Nagypéntek az egyházi év legcsendesebb napja: Jézus elítélésének, megkínzásának, halálának és temetésének napja. Az Egyház – ősrégi hagyomány alapján – ezen és a következő napon egyáltalán nem mutat be szentmise áldozatot. Arra a napra emlékezünk, amikor maga az örök Főpap mutatta be áldozatát a kereszt oltárán. A Jézust jelképző oltár teljesen dísztelen: nincsen rajta sem kereszt, sem terítő, sem gyertya. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban végezte a nagypénteki szertartást Csordás Gábor pasztorális helynökkel, plébánossal, Dr. Németh István püspöki titkárral, Juhos Imre atyával, az egyházközség akolitusaival és ministránsaival.
A szertartás kezdetén a papok piros miseruhában, némán vonultak az oltárhoz a ministránsokkal, majd leborultak az oltár előtt. A papok földre borulása az önmagát kiüresítő, az emberrel, a földdel azonosuló Krisztust jeleníti meg. Az oltár most maga a Golgota.
Az ige liturgiájában Jézus szenvedésének titkát, majd szenvedésének történetét halhattuk János evangéliumából, amelyet az egyházközség Bárdos Lajos Kórusa adott elő.
Palánki Ferenc megyéspüspök homíliájában arra a kérdésre irányította a figyelmet, amelyet Jézus már az utolsó vacsorán is feltett tanítványainak: „Megértettétek-e, hogy mit tettem értetek?” A főpásztor hangsúlyozta: nagypénteken ez a kérdés mindannyiunkhoz szól, amikor a keresztre tekintünk.
Rámutatott, hogy Krisztus kereszthalálát nem „miattunk”, hanem „értünk” vállalta. Ez a különbség feltárja Isten szeretetének mélységét: nem vádló, hanem megmentő szeretetről van szó.
A megyéspüspök kiemelte, hogy a nagypénteki kereszt előtti hódolat nem egy tárgynak szól, hanem magának az isteni szeretetnek. A kereszt így válik a megváltó szeretet jelévé, amelyet az Egyház a világ minden részén hordoz és felmutat.
Homíliájában a kereszt személyes jelentésére is ráirányította a figyelmet. A mindennapi élet nehézségei, szenvedései, félelmei mind-mind a saját keresztjeink, amelyek elől sokszor menekülnénk. Ugyanakkor ezek elfogadása által közösségre léphetünk Krisztussal. A kereszt – bár lesújtja a gőgöst – felemeli a gyengét, és reményt ad a szenvedésben.
A főpásztor hangsúlyozta Isten irgalmának titkát, amely nagypénteken különösen is megmutatkozik. Krisztus vére – Ábel vérével ellentétben – nem bosszúért, hanem irgalomért kiált. Jézus, az örök főpap, együtt érez az emberrel, hiszen mindenben osztozott a szenvedésben, kivéve a bűnt.
Az egyetemes könyörgések az Egyház tagjaiért és az egész világért szóltak: minden hívőért, a keresztségre készülőkért, a keresztények egységéért, az Ószövetség népéért, a zsidókért, az Egyháztól elszakadtakért, a nem hívőkért, valamint az ország, a társadalom, a világ vezetőiért és különösen a szenvedőkért.
Ezután a Feketevasárnapon letakart feszületről levették a leplet és kezdetét vette a kereszthódolat: a hívek csókkal illeték, és térdet hajtottak a feszület előtt, amelyen ott látható az Üdvözítő, aki értünk szenvedett.
A szertartás a Miatyánk elimádkozása után az a korábban átváltoztatott szentostya áldozással fejeződött be. Ezután megnyitották a szentsírt. A főpásztor a szentsírhoz vonult és néhány percig csöndben imádkozott, majd a hívek is fohászkodtak a szentsír előtt és csendben virrasztanak ezen a napon.
