportokkal érkeztek.
A szentlecke lovári nyelven is elhangzott, mint ahogy a miseénekek is. Miután Lakatos Péter a görögkatolikus liturgiának megfelelően elénekelte az evangéliumot, Palánki Ferenc megáldotta az evangéliumoskönyvvel a zarándokokat.
Homíliájában a püspök elmondta, azért jövünk Szentkútra, hogy ránézzünk Máriára, belenézzünk a szemébe, és megnyugodjuk, elfelejtsük a sok-sok rosszat, ami ér bennünket. Ő minket mindig szeretettel fogad, pedig bűnösök vagyunk: a mi Urunkat, Jézus Krisztust a mi bűneink miatt feszítették keresztre. Mária nem olvassa ezt a fejünkre, mert az örök távlatokat látja, de nekünk is meg kell tanulnunk, hogy az örök életünk a tét.
Máriától nemcsak azt kérjük, hogy könnyebb legyen az életünk, hanem azt is, hogy segítsen bennünket a szeretet szerint élni, egymásért önzetlenül áldozatot hozni.
A püspök Székely János Cigány népismeret című könyvéből idézett egy történetet. A háború alatt egy zsidó ember a kétéves kisfiát egy cigány lókupecre bízta, hogy a gyerekét ne vigyék el a haláltáborba. Az apa elveszítette a feleségét és az édesanyját, de ő túlélte a borzalmakat, és visszatérve megkereste a kisfiát. Nagy örömmel ölelte át a gyermekét, aki addigra már megtanult beszélni – lovári nyelven. Az édesapa és a kicsiny gyermeke így nem értették egymás szavát, hiszen apa csak magyarul tudott. Ölelgette a kisfiát, és ott volt közöttük a szeretet.
Minden emberben van készség arra, hogy megtanuljon igazán jól szeretni. Mária kéri, vegyük már észre, mennyire szeret az Isten, és válaszoljunk erre a szeretetre – figyelmeztetett a püspök, majd a Római levélből vett szentleckéből idézte, hogy szeressünk tettetés nélkül, irtózzunk a rossztól és ragaszkodjunk a jóhoz, legyünk gyöngédek egymáshoz, és a tiszteletadásban előzzük meg egymást.
Máriától azt is megtanulhatjuk, hogy honnan meríthetünk mindehhez erőt. Mária leghosszabb beszéde az evangéliumban a Magnificat. Az imádság, az Isten magasztalása, a hála, a dicsőítés énekeinkkel, szavainkkal a mi erőforrásunk is.
Időt kell szánnunk az imára, az énekre, hogy emelkedjen fel a szívünk Istenhez, és erőt tudjunk meríteni belőle.
Mária a szívébe véste a szavakat, amelyeket Jézustól és Jézusról hallott, és azért ment Erzsébethez, hogy szolgáljon, szeressen. Nem gondolkodott, hogy érdemes-e. Tanuljuk meg tőle azt is, hogy tudjunk egymásnak jót tenni, áldozatot hozni.
A szentmise végén Lakatos Péter megköszönte Palánki Ferencnek, hogy együtt ünnepelt velük, és magot vetett a szívükbe, majd áldást énekeltek a püspöknek.
Délután Dúl Géza atyát köszöntötték, aki hosszú időn át képviselte a magyarországi közösségek cigánypasztorációját.
A hagyományőrző műsorokat felvezető buzdító beszédében Dúl Géza az igazi találkozásról beszélt, ami nem az egymás mellett létet jelenti, hanem egymás megszólítása által jön létre. „Az evangéliumban olvassuk, hogy a Szűzanya és Erzsébet is megszólították egymást, és ez ujjongást, örömöt, boldogságot idézett elő. Amikor egymással találkozunk, a lelkünk összeér, és ekkor Isten is megszólít minket: Máriának ekkor magasztalás tolult az ajkára. Legyen bátorságunk megszólítani egymást, hogy igaz találkozások szülessenek a mai napon” – bátorította az egybegyűlteket.
A cigány közösségek különböző műsorokkal készültek a zarándoklatra. Elsőként a nyírkátaiak adtak elő zenés-táncos darabot saját hangszerekkel, gitárokkal és cajonnal, majd a hernádvécsei gyerekek tánca következett. Körömről a cigány hagyományőrzők léptek fel, őket egy Brazíliából származó fiatal atya kísérte Szentkútra, majd az érdiek táncoltak. Vanyarcról, Dejtárról és Szátokról érkező gyermekcsoportok egy Szeretem keresztem című dramatizált játékot adtak elő az „Uram, neked adom szívem, kereszted legyőz engem” kezdetű ének meditatív ismétlődésére. Egy fiú hatalmas keresztet cipelt egyedül. A többiek gúnyolódtak rajta, majd segítettek neki annak cipelésében egészen addig, míg maguk is felmutatták és felvették saját, kisebb keresztjeiket. A hagyományőrző műsort a sajóhídvégiek fehér-kék ruhás körtánca zárta.
Forrás:Magyar Kurír
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Lambert Attila
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
