2025. március 20-22. között lelkigyakorlaton vett részt a Széchenyi István Katolikus Általános Iskola tantestülete, melyet Papp Tamás atya, fehérgyarmati plébános tartott Mátészalkán. Ezen a hétvégén rendeztük meg a Szent József plébániatemplom templombúcsúját is, melyen a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Szatmári kerületének papjai is jelen voltak. Papp Tamás atya nem ismeretlen számunkra, hiszen Tamás atya néhány évvel korábban Mátészalkán volt káplán.
Heidelsperger István püspöki helynök atya invitálására érkezett hozzánk Tamás atya, aki három estén át tartó elmélkedésében arra kereste a választ, mi segíthet bennünket lelki sebeinkből való kigyógyulásunkban. Tamás atya lelki útmutatásainak összefoglalója következik.
Tamás atya lelkigyakorlata egy mélyen emberi tapasztalatból indult ki, abból, hogy minden ember – különösen a fiatal – magában hordoz mosolyt és könnyet, vágyat és félelmet. Tamás atya arról beszélt, hogy a fiatalok gyakran olyan kérdésekkel küzdenek, mint Szeretni fognak? Fontos vagyok? Hiányozni fogok valakinek? Elfogadnak? Vagy magányos maradok? A lelkigyakorlat első üzenete ezért így szólt, „Ti jók vagytok!” – nem azért, mert hibátlanok, hanem mert Isten így tekint rájuk.
Ezt a jóságot példázza az evangéliumi leprás is, aki sebeivel együtt járult Krisztus elé. „Ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Atya rámutatott, mindannyiunknak vannak sebeinkből fakadó meggyőződéseink, amelyek kísértenek – negatív mondatok, amelyek belénk égtek, „belőled semmi nem lesz”, „nem vagy elég jó”. Ezek a sebek később, különösen kamaszkorban újra felszakadnak, és felmerül a kérdés, ki vagyok én valójában? A jegyeim határoznak meg? Mások véleménye? Vagy az a mélyebb igazság, amit Isten mond rólam?
Tamás atya hangsúlyozta, szükségünk van olyan emberekre, akik a szemünkbe mondják, hogy többek vagyunk annál, mint amit most látunk magunkból. Sokszor ugyanis nem az igazságot hisszük el magunkról, hanem valaki más elszólását. Az ember legmélyebb vágya, hogy szerethessen és szeretve legyen. Nem kell ahhoz ezrekre hatni, hogy nyomot hagyjunk a világban – elég egyetlen ember, akinek az életét megérintettük. Az értékünk nem abban rejlik, amit elértünk, hanem abban, akik vagyunk.
A lelkigyakorlat második napja a fájdalom és a sebzettség témáját bontotta ki. Atya szerint a fájdalomról beszélni kell, mert bár kívül csak néhány könnycsepp látszik, belül gyakran zuhatagok tombolnak. A világ sokszor azt tanácsolja, „Tedd túl magad rajta!” – de hogyan lehet pótolni azt, ami elveszett? Ami fájdalomból születik, az többnyire újabb fájdalmat szül. A magyarázatok nem oldják fel a magányt, mert a magány nem egyszerűen egyedüllét, hanem az az érzés, amikor „a legjobb barátom nem akar velem játszani”.
Atya arra hívott, hogy vállaljuk a saját fájdalmunkat, különben láthatatlan kéreg nő a lelkünk köré. Sokszor még a Szentírás igéit is álarcként használjuk, hogy elhallgattassuk a saját vagy mások fájdalmát. Pedig Krisztus nem a gyors megoldások Istene, hanem az együttérzésé, ha valakit ki akarunk hozni a sivatagból, előbb be kell mennünk érte a sivatag közepébe. Ez a valódi szeretet, odamenni a másik sebéhez, és nem visszaélni vele.
A gyógyulás útja az őszinteségen át vezet. A sebekből hegek lehetnek – Krisztus azért jött, hogy bekötözze őket. A múltat nem tudjuk meg nem történtté tenni, de gyógyulni lehet. Atya arra bátorított, hogy merjünk kérdezni Istentől, Hol voltál, amikor fájt? Miért engedted? Figyelsz rám? Ezek a kérdések nem hitetlenségből fakadnak, hanem a kapcsolat vágyából. Isten pedig így válaszol, „Kérdezz, és én felelek.” A gyógyulás akkor kezdődik, amikor merjük megvárni a választ.
A harmadik nap középpontjában Szent József állt, aki a csend embere. Józsefnek voltak álmai – de Istennek is volt egy álma róla. József elképzelte a maga jövőjét, Isten azonban másképp álmodta meg az életét, azt álmodta, hogy József lesz az ő Fiának gondviselője. Atya arra hívott, hogy mi is merjük megkérdezni, „Uram, te is ezt álmodtad rólam?” Mert mindannyiunk szívében van egy isteni álom, amelyet nem szabad elfojtani.
Isten ott szól, ahol csend van – de mi félünk a csendtől, mert a csendben valaki valóban megszólít. József hallgatása nem passzivitás, hanem figyelem. A keresztény engedelmesség első lépése, meghallani. Előbb hallgatás, aztán elfogadás, végül cselekvés. József nem azért tett meg dolgokat, mert „kellett”, hanem mert meghallotta Istent a szívében. Az alázat pedig annak felismerése, hogy ha Isten belép az életünkbe, az mindent megváltoztat.
Atya arról is beszélt, hogy Isten rejtőzködő Isten, és gyakran a barátait is elrejti. A legszebb lelkek nem tudnak saját életszentségükről. Szent József egyetlen szót sem hagyott ránk, mégis az egyik legnagyobb szent. Aki meri vállalni a rejtettséget és a saját sebezhetőségét, az sokat megtud a világról – és ott, ahol egy ember így hallgat, Isten megszületik.
A lelkigyakorlat végén Tamás atya a Jelenések könyvének képét idézte, Isten fehér követ ad, rajta egy új névvel, amelyet csak Ő és az ember ismer. Ez az új név az igazi identitásunk, Isten belsőséges szeretetének jele. A kérdés így hangzik, valóban meg akarok gyógyulni? Merek-e szembenézni a sebeimmel, és elhinni, hogy Isten gyönyörködik bennem?
Tamás atya azt kívánta, hogy mindannyian el tudjuk venni ezt a fehér követ, és megtanuljuk azt az új nevet, amelyet csak ketten ismerünk, Isten és mi magunk. Mert az Ő igazsága így hangzik, „Enyém vagy, és gyönyörködöm benned.”
Gerecs Andrea
Széchenyi István Katolikus Német Nemzetiségi, Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Óvoda és Bölcsőde
