Nagycsütörtök annak az ünnepi eseménysornak a nyitánya, amikor is az Egyház megemlékezik az utolsó vacsoráról, Krisztus kínszenvedéséről, haláláról és feltámadásáról. A szent három nap nagycsütörtökön kettő liturgiával veszi kezdetét, a délelőtti olajszentelési és az esti szentmisével, mellyel az utolsó vacsorára emlékeznek.
Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök ezen a napon, délelőtt Nyíregyházán, a társszékesegyházban, este pedig a debreceni Szent Anna-székesegyházban mutatott be ünnepi szentmisét. Az esti liturgia az első szentmisét és az Oltáriszentség alapításának az ünnepét, vagyis az Utolsó Vacsorát és Jézus elárultatását, elfogatását tárja elénk. Az Utolsó Vacsorán adja a főparancsot: „szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 13,34).
A szentmisén jelen volt dr. Krakomperger Zoltán általános helynök, plébános és Tóth László diakónus püspöki titkár is.
Az esti szentmise elején a jelképek az utolsó vacsora örömének hangulatát idézik. A liturgia színe fehér, az öröm hangjaként szól a mise elején az orgona, és virág díszíti az oltárt. A „Dicsőség”-re megszólalnak a harangok, a csengők, az orgona, majd a „Glória” bevezető sorait követően nagyszombat estig elnémulnak. A mély gyász jeléül ezután csak a kereplők szólnak. A néphagyomány szerint ilyenkor a harangok „Rómába mennek”, és megjelennek a szomorúság, a fájdalom jelei is. Megrázó ellentét, ahogy Jézust azon az estén árulják el, amelyen szeretetének legnagyobb jelét adja.
Palánki Ferenc megyéspüspök az esti szentmisén mondott homíliájában visszatekintett az egész napra, és megfogalmazta, hogy a Nagycsütörtök kifejezés gondolatok özönét indítja el a lelkünkben: „Ennek a napnak gazdag tartalma van. Délelőtt az egész egyházmegyében egyetlen egy szentmise volt. A társzékesegyházban az egyházmegye papjaival közösen mutattuk be a szentmisét és szenteltük meg a szentségekhez szükséges olajat. Az egyházmegyénk majdnem minden papja részt vett a közös ünneplésben. Örültünk egymásnak, a hivatásunknak, Jézusnak, hogy megajándékozott bennünket azzal, hogy a színe előtt állhatunk és szolgálhatunk neki. Hálát adtunk az Eucharisztia és a papság ajándékáért, amelyet Jézus alapított meg” – fejezte ki örömét a püspök atya.
Majd a délelőtti szentmisén elhangzott elmélkedésére tekintett vissza, ahol többek között arról is beszélt, hogy a választott nép fiai a Messiástól azt várták, hogy megszabadítja őket a rabságból, rendet tesz, a bűnösöket megbünteti, a jókat megjutalmazza. De Jézus azért jött, hogy nem a világban, hanem a szívünkben tegyen rendet. Mit jelent ez?
„A világban akkor van rend, ha a szívünkben béke, szeretet uralkodik, és ez kisugárzik a közösségeinkre, családjainkra, nemzetünkre és a nemzetek között. Amíg belül nincs rend, addig önzés, szeretetlenség, bosszú lesz és bosszúvágy, Istent pedig segítségül hívjuk ahhoz, hogy megbüntesse az ellenségeinket, bennünket pedig igazoljon” – mutatott rá a helytelen gondolkodásunkra a főpásztor, majd a Messiás életében végbement szenvedéseket tárta elénk, és rávilágított, hogyan igazolja Jézust a mennyei Atya:
„Azt gondoljuk, hogy Isten a mi emberi létünket azzal igazolja, hogy velünk jó dolgok történnek. Az életünkben adódó nehézségeket, szenvedéseket Isten büntetésének tekintjük. Jézus történetét nézve láthatjuk, hogy hajléktalanként született, már csecsemőkorában menekülnie kellett, nehéz fizikai munkát végzett egész életében, és amikor tanítani kezdett, sokan elutasították Őt. Majd a tanítványai is gyáván elfutottak, volt, aki elárulta, a főapostol háromszor is megtagadta, aztán kigúnyolták, keresztre feszítették, megölték. A mennyei Atya mégis igazolta Őt a feltámadással.
Jézus nem magának akart jót, azért jött el erre a világra, hogy velünk történjen valami nagyon jó, a megváltás, amely révén elindult bennünk az isteni élet. Ennek lehetőségét a keresztségkor kaptuk meg, és Jézus ezt egy csodálatos ajándékkal táplálja bennünk, amikor az Eucharisztiát, Önmagát odaadja – hangsúlyozta Ferenc püspök, majd az isteni életünk fejlődésére, alakulására a teremtett világból hozott példát:
„Isten olyan egyszerűen, zseniálisan, bölcsen hoz létre dolgokat! Nem kész növényeket kapunk, hanem magvakat ültetünk, amelyek kalásszá érnek, teremnek, tápláléka lesz az embernek. Ugyanígy van a természetfölötti dolgokkal is. Elültetik bennünk az isteni élet magvát, és azt táplálja a kegyelem, valamint Isten emberei, azok, akik szeretnek, akikkel szeretetben élünk. De leginkább akkor növekszik bennünk az isteni élet, ha arra törekszünk, hogy a többi emberrel valami jó történjen. Ezért szükségünk van az Eucharisztiára, az élet kenyerére, arra, hogy az isteni életet maga Jézus Krisztus táplálja bennünk.
Mindannyian, akik magunkhoz vesszük Őt, a személyes szeretetét fogjuk föl, mert mindenkinek külön-külön ajándékot ad, saját magát – fogalmazott püspök atya. Ezután annak a különlegességére is rámutatott, hogy mindenki másként, a saját élethelyzetének megfelelően fogadja be az évről évre ismétlődő ünnepeket, amelynek hangulatát sokszor külső körülmények is befolyásolják. Az elmúlt években a bezártság akadályozta meg a közös ünneplést, most a szomszédos országban dúló háború nyomja rá a bélyegét az ünnep hangulatára: „Azok az emberek, akik egymással háborúznak, nem értették meg, hogy Jézus milyen rendet akar tenni. Nem fogadták be az életükbe, szívükbe az isteni élet rendjét, azt, hogy szeretni kell a másikat.
A választott nép a Messiást várva arra számított, hogy megszabadulnak az ellenségeiktől. De Jézusnak nincsenek ellenségei, Ő az életét a barátaiért adta, és az ellenségeit is közéjük számította. Istennek csak gyermekei vannak, és nem megbüntetni akarja az ellenségeit, hanem megváltani a gyermekeit.
Micsoda nagy ajándékot kaptunk mi Istentől! Nem valamit akart itt hagyni, Ő akart itt maradni, hogy személyes szeretetéről biztosítson bennünket, hogy mindannyian másként, saját élethelyzetünknek megfelelően éljük át ezt az ünnepet, amely mindannyiunk életében gyümölcsöző, hiszen az isteni élet elindult bennünk a teljesség felé. Az élet tejessége pedig a szeretet, amelyet feladatul is kaptunk. Isten szeretetét ugyanis nem kell kiérdemelni – az már van –, hanem válaszolnunk kell rá.
Hogyan kell válaszolnunk Isten szeretetére? Gondoljuk át ezt a kérdést a jelen élethelyzetünkben!
Jézus meghívott, megajándékozott bennünket saját magával, és azt akarja, hogy ez a fogyhatatlan élet felragyogjon bennünk – fejezte be nagycsütörtöki homíliáját Palánki Ferenc megyéspüspök.
A nagycsütörtöki evangélium (Jn 13,1–15) a lábmosást tárta elénk, azt a cselekedetet, amellyel Jézus, az Úr, a legalantasabb munkát vállalva, mosta meg a tanítványok lábát. Ez a cselekedet példaadás abban, hogyan kell egymást alázatos szívvel szolgálni. Erre emlékezve és ezt megjelenítve a homília után a lábmosás szertartása következett, amelyben Palánki Ferenc megyéspüspök 12 férfi lábát mosta meg.
A szentmise részeként az áldozás után Jézus elfogatását, elhurcolását jelképezve az Oltáriszentséget átvitték a Jézus Szíve oltár tabernákulumába. Ezután történt meg az oltárfosztás, amikor is eltávolítottak az oltárról minden díszt, beleértve az oltárterítőt is, emlékeztetve minket Jézus elfogatására és a passió kezdetére. A szertartás végén az asszisztencia csendben vonult ki, jelezve a Jézus szenvedésével együtt érző fájdalmat.
A szentmisét követően a közösségek virrasztást tartottak a Szent Anna-székesegyházban.
Kovács Ágnes
Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
